Végtelenített merülés a szótenger mélyére
KRITIKA
Izsó Zita Tengerlakó című verseskötete egy lírai alámerülés pillanatait merevíti ki. De pontosan ki és hová süllyed egyre mélyebbre?
Kapcsolódó anyag: Zoom a Tengerlakóról
Végtelenített merülés a szótenger mélyére
Izsó Zita első verseskötete ígéretes, figyelemre méltó pályakezdés. A fiatal költőnő vékony könyvét férjének, Ayhan Gökhannak ajánlja, akinek lírája hathatott alkotói világára. Hiszen alapvetően ugyanahhoz a – kortárs fiatal költők által igen gyakran művelt – poétikai tradícióhoz kötődnek, melyet kissé leegyszerűsítő módon hívhatunk újérzékenységnek vagy akár újalanyiságnak. Líráján érződik a nemrégiben feloszlott Telep-csoport hatása, amely az utóbbi évtized talán legmarkánsabb fiatal lírikus-csapataként mintegy kijelölte az utat az utánuk következő generációnak is.
A négy ciklusra tagolódó kötet kulcsmetaforája a merülés. Ennek jegyében az első ciklus címében egy Merülési szabályzatot dolgoz ki a szerző. Mintha rögzítené, hogyan lehet merülni, azaz önvizsgálatot végezni, rögtön a kötet elején egyfajta olvasási kódot adva ezzel az olvasó kezébe.
Most már előjöhettek, egyedül vagyok,
nem bántalak titeket,
megmostam a kezem,
elültettem a gyümölcsök magvait,
százszor elismétlem, ne féljetek,
mégsem hisztek nekem,
ezért ne magyarázza többé senki sem,
hogy a kegyelemvesztés mit jelent,
mert hiába bizonygatom, hogy én jó vagyok,
ha a vérvonal, mint égősor, zárlatos.
E sejtelmes sorokkal zárul a ciklus utolsó verse, A hátramaradott. A megszólított, megszólítottak személye végig nem egyértelmű, ahogyan olykor a beszélőé sem egészen az. Izsó Zita rejtvényeket ad fel olvasóinak gördülékeny prózaverseiben – valakivel együtt merül, vagy talán inkább a saját lelkében merül alá?
Poszeidón tengerben lakó szobra
A következő, Merülési napló című ciklus dokumentálja e lelki megmerítkezést, s mintha megjelenne benne drámai motívumként a fuldoklás az életben, a párkapcsolatban.
légzésgyakorlat
rácsokkal veszi körül kertjét
és úgy nyírja a buckákon a füvet
mint börtönőrök a rabok haját.
néha kifekszik a napra,
és kikapcsolja melltartója pántját,
hogy ne legyen olyan csíkos a háta,
mint az elítéltek rabruhája.
A rövid versben megjelenített nőalak kiléte ugyancsak kétséges. Meghatározása része a merülésnek, amely olyan mélységekbe hatol, ahol a lírai beszélő önmagát is elveszítheti. Erről ad számot a Merülési napló című ciklus, ahol mindez végletes magánnyal párosul. A lírikus egyedül van, keres, keres valakit, keresi önmagát, egyre mélyebbre és mélyebbre jut, levegője pedig egyre fogy…
A kötet harmadik, Csönd, ünnepségek, ez ijeszti meg legjobban az embereket című ciklusa naplószerűen számol be egy ugyancsak nem tisztázott második személynek a haláláról, temetéséről, illetve archiválja a halott után maradt űrt. Barát? Rokon? Szerelmes? Izsó Zita rejtélyes lírai beszélője nem adja meg az egyértelmű választ arra a kérdésre, tulajdonképpen kit sirat el, egyáltalán siratás-e mindez.
temetése
A gyászruhás nő
pontosan tudja, hogy kegyelem nélkül maradni annyi,
mint egy elromlott mozgólépcsőn gyalogolni fölfelé.
Mire felérsz, kapkodod is a levegőt,
legalább át tudod gondolni,
hogyan szólalj meg,
vigasztald-e a túlvilággal a nőt,
mert Istennel foglalkozni neked csak olyan,
mintha végigolvasnál egy hirdetést,
amiről már letépték az összes telefonszámot,
mégis az a pár mondat, amit gyorsan kitalálsz
olyan megrendítően ünnepélyes,
mint a pacsuli, amit a gyászruhás nő használ,
hogy elnyomja az alkohol szagát.
