Térey János: A MÉZESHÉT

PRÓZA

Informátorom kellemes ünnepeket kívánt. Megtudtam tőle azt is, hogy ez a Szenteste előtti délután. Falinaptárról olvastam le, hogy 1941-et írunk. Átjár valami megkésett belátás, próbálok lecsillapodni. Nincs mese, késedelem nélkül Jadwiga után kell vetnem magam, és ki kell menekítenem odabentről.

TÉREY JÁNOS

A MÉZESHÉT

1/Tájvesztés

Föl tudnám sorolni összes valahavolt villamosvonalát. Térkép nélkül is eligazodnék bármelyik viharvert peremkerületében.
    Harminchat éves vagyok.  Azt a bizonyos Varsót, ahol ember lett belőlem, kitörölték az atlaszokból. A megmaradottak, akik helyben várták be a végkifejletet, az acélfürdő előtti nyár divatja szerint öltözködnek mostanában. Lokálpatrióták voltak, s most a puszta földrajzi helyen kívül nincs mihez ragaszkodniuk. Hazatelepült, vajszínű zakós emigránsainknak, akiket visszahozott a vállalkozókedv, itt nem terem egyhamar babér.
    Hajléktalanná váltunk valamennyien. Ez az egyik tulajdonságunk, amelyik összeköt minket. A másik az anyanyelv: mindannyian a varsói dialektust beszéljük. Egyéb közös béklyóra nem hivatkozhatom.
    Mint a törekvő statiszták, akik már elhadarták tőmondataikat a fináléban. Nem volna jelenésük többé, mégis visszalopóznak a színre. Tekintetüket a levegőbe fúrják. Utasításra várnak, hasztalan.
    Én vagyok a szolidáris súgó, aki mindenkit óva int a színen maradástól.
    Hangmintára van szükségem abból a városból. Ábrándom: föltárcsázom valamelyik ottani játszótársamat, s az illető a tíz év előtti Varsóban fogadja hívásomat, a „fuvolázó békekorban”. Nincs kérdésem, se közlendőm.  A kagylóból szűrődő alapzaj igazít útba. A Tannhäuser bevonulási indulóját bömböli a rádió. Edénycsörömpölés, írógépkattogás. Nyelvlecke foszlányai. Csönget a 16-os, eső szemetel. Az ajándékidő alapzaja.

2/Varsót bevenni

Háromféle Varsó létezik. Mindhárom bélyegen ugyanaz a szirénembléma. Csak a színük más.     
    A mélyzöld szirén a nyárban doromboló városban rak le. Borkémtekercset csomagoltatok a Bliklénél. Lanyhul az óvárosi hőség. Poros, esztrádos, biztos unalom. Hat-hét órányi időt kapok a pénzemért a „fuvolázó békekorból”.
    A kanárisárga szirén az épülő gettófalak tövébe röpít. Mintegy tíz órát töltök a bepiszkolódott Varsóban, amely tele van idegenekkel. Azt szajkózzák: „poloskafészek”, „a tervszerűtlenség és a káosz melegágya”. Az Orla utcai népkonyhán valami förtelmes löttyöt tolnak elém. A Krochmalnán utamba áll a Werkschutz, és nincs nálam papír a munkaviszonyomról. Csöpög rám az ónoseső. Tépetten kerülök haza. Időt kell nyernem, hogy kialudjam ezt az őszt.
    A vörös szirént nem ajánlom. Kemény lecke volna. Harmincórás portya a lángba borult kefeüzemek környékén. Gépfegyverkattogás, a pernye bűze. Hajsza padlásról padlásra az átfúrt tűzfalakon keresztül. A bunkerekből a csatornába. Izzadt képpel araszolunk előre. Fészkelődés a Mila utcai vezérkari szálláson. A ciánkáli páratlan kincs. Benzines palackokat kötözök a kisfiam derekára. Lelököm a balkonról, aztán utánaugrom.
    Ezt a Varsót a földdel kell egyenlővé tenni, így szolgáltatva elrettentő példát egész Európának. Ez a város a kifacsart, ezer sebből vérző Varsó. A teljes védtelenség szinonimája. A szűnni nem akaró önsajnálaté, a töketlenségé.  Az évszak szeszélyeinek kitett testek. Nincs gyógyír, de kalauzod tudatta veled, hogy utadnak „belátható időn belül” vége lesz. Nem kattanhatsz be. Garantáltan kialszod a vörös szirént.
    Varsó legedzettebb vendégeit is kikészíti ez a tortúra. Néhányan a padlóra buknak, és szűkölve kérnek kegyelmet. A syreni gród körvonalai egyszer csak szertefoszlanak.

3/A kaptár

Komfortos, óriási kaptár, ahol mindannyian egy-egy bélelt kis zuggal rendelkezünk. A részegítően nedves október a jutalomjáték ideje. Friss erőt és dévaj mulatókedvet csöpögtet belénk. A legelőnyösebb fénytörésben mutatja meg a kaptárbeli társak ábrázatát, meg a máskülönben fakó utcasarkokat. A behordott termést a megfelelő rekeszekbe szortírozzuk, aztán elégedetten lessük a kaptár résein át az esőt.
    Milyen tágas az októberi kaptár! Méltó helye és szerepe van benne mindenkinek, akivel amúgy máskor nem vállalunk sorsközösséget. Ártatlan tréfáink céltábláinak, átkaink tárgyainak. Szóba elegyedünk az Óváros savanyú csoroszlyáival. Ostoroznak minket léha életvitelünk és gyatra tanulmányi előmenetelünk miatt. (Állunkat kapargatjuk boldog tehetetlenségünkben.)
    Fiatalok vagyunk, már nem annyira fiatalok azonban, hogy – régi kedvtelésünk! – einstanddal ijesztgessük a kicsiket, akik kizárólag lármás labdajátékokban lelik örömüket. (Októberben maszatos öcséink ők. )                  
    Sorbanálláskor kedélytelen irodistákat engedünk magunk elé, pedig tudjuk, hogyan súgnak össze csapatunkat látva: „A senkiházi Méz utcai banda.”
    Helytartóink önjelölt méhészek, akik – úgymond – házirendet adományoztak Varsó tunya és együgyű méheinek. Mintha nem volna szent nekik a mi októberünk. Ártó szándékkal masíroznak rajta keresztül. Finnyás népség. Velejéig gyűlölik fővárosunkat. Keresztesháborút folytattak érte, hogy megkaparintsák, aztán tönkretegyék műemlékeit és közműveit, s megzabolázzák éjszakai életét. – Októberben még a betolakodókat is könnyebb félvállról venni.

4/A varsói méz

Mi voltunk Varsó méhei, mi voltunk Varsó méze is egyúttal. Szemben a pökhendi parvenükel, akik Varsó krémjének kiáltották ki magukat. Kaptármelegben és rajszellemben éltünk. Tőlünk volt ragacsos a város. Makacs foltokat hagytunk kedvenc mulatóink bordó bársonypamlagjain.

5/Csapadék

A tíz év előtti Varsó őszi időjárásának sehol sem találni párját. A csapadék szokatlan bőségére és egyenletes eloszlására gondolok elsősorban. Mintha valami agyafúrt mérnök üvegburát szerkesztett volna fővárosunk fölé. Az októberi esők szertartásos rendben követték egymást. A termékeny esőzónák közé tágas, napsütötte sávok illeszkedtek, s kellő tapasztalat birtokában nem érhetett minket meglepetés. Alkalmatlan időben sohasem hullott ránk permet. Délelőttjeink, amikor lótottunk-futottunk a városban, hivatalos teendőinket intézendő, szárazak és bizsergetően langyosak voltak. Mikor belöktük a kávécsarnok forgóajtaját és elterpeszkedtünk törzsasztalunknál, már lógott az eső lába.
    (Ha viszont, történetesen, a Méz utcában áztam csatakosra, tudtam, hogy éppen ott és éppen akkor kell átnedvesednem. Nagyra növök az esővíztől. Kiismerve az éghajlatot, egészségemért nemigen aggódtam.)

6/Koffein

Páratlan tehetségünk: kávéházak elfoglalásában és belakásában. Ebédidőben jelentek meg a Szász-kert fölött a gomolyfelhők. Izgatottan mutogattunk az égboltra, s már méregerős feketénket szürcsöltük a Café Europejskiben, amikor megdördült az ég. Rágyújtottunk, füstöt fújtunk valamennyi sarok felé. Kávécsészéink talpa karikát rajzolt az onixmárvány asztallapra. Visszavonhatatlanul miénk volt a hely. Kezdetét vette hangtalan esőünnepünk.  
    Ez a hely a háború éveiben, hétköznap este csupa várakozó öröm volt, mint egy szülőotthon, ahol mindenki tipegve jár. Pikáns és cinkos mosoly van az arcokon, hiszen mindenki beavatott. Hosszan álltunk megbabonázva a forgóajtó szőnyege előtt és a tőlünk másfél méterre tomboló viharral szembesültünk. A parkot szaggatta ízeire: ízeire, biz’ Isten. Betetőzte a betegesen fülledt délelőttöt, véget vetve az idegölő, huzamos kánikulának. Ittasan bámultuk a parkot az egyik nyitva felejtett ablakon át, míg be nem csukta azt is egy ideges pincér.
    Az égszakadás órájában sosem telepedtünk mindannyian ugyanahhoz az asztalhoz: szétszóródtunk a csaknem néptelen kávéházban, ahol már égtek a kristálycsillárok. „Váltottunk egy mosolyt” az átellenes szögletben ülő ismerőssel, mint premieren a színikritikusok. Sötétedés után, barátok lakásán vagy kocsmákban húzódtunk közelebb egymáshoz.
    Nem voltunk-e összeszíjazva? Dehogynem. Ha nem reméltük volna, hogy mi, Méz utcaiak bizonyosan egymásra találunk délutánonként, ki sem tesszük a lábunkat hazulról. Nem voltunk-e összebútorozva? Dehogyisnem. Egymáshoz préselődve pácolódtunk Varsó füstjében; a kaptárbeliek páráját lélegeztük be. A csámcsogva továbbadott pletykák csakis a Méz utcaiakkal voltak kapcsolatosak.

7/Az álombeli felelősség

Nem egy utazó járt már pórul a zöld Varsóban. Számos beszámoló megemlékezik az úgynevezett nyári fiaskóról. Mintha állandóan július közepe lenne. Halálszagú szieszták, örökös ebédidő és krátermélyi hőség.
    Egy nagyon rossz bőrben lévő Varsó. Lakatlan a kaptár, pedig épek a falai. Az élelmesebb lakók divatos fürdőhelyeken süttetik a hasukat ilyenkor. A táplálék nélkül maradt hazaiak éberálomban élnek, és egytől-egyig pánikbetegek. Estéik hangoltságától függően gondolják társukat sunyi gyóntatópapnak, gonosz manónak vagy éppenséggel baltás gyilkosnak. Kószálnak Varsóban bizonytalanul, mint a holdkórosok. Megesik, hogy némelyik városrésznek csupán a hűlt helyét találják. Esetleg idegen házakat a régi téren.
    Képtelenek társaikra vigyázni, miközben álombeli tájakon mozognak álomittasan. Nincs felelősségérzetük, nem bízhatsz rájuk senkit és semmit. Ha külföldiekkel találkoznak – akik az odahaza maradottakat próbálják megnyerni varsói kalauzuknak, firtatva, hol pezseg itt az élet –, vállvonogatva magyarázzák vendégeiknek: ez a pangás, ez a rémes közbiztonság csak nyáron jellemző a fővárosra. Fölsült házigazdák a kongó bárszekrény előtt.

8/Termann megrablása

„Telivér fiú volt. Tüneményesen jelentéktelen. Vadult a hangomért. Mindig a kakasülőn csöngött, ha bemutatóm volt. Vérmesen és tettre készen karmolászta a porcelán gombos karosszék huzatát. A lihegő levelei névtelen kínjairól; éjszakai telefonjai; folytonos fölbukkanásai az Adria művészbejárójánál. A hátrasimított haja, az az egyszerre riadt és provokáló tekintete, és az a mára kissé pecsétes fekete zakója, amelyben elmondása szerint az apja esküdött hatvanhétben. Általában kialvatlan volt, mégis, lebilincselő módon, egyedül azok az egreszöld szemei voltak mindig különösen élénkek és fiatalok.
    Második dackorszakának minden energiájával küzdött értem. Azt hitte, férfifaló vagyok, afféle szőke szexördög, aki desszertként őrá is sort kerít majd, őrá, az albérletező egyetemistára. Nővérének nevezett, mert éveim száma kétszerese volt az övéinek.
    Rejtély, hogyan vált kenyérre kenhető kisfiúból pimasz, zsaroló akarnokká. Egy levelében „fukar, gőgös pénisznek” titulálta a férjemet, aki kishíján fölkoncolta Termannt.
    Mennyire hitetlen voltam Termann-nal kapcsolatban. Mit mondjak, nem néztem volna ki belőle, hogy ő fog elsőként virágot csempészni az Ismeretlen Katona sírjára. »Nem nézheti el nekem, hogy kontár vagyok«, mormolta a légiriadó ideje alatt, amikor elvettem a szüzességét. Így bukdácsolnak minden dolgok az Egyetlen Lehetséges felé.”

9/Jadwiga, moja draga

Hogy nagyszabású nő lett volna, azt kétlem. Talán csak a vészkorszak színfalai előtt és megvilágításában.
    „Vidéki tanítónő, akit megvert az Isten egy ilyen hanggal”, mondta róla valaki.  Diploma után nem sokkal az Adria Orfeum ledér nimfája. A megszállás után a Café Hirschfeld énekesnője a gettóban. Én csempésztem át az árja oldalra.
    Javíthatatlanul kész nő. Önérzete van, a kiénekelt oktávokra büszke, de ünneplő híveivel ügyefogyottan, bakfis módjára bánik. Vihogva ereszti el füle mellett az impresszáriói intelmeket. Tájékozatlan és szószátyár. Szorgalmas olvasó, azonban remekművet és lektűrt ugyanolyan hőfokon dicsér. Szakmai fóbiája, hogy nem veszik komolyan. Ha vén varsói rókákkal tárgyal a föllépti díjról, orrára biggyeszti szemüvegét – ablaküvegek vannak a keretben –, hogy komoly üzletasszony benyomását keltse.  Nappalija külön-külön egyaránt értékes, együtt azonban tarka-barkán ható bútorokkal, kamrája romlékony javakkal van tele.
    Baklövéseit látva nevetek, de rosszízű a nevetésem. (Azt hittem, kitűnő matéria van a kezemben, amit pallérozni lehet. Hát nem lehetett, ellenállt a megkötött anyag.)
    Kurta szoknyában áll a Blikle süteményes vitrinje előtt. 1939 májusa. Kiesik a szemem a remek vádlikat és királynői combokat vizsgálva, mikor lehajol a Sacher-tortáért.       
    Különben úgy öltözködik, mint egy kokott. Méregdrága és rikítóan ízléstelen ruháit boldogság lesodorni róla.
    Nem voltam dúvad azon az éjszakán, amikor a szeretője lettem, mégis, csak úgy záporoztak a padlóra a csatok meg a gombok. (Dühöm a böjtös évek miatt.)  Karmolt, amikor letéptem róla a melltartót, és megmarkoltam rugózó óriásmelleit. Lassan forrósodott át, aztán meg majdnem leharapta a farkam.

10/„Beviszlek oda”

„A Hotel Saski félhold alakú éttermében kávézunk Termann-nal. Elcsöndesül a fú, és szelíden tejet kér. Van ebben valami biztató. És ami a fő: nála van a cucc. A kemikália.
    Apró, sztaniolba göngyölt csomag, abban lapul a két »zöld szirén«. Nászajándék, így hívja az anyagot Termann.
    »Valamelyik szász-kerti padra ültet le minket egy órán belül«, magyarázza hittel és elragadtatottan.
    Megpróbálom rávenni: egyetlenegyet felezzünk el, de nem enged, a makacs, mohó idegenvezető.
    »Enyhe túra lesz, átlendít minket minden blokádon ingoványos zöld határon. Bonyodalmak és és poggyászok nélkül érünk be a régi Varsóba. Érintetlen fészek. Varsó, ahogyan mi szeretjük. Délután négy. Kattognak a remizek, sürögnek a bankfiúk és forr lakkcipőik alatt az aszfalt. Föl és alá masírozik az örömosztag, a város testőrangyalainak csapata. Bevesszük Varsót békeidőben. Maga énrám ügyel, én meg magára. A Marszalkowskán ér minket a zápor. Kávéházba húzódunk. A műkedvelő stratégák a háború esélyeit fogják latolgatni egy kapucíner mellett.«”

11/Bad trip

Az úgy történt, hogy elkeveredtünk.
    Valamit elszúrhattam indulás előtt.
    A Leszno utcai bíróság előcsarnokában állok a kavarodásban, útitársnőm nélkül.
    Két órája ropogtattuk el a zöld sziréneket.
    Mikor megpillantottuk a homlokzatra függesztett lobogót a horogkereszttel, már tudtam, hogy el vagyunk tájolva.
    Jadwiga szigorúan megjegyezte: „Nem ilyen lovat akartam”.
    Betuszkoltam az épületbe. „Maga kontár”, sziszegte a fülembe. Mindjárt a második óra milyen aljas hozzánk. Érkezés után bizseregtem és borzongtam, szikrát vetett minden, ahogy kell. Most értetlenül szobrozom itt. Befordultunk a sarkon, és Jadwiga nem hitt a szemének. Én meg nem akartam komolyan venni azt a zászlót. Idáig kétszer jártam be a zöld Varsót. Hát, nem érzem magam otthon.
    Sehol a Szász-kert. A promenád hársfái: sehol.
    Azon kívül istentelen hideg van, és vastagon be vagyunk havazva. Erre, mi tagadás, nem számítottunk. Az én Jadwigám vékony, bordó blézert visel, én egyszál zakóban szentségelek.
    „Ráfáztunk, drágám. Ez nem a zöld Varsó, ez legalábbis a sárga.” (Mindenesetre, kívül vagyunk a gettón, és fegyverropogást sem hallok semerről.)
    Brandtól vettem az anyagot, elég olcsón. Arra gyanakszom, gyári hibás terméket sózott rám. Gonosz sárga sziréneket zöld mezben. Azokhoz a szirénekhez csak kalandvágyból folyamodik az ember: „futamidejük” fél nap is lehet, és sokkal gorombább viszonyokat szimulálnak, mint mélyzöld húgaik. 
    Az Isten verje meg, nem lesz egyhamar vége.

12/Passzázs

Vigyázz, hogy legyen rajtatok karszalag, és nálatok legyenek a Zsidó Tanács által kibocsátott papírok, ha átmentek a falon. Jadwiga nehezen tudná letagadni, hogy ősei között danzigi rabbik és tarnopoli előimádkozó sohétek vannak. Itteninek látszik, semmi kétség; mégsem itteni, mert ahhoz papír is kell.
    A helyzet az, hogy partnernőm félórája ment el, rendbe hozni magát a mosdóban. És nem akaródzik neki visszajönni. A bíróságnak ebben a traktusában a gojok ügyeit tárgyalják, a túloldalon a zsidókéit. A túl, természetesen, a gettó.  Át lehet surranni odaátra egy rejtekfolyosón. Bevált tranzitútvonal, a kockázatos falmászásnál lényegesen biztonságosabb módszer, csempészetre és konspirációra.
    Jólöltözött, bulldogarcú férfi lép hozzám, és vállamra helyezi a kezét. Hökkenten lépek hátra kettőt. Nyugalomra int.
    „Odabent van, akire vár, uram.”
    „Nem. Na, az nincs. Hogy én oda be? Azt az egyet nem.”
    Pedig muszáj lesz. Informátorom kellemes ünnepeket kívánt. Megtudtam tőle azt is, hogy ez a Szenteste előtti délután. Falinaptárról olvastam le, hogy 1941-et írunk. Átjár valami megkésett belátás, próbálok lecsillapodni.
    Nincs mese, késedelem nélkül Jadwiga után kell vetnem magam, és ki kell menekítenem odabentről.

13/A két ünnep között

Hát mihez kezdjek itt. Azt mondd meg, Uram.
    Amikor bejutottam, már sötét volt. A falak tövében koldusok kuporogtak, mintha odazuhant, málló rongykötegek volnának. Hamar hullába botlottam, nem csak bosszúságból, a botlás miatt szisszentem föl, de elképesztő volt maga az érzés is, hogy valóban egy hulla. Félmeztelen test, darabka papirossal takarták le, amit a szél lobogtatott, próbálta kicibálni a papírfoszlányokat a nehezékül a tetemre rakott kő alól. A hosszú, tejfehér lábak hidegek és merevek voltak. Sietősebbre fogtam.
    Előhúzom órámat a zakózsebből. Nyolc negyven. Talán meglelem arámat a színházakból kiáramló nép között. Esetleg a Doktor Berghof kettőtől négyig fogad című darabot nézte meg az Új Kamarában. Vagy kollegináját, a nagyszerű Helena Ostrowskát a Leszno utcai Feminában. A Kümmel báróban énekel az a jóságos szubrett.   
    Pech, mindkét színházat zárva találom. Az Azazel elé már el sem megyek. Kapualjtól kapualjig kéne lopóznom koromsötétben. Nem viselek karszalagot. Ha lefog egy őrjárat, végem.
    A Harc a spekuláció ellen bizottság előtt támasztom a falat. Kilenc óra húsz, kijárási tilalom. Csakis egy kivilágított kávéház szippanthatta magába Jadwigát. A kivételes helyzetben lévő Café Hirschfeld, Sienna-Sosnowa sarok? Ez az.
    A kis gettó felé lódulok. (1942-ben fogják kiüríteni. Azaz „jövőre”. Kól Nidré estéjén jött a hír. A házak fele máris romos vagy lakatlan.)
    Kamatoztatva terepismeretemet, ügyesen elkerülöm a Chlodna utcai őrhelyet.
    A két álmos, kéksapkás rendőr a Żelazna meg a Krochmalna találkozásánál fog föltartóztatni. (Ott, ahol a mai napig állnak a régi sarokházak. Kivégeztem a második doboz Camelt, ég a szájamban a cigi. Súlyos vétség. Csempésznek nem hihetnek, csomagot nem szorongatok. Nem kell nekik igazolvány. A világért ki nem böknének semmit. Egyikük kipöcköli szájamból a cigarettát.
    Sietősebbre fogom. Kósza fények a Siennán, az lesz a Hirschfeld. Bevágódom az ajtón, és azonmód fordulnék is vissza. Nem Jadwiga, hanem egy vörös debella a dizőz. Miattam szakította félbe Kuba Kohn dalocskáját. Engem lesnek a bricsesznadrágos besúgók, engem fixíroznak a feketézők meg a szeretőik. Ez a szélvédett fészkük, ahol degeszre tömhetik magukat. Belterjes pletykákkal bosszanthatják egymást, üzletelhetnek, ameddig elnéző vagyok. Vacog a foguk. Mintha Waffen-SS egyenruha volna rajtam.
    Jadwiga a zongorával szemközt kortyolja az ásványvizét. Gyűröttebb, mint a bíróságon volt. „Hová hozott maga engem?”, kérdezi nyafogva. Időközben megfeledkezett rólam a kávémérés közönsége.
    „Ez a maga utolsó bejegyzett munkahelye, angyalom.”
    „Nem emlékszem. Talán megváltozott a berendezés?”
    „Maga változott.”
    „Mihez képest?”
    (Ki szedte össze, ki menekítette ide a Todt-osztagok karmai közül?)
    A csillámló hótakarót szemlélve lesz nyilvánvaló, hogy szilveszter van. Tudakozódom az eshetőségekről, valaki tud egy mulatságot a Weisman-féle tánciskolában, Pańska utca.
    Érkezésünk idején össztánc folyik. Pohár likőr 5 złoty, „büdöskének” nevezett halból készült pogácsa 3.

14/A szilveszteri Jadwiga

A tánciskolában érünk bele a sárga Varsó hanyatló szakaszába. Egy cvikkeres bácsika lekéri a nőt, és ezzel nagyon fellöki az agyamat. „Még mit nem”, csattanok föl, „hordja el magát”.
    Jadwiga figyelmezteti az állapotomra... Na, innentől gyanús nekem a nő.
    Be kéne látnom, hogy igazi harcom más szinten folyik, mint eddig gondoltam.
    A folytatásról annyit tudok, hogy hívatlan hiénák voltunk egy Sienna utcai összejövetelen. Bizonyos Miriamra kellett hivatkozni az ajtóban.
    (Már szégyelltem utazni, vártam, hogy „lecsöngjünk”, hogy befejezze munkáját az átkozott sárga szirén.)
    Tucat lánynak és fiúnak lettünk bemutatva. Bútorok alig voltak a lakásban, mesélték, a szülők már átrámoltak a nagy gettóba. Pezsgő helyett limonádé, sütemény helyett szendvics a „büdöskéből”. Az álnok Jadwiga fesztelenül dőlt le egy taburettre.
    Miriam meggyújtotta az asztalon a kis karbidlámpát. A beszélgetéstől nem hallatszott a láng sistergése, de a kiömlő gáz szagát egyre erősebben lehetett érezni a szellőzetlen szobában.
    Éjfél körül láttuk, hogy láng vészjóslóan keskenyedik. Miriam elfelejtett karbidot venni az ünnepekre. Egy Harry nevű fiú azzal vigasztalta, hogy most nagyon is illő sötétben köszönteni az újévet.
    Egy fiú, aki Dolek néven mutatkozott be, ránézett az órájára, és önfeledten fölkiáltott: „Rögtön éjfél van!” Kórusban számoltuk a másodperceket. Mielőtt az óra elüthette volna a tizenkettőt, a lámpa keskeny lángja egyre hosszabbra nyúlt, és hangos sercenéssel aludt ki. Abban a pillanatban ütött tizenkettedszer az óra a Borromei Szent Károly templom tornyában. Miriam fölhúzta a fekete papírból készült elsötétítő rolót, hogy fényhez jussunk. Kint hó hullott, s a Hold lassan úszott az erősen felhős égbolton.
    Egy harmadik fiú, Romek a pianínóhoz lépett. Óriási erőfeszítéssel kezdett bele Chopin Gyászindulójába. Hirtelen valaki azt visította: „Romek, nem játszanál valami mást? Sosem tudta végigjátszani a Gyászindulót, és éppen ma éjjel kellett, hogy megsegítse a múzsája.”
    Jadwigával bekönyörögtük magunkat a cselédszobába. Akadt ott egy pamlag, ledőlhettünk végre.
    „Tífuszom másfél órája” következett. Siralmas egy játszma volt, megpecsételte közös jövőnket Jadwigával.
    Álmatlanul feküdtünk, s az utcai zajokat próbáltuk azonosítani. Jadwiga szólt, hogy valami folt vöröslik a nyakamon. Kést csentem el az elnéptelenedett konyhából – a nő a szívéhez kapott –, pengéjében figyeltem magam. Kisült, hogy tényleg. Szúnyogcsípés januárban kizárva. Kis beleéléssel tífuszra gyanakodtam. Lázam is volt, azt hiszem.
    „Már az egész arca vörös”, szörnyülködött Jadwiga. Előrángattam a pengét. Látnom kellett, hogy hazudik a nő, egyszerűen ugrat: az iménti folt is eltűnt a nyakamról.
    Rossz reakció volt, tudom, de pofon legyintettem arámat. Hisztizett, azt mondta, vértelen dilettáns vagyok. Én annyit mondtam, haladéktalanul fölbontom a jegyességet.
    Közben pedig odabentről:

    Un ir schtejt un kukt asoj sich mit farlejgte Hent,
    Un ir schtejt un kukt asoj sich, unser Schtetl brent!

    Két kárvallott nászutas. Alighanem üvöltött rólunk, hogy a sárga Varsóból érkezünk, s hogy a vörösbe tartunk, menthetetlenül.   
    Eljön a napja, Jadwiga: sürgönyileg invitálom majd magamhoz. Jótékony gyógysöröket hörpintünk a Korzón, és kacagva emlegetjük mindhárom Varsót, a villanyrendőr mindegyik színváltozatát.

Epilógus: Az átvilágító bíró

Aki a tükörablakon keresztül nézi őket, nem úgy tekint rájuk, mint valami reálisra, valóban létezőre – esti poharazókra, akiknek egyszerre vannak nagyvonalú terveik és hétköznapi, sőt, alantas vonzalmaik –, hanem úgy, mint a kültelki suhanc a selyemszalagos hászid zsidóra, akit álmában talán szívesen látna, hogy borzongjon, és reggel örvendhessen a megszabadulásnak, amikor fölébred. A hászidot azonban sohasem fogja kialudni, ezért soha nem is fog megbékélni a gondolattal, hogy az a másik igazából létezik.