Egy pár úri cipő – ARANY ÁGNES elbeszélése

PRÓZA

„A cipő!” – mered rá. Az egyik fél méterre tőle, a másik meg a térde mellett. Ottó bámulja, mintha eltűnne, ha leveszi róla a szemét. Elkapja a fejét, aztán megint rámered. Az izgalomtól elönti a forróság, már az ujjaiban is érzi. Nehéz légzése görccsé válik a torkán, és a fülébe dobol a saját szívverése.

EGY PÁR ÚRI CIPŐ

ARANY ÁGNES ELBESZÉLÉSE

Az utcavégek összeérve végtelenített szalagot alkotnak. Ottó kezdetben visszatartja a futást, mintha csak ráérősen sétálna, de ahogy elmarad a házuk fakó teteje a kanyar után, nekilódul.  Amikor  úgy ítéli, elég távolságra került az otthonától, megáll,  kifújja magát,  aztán  folytatja  abba az irányba, amerre a házak egyre nőnek. Mindezt féltudattal, mindezt ösztönösen. „Jólesne egy korty víz” – mormogja magának. A cipője nyomja már a kisujját oldalt ott, ahol a bőr nemrég széthasadt. Most kerek folt tartja össze, és a viaszos fonal napsugár formájában indul ki belőle köröskörül.  Mintha a félelem a sarkába költözött volna, tovább  hajszolja minduntalan előre, pedig minden lépés felhívja figyelmét a szűk cipőre. A futáshoz már  nincs több ereje, de egyre csak megy, és úgy találja, hogy ha hunyorít, miközben a kezei lendületére koncentrál, akkor nem is fáj olyan nagyon. Eltelik egy óra, kettő?

A házak egyre magasabbak, terebélyesebbek, de már nem hunyoroghat, mert akkor a járdán megbukik a törmelékben. Megállítják a kibelezett házak, a leomlott homlokzatok, így visszafordul, be a következő utcába, hátha ott tovább haladhat.  „Minél messzebbre, be Bécsbe!” – hajtja a gondolat.

Ott nem fognak rátalálni, senki sem sejti majd, hol van. Az új bicikli jelenik meg előtte, ami odahaza a fészerben lapul. „Jól elrejtettem?”  – aggodalmaskodik. Amikor elhozta onnan a fa alól a kihalt utcáról, tudta, hogy a tilosban jár, de a szörnyű veszély, amit magára hozhat, nem fogalmozódott meg benne abban a pillanatban, amikor a kísértés párosult a vággyal. A vágy pedig úgy égette belül, hogy elfojtotta a figyelmeztetés hangját, amikor a biciklihez olyan közel ment, hogy az orrát a kerekéből áradó friss gumiszag megcsapta, és érezte a nyereg bőrének illatát. Végigsimított a fényes küllőkön, és mintha nem is ő maga cselekedne, hirtelen megragadta a kormányt, felpattant a nyeregbe, és hátra se nézve elkarikázott. Valósággal repült! Amikor a sebesség szelet kavart köré, úgy érezte, hogy mindig erre a percre vágyott, és nem tudott betelni a boldogsággal, hogy most valóra is vált.

A város késő délutánjában hurcolkodás, jövés-menés. Egy öregasszony a halott kutyáját próbálja rongyba csavarni, de a merev lábak minduntalan kibújnak a foszlós anyagból. Egy család háztartása maradékait húzza rozoga targoncán; a tejeskanna minden nagyobb zökkenőnél a kerékhez ütközve kolompol. Mindenki görnyed, mindenki cipel, mindenki kínlódva igyekszik valahova, csak Ottó nem tudja még, hova. A sarkon két egyenruhás figyel, karjukon horogkereszt – Ottó azonnal elkapja róluk a tekintetét. A szomszédos utcából lövések durrognak, sikoltás, aztán csend. Most több felől lódulnak neki a sorozatok, felerősödnek. A megszólaló sziréna hangja egyszerre reszket a fülében és a szívében. Bombázók remegtetik az eget, mindenki menekül, és Ottó egy kupac törmelék hátán bebukdácsol az első házba. Meglapul egy épen maradt fal tövében, mozdulni sem mer. A repülők Florisheim irányába húznak, biztosan az olajfinomítót célozzák meg. Ki tudja mennyi idő telik el, amikor magához tér a félelem iszonyából, és megtapogatja a zsebében lapuló kenyérszeletet, az egyetlent, amit odahaza futtában lekanyarított. Finom morzsákat dörzsöl szét dermedt ujjaival. Március vége van, de a tél elég hideget hagyott hátra az esti borzongáshoz.

Szél kutatja a középen kettényílt házat: egy finom csipkefüggöny a felső emeletről fátyoltáncot jár, és sejtelmesen hinti be, kering vele a téglák öleléséből kiszabadult malterpor. Hirtelen reccsenés: lezuhan egy szál deszka, s míg Ottó tehetetlen iszonyattal bámulja, mikor üti le, az megáll a lábai előtt. Még egy reccsenés: a padló alatti homok zuhatagként hull alá. A szétnyílt ház közepe felett tavaszi az ég. Ottó felsóhajt, reszketve várja, még mi történhet, de elcsendesedik körülötte minden, és ő végre előveszi a szelet kenyeret. Remegő kézzel nyomja a szájába, mohón harapdálja, s bár már szikkadt, az íze mennyeibb, mint a frissen párolgó friss veknié. Csak liszt szemek maradnak a szája szélén a kéregről, pedig ki tudja meddig, és mi mindent kell kibírnia, amíg visszakerülhet az otthonához, az új biciklijéhez, és száguldhat vele, mintha maga a boldogság repítené.

Bécset a héten bombázták először a szövetségesek: „Elfoglalták Olaszországot, Foggiából szállnak fel” – magyarázta a legutóbbi gyűlésen az ifjúsági vezető. – „A Führer győzelemre visz bennünket, ebben töretlen a hitünk, de valamennyiünk részéről áldozatra lesz szükség, s mi mindig szilárdan mellette állunk, törvényeit mindenkor, és mindenütt betartjuk.” Ottó is töretlenül hisz ebben, s most mégis itt lapul ijedten egy repedt fal tövében.

Szitálni kezd az eső, hamarosan kövér cseppekké hízik. „Ez itt nem a legjobb hely” – néz körül, nem maradhat éjszakára. Balra csak törmelékkupacokat lát, és óvatos léptekkel indul, amerre a legkevesebb akadály kerül az útjába. Szobák kilőtt ablakokkal, beléjük rogyott emeletekkel. Darabokra hasadt szekrény torlaszolja el az egyetlen utat. Ottó nekilát: az apraját félre hajítja, a nehezét eltolja annyira, hogy tovább mehessen. Kitört ablakok, berogyott redőnyök. „Na, végre, ez jó lesz” – könnyebbedik meg egy szoba félhomályába kukkantva. Az épen maradt redőny lehúzva, a bútorok összetörve, a csillár szilánkokban az asztalon.  „Itt jó lesz” – biztatja magát. Egy lába hagyott szék ülését maga alá húzza, és elhelyezkedik a sarokban. Végre behunyhatja a szemét, átgondolhatja a napot. Azaz átgondolhatná, de szomjas. Cserepessé száradt a szája széle, és a kenyér a gyomrában is állhatatosan kívánja a vizet. Dörzsölgeti a szemét, kinyitja, még homályosan lát; pislog, hogy teljesen visszanyerje látását, mert rémképnek véli, amit a szoba túlsó sarka mutat: nincs egyedül! A kép kitisztul: semmi kétség, egy férfi rejtőzködik ott. Fekete göndör tincsei ősz szálakba hajlanak, csontos arcából a táskás szemek kutatóan szegeződnek Ottóra; szemöldöke között a két mély ránc, a vonallá keskenyedő ajkak, az előre görnyedt vállak  egyetlen várakozó feszültséget jeleznek. Egy pillanatig farkasszemet néznek. Ottó meglepetésében csak ennyit tud kinyögni: „Mm... mmióta?”  A férfi bágyadtan legyint. Ottó tanácstalanul mered rá. Kopott piszkos rajta a ruha, kócos a haja, erősen borostás az arca, és egy alapos mosdás is ráférne.  „Én is így fogok majd kinézni? Hol fogok itt megmosakodni?” – fut át az agyán –  „Ilyen házban biztosan van fürdőszoba, vagy csak volt?” Szétnéz, aztán, hogy semmi sem mozdul, zavarában behunyja a szemét. Neszel: a férfi megmozdult. Így oldalra fordulva feltűnően kiáll az orra. „Ez egy zsidó” – fogalmazódik meg Ottóban a felismerés. „Zsidó!” – állapítja meg végérvényesen, és ettől még kínosabban érzi magát. „Hogyan kerülhetett ide?” – legszívesebben megkérdezné. Hallotta nem egyszer, hogy Mauthausenben meg Gusenben dolgoznak a kőbányákban. „Lehet, hogy onnan jött?” – „A német városoknak is jár az a szép gránitkő, ami Bécs utcáit borítja” – jegyezte meg egyszer Mutter a szomszédnak.

Ottó zavartan fordul el, de a szeme sarkából látja, hogy a zsidó egyik lábát maga alá húzza, a másikat meg kinyújtja. Csak most veszi észre, milyen elegáns a cipője: „Úri cipő! Akkor ez mégsem a kőbányából jöhetett. De honnan?” Ottó egyszer látott egy csoport zsidót, akiket a Duna irányába hajtottak. „Ennek is köztük volna a helye? Ettől bújt el? De hol lappanghatott eddig? És honnan szerezte ezt a cipőt?”

A kenyér a gyomrában ismét követelőzni kezd. Hiába nyaldossa cserepes ajkait, ha a szája is kiszáradt. „Vvvíz?” – kockáztatja meg a kérdést. A férfi oldalra int. Ottó most veszi észre, hogy alig egy méterre keskeny ajtónyílás van, az ajtó maga a padlón fekszik. Óvatosan feltápászkodik, szeme sarkából a férfire sandítva, befordul, és egy újabb kanyar után megtorpan egy vízzel félig telt kádnál, a melynek az alján törmelék ázik. A csap lassú cseppekkel táplálja a sűrű keveréket, Ottó mégis élvezettel nyúl bele, és csak akkor veszi észre a kezén vörös csíkká száradt lefolyó vért. A csap alá tartott kézzel türelemmel várja, hogy a cseppek kortynyira gyűljenek a tenyere mélyén. Csend van. A fal túloldaláról fekália szaga üti meg az orrát. Valami koppan, azután csend. Újabb koppanás, csend. Balra egy folyosó boltíve.  Padlóra szegezett tekintettel tesz néhány lépést a lezuhant képek, szétesett rámák és üvegtörmelék között. Egy katona kackiásan felfelé pödört bajusszal tekint fel rá a széles aranyozott keretből. Vállán sújtások, oldalán kard. Pár lépésre kilazult ajtófélfa, félig ledőlt falú szoba. A komód és a rácsúszott polcok közül hosszú szőke hajtincsek lógnak ki, és a bűz leírhatatlan. A második nyílás a konyha lehetett. Szilánkokra tört csészék, poharak, barna papírzacskó egy tálca alatt. Ottó óvatosan kihúzza, lefújja róla a port.  A zacskó tartalmának csak a fele hiányzik! „Zwiebäck” ― olvassa a túloldalon. Meglengeti örömében, kivesz egy szeletet, beleharap, és méregeti, hogy lesz mit ennie holnap, de aztán, meg aztán... Meddig? A Mutter mindig kétszersülttel etette, ha elrontotta a gyomrát, és más semmi sem maradt meg benne. Akkor persze nem ízlett neki, de ez most olyan finom!  Az emlékeket egy tányér koppanása töri meg. Szakácskönyv lapokra hullva a padlón: „Végy öt tojást...”  Otto odébb rúgja. A konyhakövön egy elgurult doboz sütőpor; az asztalterítőre kenődött lekvárba belemártaná a mutatóujját, ha nem csillogna benne üvegszilánk. „A spájznak is itt kell lennie!” – néz körül, de az ajtón túl két emeletre emelkedik a tégla törmelék.

„Keresnem kell egy másik szobát” – dönti el. „Mi közöm nekem ahhoz a zsidóhoz? Egyáltalán, minek jött ide? Mert biztos meglógott valahonnan. Kötelességem jelenteni! Igen, jelentenem kell!” – és ekkor kínosan döbben belé a saját állapota. „A bicikli...” – ha akkor meg sem érintette volna! De elvitte, és így most már az övé. Új is, szép is, igazi kincs. Most persze egy kicsit bajban van miatta. Valamit ki kell találnia, hogy visszamehessen hozzá... valami megoldás majd csak lesz. „Mi?” – azt még nem tudja, de majd töri a fejét. „Most merre?” Akármerre fordul, mindenütt elzárja valami az útját. „Nincs biztosabb hely” – keseredik el.

Kintről ismét lövések hallatszanak, visít a sziréna. – „Gyorsan vissza a szobába!” A járást már ismeri, hamar visszatalál előbbi helyére. Tekintete a férfi melletti zacskón ragad meg: „Zwiebäck”. „Hát ő is... legalább nem veszi el az enyémet” – szorítja magához, bár eddig eszébe sem jutott, hogy rátámadhatna, és elragadhatná tőle. „Persze ez a férfi olyan fáradt, a szemét is behunyja. Lehet, hogy beteg? És ő vajon mit gondol rólam? Na, nem mindegy?”

Kint a ház kettényílt közepén megint leesett valahonnan valami. Motorosok zaja az utcán, aztán megint csend.  „Ez a zsidó hasonlít a Rosenbusch bácsihoz, a Hans apjához, akinek a kis üzlete felett szabó cégér fityegett.” A szomszédságban laktak, Hans az osztálytársa volt, meg félig-meddig a barátja is. Vele lehetett a legjobban gombfocizni. Hans öt testvére közül mindegyik segített az apjának; Günther, a legidősebb már majdnem el tudott készteni egy zakót, de Hans volt a legkisebb, ő még a fércelésnél tartott. Meg is mutatta neki, hogyan kell csinálni, amikor egyszer elment hozzájuk. Rosenbusch néni libazsíros kenyeret adott nekik, és kent még egy szeletet, amikor látta, mennyire ízlik.  „A Führer a birodalom ellenségeinek tartja a zsidókat. Bankárok, gazdagok a német nép verejtékéből,” – de Ottó ilyeneket nem ismert, csak a gúnyrajzokon látta vastag szivarral az ujjuk között, keménykalapban, kövéren, nagy kerek hassal. Igaz, még egy valódi bankot sem látott soha, de úgy gondolta, hogy a tulajdonosok éjjel-nappal szivarozva ott sétálnak. „Szívják a német nép vérét” – hallotta az iskolában, és amikor még kisebb volt, azt hitte, hogy a szivarok erre szolgálnak.  „A módos zsidók máshol lakhatnak, mert Rosenbuschék ugyanúgy éltek, mint mi, a pékék is, meg a sarki szatócs is.” Senki sem volt gazdag az egész környéken, és Ottó nem is ismert több zsidót. Amikor Herr Ludwig, a tanítójuk, egy nap a faji sajátosságokat oktatta, Hansot meg Ottót hívta ki a táblához, hogy mutathassa, mik a különbségek. Ottót dicsérte, Hansról meg azt állította, hogy az alacsonyabb rendű faj jellegzetességeit viseli magán. Ottó kihúzta magát a büszkeségtől, de azért sajnálta Hansot, aki megszégyenülve kullogott vissza a padba. Többet nem gombfociztak. Nemsokára eltűntek Rosenbuschék, meg a pék, meg a szatócs is. Ez még akkor történt, mikor kicsi volt. Később jöttek a hírek a kőbányákról, meg arról, hogy üzemekben keményen dolgoztatják őket, mert hasznot kell hajtaniuk a német népnek.

– „Csak hadd dolgozzanak nekünk! Alávaló faj” – vélekedett Mutter, és végigsimított Ottó egyenes szőke haján.
 – „Ne káromold az Istent!” – szólt rá a bátyja, aki pár szem krumplit szerzett valahonnan, s abból hozott nekik. Kiegyenesedett, mint aki hirtelen megnőtt. – Jézus apja, anyja zsidó volt, akkor ő mi más lehetett? Ez neked alávaló faj, akik közé az Isten született?
–  Csak annyira becsülték, hogy meg is ölték a sajátjai.
– Igaz, de a tanítványai is egytől egyig zsidók voltak. Ők terjesztették Jézus szavait, nekik köszönhetjük a keresztény vallást. Tudod jól, hogy a próféták már évezredekkel előre megjósolták a Messiás jövetelét, meg a kereszthalálát is. Mert ha minden zsidó megérti, hogy Jézusra vártak, akkor Pilátus nem ítéli el, és Jézus Krisztus nem tudja teljesíteni a küldetését. Akkor a saját vérével nem megválthatja meg az emberiséget.
– Mit törődök én a prófétákkal, az ősidőkkel, meg ami 2000 éve történt! Most egészen más időket élünk. Nekünk itt, és a mában a helyünk. Végre minden álmunk megvalósult: a Harmadik Birodalom szerves részei vagyunk, nekünk minden erőnkkel ezen kell dolgoznunk. Te meg úgy beszélsz, mint egy hittérítő, és pont most?
–  Mert most van rá a legnagyobb szükség. Az igazság örök igazság, és az igazság Istennél van.
– Próbálj venni rajta egy vekni kenyeret! Hát nem érted, hogy a Führer a mi népünk javát akarja, nem azt, hogy bármiféle fajzat ránk hozza a kommunizmust, mint Oroszországra, meg elvegye tőlünk, ami a miénk, és rajtunk hízzon? Ő a mi vezérünk, semmiféle zsidó előtt nem hajlongunk, nemhogy térdre esünk, hozsannázzuk, és imádjuk! Te meg legjobb, ha sürgősen megváltoztatod, vagy legalább is nem hangoztatod mások előtt a véleményedet, mert még meggyűlik a bajod. Csak a javadat akarom. Miattam persze nem kell félned, én nem jelentelek fel.
– Látod, ezt nagyon köszönöm – válaszolt gúnyosan Karl bácsi, aztán elkomorodott: – De te meg ne légy olyan magabiztos! Látod, hogy az emberi élet manapság egy fabatkát sem ér, pedig mindenkit anya szült fájdalommal, és nevelt szeretettel. Ahol az Istent káromolják, a törvényeit lábbal tiporják, és helyette gyarló embert istenítenek, ott senki sem lehet biztonságban. Senki!
– Miattunk aztán ne aggódj! A Führer szigorú, de igazságos, és csakis a mi javunkat akarja, a saját népe javát.
– Drága húgom, nem mondhatok mást, mint azt, hogy az Isten legyen irgalmas hozzád – búcsúzott Karl bácsi, és azóta se látták.

Mutter mindig büszkén mesélte nekem újból és újból, hogy ő együtt éljenzett a hatalmas tömeggel a Heldenplatz-on azon a napon, amikor a Führer, hazánk szülöttje, bejelentette csatlakozásunkat  a nagy Német Birodalomhoz.  Leszedte az összes virágot a kertben, neki vitte, mert Großmutter és Großvater is Braunauból valók voltak, igen, Braunauból, ahol a Führer meglátta a napvilágot. Ottó jól emlékezett rá, hogy Großmutternek szokása volt keresztet vetni, erősen hitt Istenben, és amikor ő még kicsi volt,  sokszor elvitte magával a templomba a sok szép színes kép közé. Imádkozni is megtanította, de Ottó már csak egy-két sorra emlékszik belőle. Mutter nagyon ritkán jött velük. Großmutter halála után le is vette a szentképeket a falról, csak a világosabb helyük maradt füstös szélekkel, mint az üres keretek. Később a  Führer képe került a Jézusé helyére. Wasmut Funkel, a mestere fia meg azt állítja, hogy a szomszéd lánya a Führerhez imádkozik. „Akármelyikük” – dörzsöli meg Ottó a feje búbját, – „csak húzzon ki ebből a zűrből!”

A férfi matat a zacskóban, piszkos kezével kivesz egy szelet kétszersültet, apró harapásokkal eszi. Minden falatnál összehúzza a szemét, és ilyenkor megrándul az arca. Amikor lenyeli az utolsó darabkát is, lehunyja a szemét. „Tényleg hasonlít Rosenbusch bácsira” – dönti el véglegesen Ottó.  Persze, már régen nem látta, és senki sem tudja, hova vitték őket. Az ő harmadik szomszédjukból még elvitték Kremerek lányát, a szőke Gisellát, pedig Kremerek nem zsidók. Gisella nem tudott beszélni, csak furcsa mandula szemeit járatta körbe-körbe. Rendszerint az udvaron egy ócska karosszékben üldögélt, és egész álló nap egy piros rongyot forgatott a jobb kezében, amelynek két ujja összenőtt. „A felsőbbrendű emberek közé nem valók a hulladékok, akik semmire sem jók, csak a kenyeret pusztítják.” – magyarázta Mutter – „A Führer szigorú, de igazságos.”

„Jaj, a biciklim! De miért kellett Herr Recklingnek éppen akkor gyújtóst aprítani, amikor hazavittem?” – méltatlankodik magában Ottó.  Odament a kerítéshez: „Ez új?” – és ravaszul a szemébe nézett. Persze, miből telne egy asztalos inasnak, különösen ezekben a nehéz időkben, ilyen fényesen ragyogó biciklire. Ottó csak habogott, megpróbált mosolyogni, és mindjárt elfordult, ahogy égni kezdett az arca. A fészerbe tolta zsákmányát, letakarta egy régi pokróccal, elbarikádozta ládákkal, meg ami a keze ügyébe került, elébe meg a kopott biciklijét tette.  Amikor elkészült, hallgatózni kezdett: már nem csattantak a szapora fejszecsapások. A szomszéd kivágta az összes gyümölcsfáját is a kertjében, most már az utolsó maradékait aprítgatta. Ottó óvatosan kinézett. Herr Reckling hátát látta, amint magához szorítva viszi be a gyújtóst a házba. Ottó úgy húzódott vissza, mintha tüskébe nyúlt volna. Várt egy darabig. Herr Reckling kijött a maradék gyújtósért, megállt egy pillanatra, áttekintett Ottóék kertjébe, aztán eltűnt a házban.

Ottó egy ugrással a lakásukban termett, ivott két pohár vizet, hogy lecsillapodjon. Az ablakból figyelte a szomszéd házát. Rágcsálni kezdett egy almát. A keménybőrű téli alma már nagyon fonnyadt volt, de most ez egy csöppet sem zavarta. „Herr Reckling tudja, hogy a kerékpár nem az enyém, hogy csak úgy... izé, elhoztam valahonnan. De hát valaki csak úgy odatámasztotta egy fának” – mentegetődzik. „ Igaz, a Führer szigorúan megköveteli a törvények tiszteletét, hogy senki se nyúljon a máséhoz.  És Reckling úr is a Führer törvényeinek támogatója, igazi hazafi, mint a Mutter, és én...persze én is büszke vagyok a hazámra, meg a Führerre.  Ha a Mutter itthon maradt volna ahelyett, hogy elmegy Braunauba!  De mindenkinek eldicsekedett, hogy `A Führerünk szülővárosában fogom segíteni a pártot’, engem meg rábízott Erika nénire, aki a mesterem  mellett lakik.”

Ottó odahaza még a szobában is látta maga előtt a biciklit. Felidézte magában, hogy a szél jóformán süvítve hatolt a fülébe, és úgy érezte, hogy nagy, boldog fordulatot vett az élete. Ült egyedül a konyhaasztal mellett, és tervezgetett, hova fog majd a csoda biciklin repülni, mint a villám. „Meg kell nézzem!” – pattant fel, és kiment a fészerbe. Kitakarta a biciklit, s most így, hogy már a sajátja lett, még sokkal szebbnek látta. Megsimogatta a nyerget, férfiasan megragadta a kormányt, aztán elengedte, és csak gyönyörködött benne. A régi biciklije kopottan, színehagyottan szerénykedett a fészer végében. Az apjáé volt haláláig, de ő is már mástól örökölte.

Kedvére kigyönyörködve magát visszament a házba. A tekintete az ablakon keresztül a szomszédra esett, aki az ünneplő ruhájában, kalapban éppen a kapun lépett ki. Ottót akkor elöntötte a forróság: „Csak nem? Ilyen öltözékben... hova? Csak nem oda megy? Mi van, ha most a... a... és feljelent?”

Ottó a szoba közepén állt, és a szíve úgy dobogott, mint amikor először meghallotta a légiriadót. Ő csak nagyon akarta azt a biciklit, ő csak azért, mert olyan szép, ő csak... mert a Fischernek is ilyen van... de a Fischernek az apja vette, ő meg... és mindenki tudja, hogy neki erre nem telhetett. A Führer pedig szigorú, „nagyon szigorú, de igazságos”. Ottó tehetetlenül álldogált, rágta a körmét, mint régen, és nem tudta mitévő legyen. Szétnézett, és mintha megvilágosodott volna valami előtte: összekaparta minden fillérjét, lekanyarított egy szelet kenyeret, a zsebébe gyömöszölte, és kiszaladt a házból. Végül ide került, és most itt kuksol ebben a romos szobában egy idegennel. Ráadásul egy zsidóval! Ő, az Übermensch! Ezt a szót sosem használta, de most beugrott a fejébe, annyit hallotta.

A bombázók megint elhúznak felettük. Ottó vacog a félelemtől. Recseg a ház, lezuhan egy zongora a felső emeletről, intenzív kakofóniába csapnak össze a hangok, és zengnek egy percig, mielőtt örökre elhallgatnak. A férfi feláll, kibotorkál, és hamarosan visszajön, majd elfoglalja az előző helyét.  Ottó csak egy félénk pillantást vet rá. „Honnan van ennek ilyen úri cipője?” ” ― szeretné megkérdezni, de nem meri.  Hallgatnak.

Kényelmetlen már a padlóra tett székkárpiton való kuporgás. A lába megdagadhatott, a cipő egyre erősebben szorítja az ujját. Az idegen nesze a túlsó sarokból zavarja, pedig csak a zacskó zörög: kivett még egy szelet Zwiebäck-et, és most azt rágja.  „Mi lesz holnap? Meddig kell itt maradni? Amig rám dől a fal?” ― keseredik el. „Hátha Herr Reckling nem is oda ment, én meg itt kínlódom. De honnan tudjam? Mert ha mégis oda ment, hiszen minden polgárnak kötelessége jelenteni, ha a... törvényt megszegték, akkor nagy bajban vagyok. Nagyon nagyban, mert még nálam fiatalabbakat is...” Az újságok hirül hozták, hogy tizenhárom éveseket is kivégeztek, ha..  ― és a tizenharmadik születésnapja jut az eszébe. Mutter valahonnan szerzett kakaót, és sütött neki „Marmorkuchen”-t, a kedvencét. Ottó megpróbálja felidézni az ízét, az illatát, de nem megy. Sehogy sem megy. „Most csak kétszersültem van” ― keseredik el. „A büntetés lopásért... annál már sokkal jobb itt. De meddig? Mutter messze van, de ha itt lenne, tudna-e segíteni?” Ottót szörnyű bizonytalanság fogja el,  töri a fejét mit lehetne tenni, és semmi ötlete sincs.

A férfi most kinyújtja mindkét lábát, és Ottó tekintete a pompás cipőre ragad. Barna a színe, kemény az orra, a szélét szabályos öltések fogják össze és selymes a fűzője. A férfi beleroskad az ülésbe, felhúzza a lábát, átöleli a térdét. A keze kérges, mint minden kézművesé. „Talán suszter? Lehet, hogy maga készítette?” A cipő orrán a lyuggatott minta rásimul az alátett bőrre, amellyel a mintán túl összevarrták. Apró öltésekkel. Innen emelkedik enyhe hajlással a fémkarikákkal övezett nyílás a párhuzamos fűzéssel, végén csokorba kötve. Ottó csak az „Úri cipész” cégtábla alatti kirakatokban csodálhatott meg ilyen cipőt, ilyen igazán úri cipőt.  Szégyenkezve mustrálja a maga otromba lábbelijét: kibújna oldalt a lábujja, ha a folt nem tartaná kordában, a sarkát meg már féloldalasra taposta. A sok bokszolástól fényesen zsíros a fűzője, foszlott vége közepén meg kikandikál a szürke belső zsinór. „Ez nem úri cipő” ― biggyeszti el az ajkát. A szeme sarkából méregetni kezdi a másikét: „Nem lehet kisebb, mint az enyémé... rám illene.  Minek kell egy zsidónak ilyen szép cipő?”

A férfi megoldja a fűző csokrát, leveszi a cipőt, és dörzsölgetni kezdi a lábát. Ottó alig bírja ki, hogy kézbe ne vegye, csak hogy jobban megnézhesse. Tetszik neki, nagyon tetszik. A bicikli is tetszett, és lám, most már az övé. Igaz, hogy a baj is. Otto sosem lopott nagy dolgokat. Apróságokat, azokat igen, de hát azok, úgy érezte, teljesen jogosak voltak, mert az osztályban a gyerekek halálra csúfolták a dadogása miatt.  Ellenkezni nem tudott, mert akkor haragjában még jobban összetorlódtak a hangok a szájában a többiek igaz derülésére. Ottó titokban a maga módján állt bosszút: hol egy radírt sajátított el, hol egy ceruzát, egy vonalzót. Soha nem kapták el, és ha valaki az elveszett holmiját kereste, Ottó még segített is neki.  A büntetés gyümölcseit meg otthon gyűjtötte egy dobozban, amit az apja egyik régi bőröndjébe rejtett.

A szoba besötétedik. „Ha ez a zsidó rám támad... de miért tenné? Áh, hiszen úgy hasonlít Rosenbusch bácsira. Mit vehetne el tőlem? – néz a túlsó sarokba, ahol a férfi alakja alig rajzolódik már ki. „A cipőm biztosan nem kell neki.”

Éjjel többször zajra riad fel: recseg a megkínzott ház, patkányok motoszkálhatnak benne. Valami leesik a közelében, de a sötét eltakarja. Messziről bombák robaja hallatszik. Fél. Most jobban fél, mint valaha. Régen Mutterhez bújt, ha rosszat álmodott, de most nincs kihez, és már szégyellné is, meg ez nem is álom, hanem keserves valóság. Hol elalszik, hol felébred. Jobb vállával támaszkodik a falnak, felriad. Most a ballal dől neki, és elgémberedett testtel gondol az ágyára, ami otthon üresen várja. Fázik. Jéghideg ujjait dörzsölgeti, a zsebébe mélyeszti a kezét. Reggel felé kirajzolódnak a tárgyak körvonalai. A sarokban magába görnyedve alszik a férfi. Tátott szájából rövid, egyenletes horkantások törnek fel, a haja mintha poros lenne. Maga alá húzott lábakkal kisebbnek és öregebbnek is látszik. „A cipő!” – mered rá. Az egyik fél méterre tőle, a másik meg a térde mellett. Ottó bámulja, mintha eltűnne, ha leveszi róla a szemét. Elkapja a fejét, aztán megint rámered. Az izgalomtól elönti a forróság, már az ujjaiban is érzi. Nehéz légzése görccsé válik a torkán, és a fülébe dobol a saját szívverése.

Képtelenség másfelé nézni, másra gondolni: a cipő már valósággal hipnotizálja, betölti a szemét és minden agysejtjét. Megint a falnak dől, és magában kimondja: „Meg kell szereznem!” –  Aztán megszólal benne a figyelmeztetés hangja: „Akkor ez már megint, mint a biciklivel is...”  roskad magába. „De minek az úri cipő egy ilyen zsidónak? A kőbányában fogja hordani? Mert előbb-utóbb úgyis rátalálnak, úgyis elkapják. Örüljön, hogy eddig nem jelentették fel. Fel kéne jelenteni! Igen, ez minden hazafi kötelessége. De hátha Herr Reckling már engem is... Herr Reckling éber őre a hazának, a rokonát is feljelentette, hogy angol adókat fog a rádióján.” Ottó teljes zavarában ujjaival ismét meg ismét a hajába szánt.

A cipő néhány méterre tőle a szilánkok közelében valósággal csábosan néz rá. Ottó nem bírja tovább. Óvatosan feláll, vár néhány másodpercet. Most jobb lábát előre helyezi, hallgatózik, majd a balt lassan utána emeli. Az utcán egy motor zúg fel, pufog kettőt, és elhallgat. Jobb láb, bal láb. Megint jobb, megint bal – már félúton van. Most kis szünet, aztán jobb, bal, csak óvatosan. Mégis rálép egy fadarabra, s az halk recsegést hallat. Ottó megdermed, de a férfi egyenletes horkolása nem jelez veszélyt. Vagy egy percig még nem mer tovább menni, bár a cipő már jóformán kézközelben van. Még két lépés, és felkapja az egyik cipőt. A másik sarka a férfi térdéhez ér. Ottó nem mer olyan közel lépni. Áll, tanácstalanul néz szét. Előtte egy szék kitört lába hever a padlón. Óvatosan lehajol, felveszi, és ezzel meghosszabbítva a karját, pár centivel arrébb húzza a cipőt. Súrlódás hangja riasztja meg, de a férfi tovább alszik. Hirtelen felkapja, a hóna alá szorítja, és lábujjhegyen osonva éri el a nyílást, ami a folyósóra vezet. Amint túljut az ajtófélfán, felsóhajt. „Sikerült!” – ujjong magában. Legszívesebben futásnak eredne, de a törmelékeket ki kell kerülnie. A fal mellett, ahol tegnap a kenyérszeletet ette, egy macska nyávog, enni kér. Ottó az orrán keresztül fújtat egyet, hogy elkergesse. A macska nem tágít, de Ottó már kint jár az utcán. „A zsidó, ha fel is ébredt azóta, nem mer utánam jönni ide. Mezítláb nem is járna könnyen” – nyugtatja meg magát, és kifejezetten elégtételt érez. Keresztülvergődik a romok között az utca végére, ami egy kis térbe torkollik. A házakat ott nem érte bombatámadás, s most úgy tűnik, mintha más időhöz, más világhoz tartoznának.

Ottó csak most veszi észre, hogy már fáj az oldala úgy szorítja a cipőket a hóna alatt. A sarkon megtorpan: két karszalagos, és egy SS tiszt fordul be az első kapun. „Ha Herr Reckling, izé, feljelentett engem...”, –  és ekkor mintha megvilágosodna előtte, mit is kell tennie. „Ha én meg feljelentem azt a zsidót, akkor... akkor a kötelességemet teljesítem, és akkor látják, hogy jó hazafi vagyok, és nem is büntetnek meg azért a bicikliért. Persze... persze biztosan elveszik.” Ez a gondolat szinte elviselhetetlen számára.

Átvág a téren, tétovázva megáll, aztán csak bemegy a kapun. Az irodában két SS tiszt ül, az egyik iratokban lapoz.
– Heil Hi..! ― lendíti Ottó magasra a karját.
– Heil Hitler! – viszonozza a tiszt, és kérdően végignéz Ottón, majd megakad a szeme a hóna alatt szorongatott cipőn. – Mi ügyben jött?
Ottót hirtelen gyengeség lepi el, és émelyegni kezd a gyomra. A tiszt tekintetét rászegezve mozdulatlanul vár. A másik is felpillant az iratokból, s most már ketten néznek rá mereven.
– A.. a.. abb.. abban a... ban. – Ottó nyel egyet, és újra kezdi, másként –  E.. e..zs..zszszs..
– Szóval? – sürgeti az első.
– Mee.., me.
– Mondjon már valami értelmesebbet! Várjuk! 
Ottónak nem engedelmeskedik a nyelve. A tiszt egyre metszőbben néz rá, és megismétli:
– Szóval? Csak van valami mondanivalója, nyilván azért jött.
 Ottó gyomrából a fájdalom már a mellkasába is beköltözött, felfelé áramlik, szorítja a torkát is. Áll, bámulja a két tisztet, s már meg sem kísérli, hogy bármit mondjon. Bánja, hogy bejött ide, szégyelli magát, amiért ilyen csúfosan felsült.  – „Ha Mutter itt lenne...” – nyom el egy sóhajt. A két tiszt összenéz, az egyik felhúzza a szemöldökét, a másik bólint.
– Adja ide a holmiját, és kövessen engem! – utasítja az első tiszt, és feláll, hogy elvegye a cipőket. Vet rájuk egy csodálkozó pillantást, és a mellette lévő polcra teszi. Ottó fájdalmas pillantással kíséri. A tiszt megkerüli az íróasztalt, oda lép Ottó elé, és a szűk folyósón keresztül egy másik szobába vezeti. Ottó meglepődik, hogy a szoba üres, csupán egyetlen óra ketyeg szemben a falon. Nem érti miért, de legalább nem faggatják tovább.
– Nézzen oda arra az órára! – mutat rá a tiszt határozottan. Kopog a csizmája a padlón, amint két kemény lépéssel Ottó mögé kerül.
A tarkólövés, amelyet a kivégzésnél alkalmaznak, precíz, pontos: a zuhanást már nem is lehet érezni. A tiszt visszateszi tartójába pisztolyát, gondosan legombolja, kifelé menet megnyom egy csengőt az ajtónál, és visszatér az irodába. Leveszi a polcról a cipőt, alaposan megnézi, megforgatja: „Honnan szerezhette az a félkegyelmű?” – majd előveszi a leltárkönyvet, és gyöngybetűkkel gondosan beírja a megfelelő rubrikákba:
1/pár/cipő/úri, új