Megjelenik egyfajta undor, és a halottól, a halottat gyászoló nőtől való távolságtartás is megszólal. Nem igazán tudhatjuk, a ciklus titokzatos halottja mit is jelentett a beszélőnek. Közel állt hozzá? Vagy éppen ellenkezőleg, gyászolni csupán kötelesség, kegyelet, semmi egyéb? Izsó Zita nem adja a kulcsot a kezünkbe, inkább azt várja, valahogy babráljuk meg a zárat vagy törjük be az ajtót, de mindenképpen a magunk erejéből menjünk be rajta.
Az egyik vers láncszerűen kapcsolódik a másikba, valahogyan arra késztetve az olvasót, hogy tovább merüljön a költői beszélővel, egyre mélyebbre, egyre nyomasztóbb külső és belső körülmények közé.
A kötet negyedik ciklusának – Merülési helyeink – címe is magában hordozza a többes szám első személyt. Itt már sejteni lehet, hogy minden valószínűség szerint a kedves, de mindenképpen a beszélő számára fontos személy az, akivel visszaemlékszik azokra a helyszínekre, ahol együtt jártak. A beszélő mindenképpen erősen kötődik hozzá, közös identitással bírnak, s együtt merülnek alá abban a bizonyos metaforikus tengerben, mely mindkettejüket körülveszi – és talán egyúttal el is nyeli, magába is rántja.
fürdés
ő beteg beteg beteg
lázára hozzá költözöl
melegre érkező madarak
fészket ápolni
fészket rakni a nőben
a családfa egyik ágán
énekelni az ablak előtt
párkányán fogmosópohár, borotva
az első reggel nála
és a tükör
az ablak magadra
A közösen megélt élmények csak látszólag tartoznak kettőjükhöz – a lírai én merül, sodródik, beszél, merül tovább, szavai nem biztos, hogy eljutnak a másikhoz, s a végére talán magára marad. Csupán a szavai kísérik el, s mintha megtörne a látszólag stabilan ott-lévő másikkal való közös létezés is.
Nem akarok nektek jót, bár ha boldogok lesztek,
az különösebben nem zavar.
Később talán lehet szó többről is,
de szomszédos földjeink fölé írni egy ország nevét
egyelőre ne jelentsen többet,
mint a túlélők ünnepi vacsoráján összetolt asztalokat
lefedni egyetlen nagy terítővel.
Nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, amit a cím sugall: a kötet lírai beszélője tengerlakó, tehát a tenger, a költői tér, a világ, amelyben alámerül, egyre mélyebbre és mélyebbre, minden szélsőséges tapasztalat és viszontagság ellenére egyúttal az otthona is. Nem tud, s talán nem is akar máshogy élni, a merülési feladatot pedig, amelyet kitűzött maga elé, minden akadály ellenére, szinte megszállottan teljesíti, a szenvedés és az esetleges végső elmagányosodás árán is.
Izsó Zita kötetének bemutatóján az A38 hajón
Izsó Zita fiatal, ön-kereső költőnő, akinek versbeszéde szándékoltan enigmatikus. Képei, hasonlatai eredetiek, prózaversei gördülékenyek, olvastatják magukat. Igaz, néha az az érzésünk támadhat egy-egy vers asszociációs technikáiról vagy a szóképhalmozásáról, hogy a költő még túlzásokba esik, bizonyos szövegei a dagályosság felé tendálnak. Ez azonban az elsőkötetes fiatal költők gyermekbetegségének tekinthető, melyet idővel minden bizonnyal kinőnek. Kétségtelen, hogy a Tengerlakó rövidebb, feszesebben, fegyelmezettebben szerkesztett versei lírailag erősebbek, mint a hosszú, tengerszerűen hullámzó, áradó prózaversek, melyek a maguk szövegstruktúrája által is ráerősítenek a víz-tenger-alámerülés kulcsmetaforára. Érdemes várni a folytatást, s egy esetleges, majdani második kötetben a szerzőnek talán még mélyebbre sikerül merülnie az örvénylő szavakból összeálló tengerben.
(Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2011, 80 oldal, 1600 Ft)
Kántás Balázs
Kapcsolódó anyag:
