PLÉBÁNIA – Csepcsányi Éva elbeszélése

PRÓZA

Lázasan elkezdett a káplán szobájában körbevizsgálódni. Kihúzta a fiókokat, kicsapta a rozoga szekrény ajtaját, majd az ágya alá is benézett. Az ütött-kopott bőrönd oda volt becsúsztatva. Kirántotta, felcsapta a fedelét. Érezte, hogy a vér kiszalad az arcából. Szeme előtt nagyapja négerbarna övét látta suhogni.

PLÉBÁNIA

CSEPCSÁNYI ÉVA ELBESZÉLÉSE

–  Nagy áldás a plébánia számára egy jó káplán és néhány szorgalmas, de csúnya lány. Viszont nagyon kell figyelni a jámbor, de csinos lányokra és a túl imádságos káplánokra – dőlt hátra a szikár plébános a karosszékben. Kortyolt egyet a kávéból, majd keserű mosollyal folytatta:
–  Ezekkel gyűlhet csak meg a bajod, fiacskám! Mert a lányok imacsoportot, meg mit tudom én, mit akarnak! Máshova úgyse engedik őket, csak a plébániára, hát ott sündörögnek, amikor csak lehet. Vágynak ugyan a fiúkra, de fiúk, azok nincsenek. Eljönnek ministrálni, aztán foci, csavargás!
A plébános örökkön úton van, hivatali ügyeket intéz, nincs türelme már a fruskákhoz. A káplán vezeti az imacsoportokat. Minél jámborabb, annál több időt tölt ezzel. A vagány káplánokkal nincs probléma. Amelyik motorozik, hegyet mászik, focizik, vagy mit tudom én, mit csinál. Azok kiélik energiáikat, a lányokra pedig szépen rábízzák, vezessék ők egymás között az imacsoportot.
De a lánykák között sem a  túl csinosakkal van a baj, azok kapnak fiút hamar, aztán  majd csak a jegyes oktatáson látod őket . A cicababák amúgy sem  keltik fel a  káplánkák érdeklődését, túl harsogóak a finom lelküknek. No de az áhítatos, hosszú szoknyás, félig  az egekben járó angyalkák, ó, velük nyugodt szívvel lehet hosszan, meghitten beszélgetni! Ki mit érez imádkozás közben, ki hogy látta már a Szűzanyát, satöbbi. Aztán rájönnek, hogy milyen nagy lelki rokonok, és mire észbe kapsz, már ott a balhé a nyakadon. És téged vesznek elő, fiacskám, mert te vagy a plébános!
Dörög rád a püspök, a szülők, az öregasszonyok: miért nem figyeltél jobban a fiatalokra, miért nem adtál több munkát a káplánnak, miért nem beszéltél a lány fejével és így tovább. A fiút elhelyezik egy jobb plébániára és éli világát, a lány átmegy egy másik közösségbe, te pedig maradsz a rossz plébános, aki nem vigyáz eléggé a nyájára. Érted már? Észnél kell lenni! Tartózkodj még a karizmatikusoktól és a csodaváróktól. Ezek csak izgatnak, fel akarnak forgatni mindent. Inkább száz hétköznapi hívő, mint egy szent a plébánián! A földi egyház nem lehet azonos a mennyei egyházzal, itt épp elég, ha mindenki ellátja azt, ami rá van bízva.
Az asztal másik oldalán ülő pap kérdőn nézett az öregre, aki csak erre várt, s tovább folytatta az okítást:
–  Lelki barátok vagyunk! Ezt szokták mondogatni a lányok és a lelkes káplánok, és olyan ártatlan pofát vágnak, akár egy bárány, csak épp a glóriájukat hagyták el valahol… Nekem már tíz éve nincs káplánom, nem is fáj a fejem semmi miatt! Van itt két öreg apáca, azok tartanak hittant, imát, mindenfélét a lányoknak, a ministránsokkal foglalkozik a diakónus. A kántorom is férfi. Soha se válassz nőkántort! A kántor értékes portéka.
Lehet vinni ide-oda reprezentálni, ő belsős, úgy is bánj vele! Nem baj, ha agglegény, de ne legyen túl bogaras. De a kántorra se járj túl sokat vendégeskedni: úgyis csak azt nézik, mennyit eszik, iszik a pap. Ha túl sokat, hát falánk, ha túl keveset, rosszgyomrú aszkéta. Ha válogat, úrhatnám finnyás, ha megeszik bármit, amit elé raknak, a hívein élő parazita… A mi fajtánk: magányos.
A harminc-harmincöt éves pap elgondolkodva nézett a plébánosra. Tisztelte az öreget, aki most, hogy kinevezték őt a szomszéd város plébánosává, ide rendelte, hogy ellássa jó tanácsokkal. Tudta, hogy kap majd egy frissen szentelt káplánt. Egy kis nyugtalanságot vert benne mindaz, amit a plébános mondott, bár őt inkább a filozófia, a szoterológia és az eszkatológia misztériumai érdekelték.

Gondolatmenetéből az érces hang zökkentette ki:
–  Aztán nehogy azt hidd, hogy mindent tudsz, és mindent szemmel tarthatsz! Olyan taposómalom ez fiacskám, mely a legéberebbek szeme elé is ellenzőt tesz: mindig ugyanabban az időpontban mise, ugyanazok a papírügyek, keresztlevelek, anyakönyvi kivonatok, számlák. Ugyanazok a hívek gyónják meg ugyanazokat a bűnöket hónapról-hónapra, a breviáriumot betéve ismered majd pár év múlva…
Arra figyelj, hogy ha összejöttök ünnepelni, legyen valaki, aki vezet helyetted. Mert egy kis bor nem sok… Aztán ha valami túlbuzgó rendőr szondáztat, és liberális vagy komcsi  a szerencsétlen, rögtön szétviszi a hírt, hogy hullarészeg volt a katolikus pap.
A hétköznapi gondok nem a katedra, Rajmundkám, tudod: „szelídek legyetek, mint a galambok, de okosak, mint a kígyók”! Ugye, ahogy meg van írva. Irodára, ha kell valaki, férfi legyen, de nős ám és érettebb korú, egy fiatal fiúra még azt hiszik, a szeretőd. Na, ne nézz így rám, örökkön szem előtt leszel!
Rajmund atyának eszébe jutottak a szemináriumi évek: ott is csak a legszívósabbak, legerősebbek maradtak meg, akik nyakukat szépen a járomba hajtották, és konok daccal feküdtek neki a dogmatika könyveknek, fáradhatatlanul bújták a Szentírást. Végtére is minden elmúlik… Az odaát való élet az örök, ezen kívül…
– Köszönöm a tanácsokat, atya. Nem fogok megengedni semmiféle rendetlenséget. Ígérem!
Összemosolyogtak, megittak még egy pohár bort, majd Rajmund atya útnak indult. Amikor az ajtóban kezet fogtak, az öreg plébános odahúzta magához a szőke férfit:
– Neked püspöknek kell lenned egyszer.

Egy hét múlva beköltözött a paplakba. A takarítást, mosást elvégezte néhány templomos néni, akiknek még csak fizetni sem kellett, sőt, ők örültek, hogy segíthetnek az új plébános úrnak.  A plébániához tágas udvar is tartozott, tele fenyőfákkal, gyümölcsfákkal, konyhakerttel. Egy hét múlva megérkezett a káplán is: egy nyakigláb, fekete hajú, rendkívül hallgatag fiú, azon a nyáron szentelték. Egy ütött-kopott bőröndöt hozott csak magával. Ormótlan, nevetséges nagy bakancsával és kockás ingével úgy festett, mint egy nagyra nyúlt, falusi elemista.
„Na, ez biztos nem töri a fejét komolyabb egyházi karrieren.” Ez volt az első gondolat, ami Rajmund atya agyán keresztülfutott.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
– Mindörökké ámen! Gyere csak beljebb, mától kezdve itt lesz az otthonod, egy ideig legalábbis! Kőszeghy Rajmund.
– Üdvözöllek Rajmund atya, én Fehér Róbert vagyok – kezet ráztak, mosolyogtak, az újdonsült káplán még el is pirult zavarában.
      Felkísérte az emeletre Róbert atyát, megmutatta neki a napfényes, faburkolatú szobát és az ajtófélfának támaszkodva nézte, ahogy az öreg bőröndből kipakol.
– A primiciád jól sikerült? Nem izgultál nagyon?
– Nem, nagyon vártam már azt a pillanatot, amikor átváltoztathatom a bort és a kenyeret. A szülőfalumban tartottam az első misét, háromszáz fős kis település, nagyon családias volt.
– Ez szép. És hogy jöttél ki a prefektussal, az öreg Milán atyával? Meglátod majd, itt kinn másabb, mint a szemináriumban… Itt magadnak kell kialakítanod a rendet, amit vagy megtartasz, vagy elveszel!
– Azt hiszem ebben nagy segítség a zsolozsma. Az mindig egy adott rendbe foglalja a pap életét, még ha máskülönben rendetlenség lenne is körülötte.
– Itt nem lesz rendetlenség.
– Nem, plébános úr, tőlem is távol áll a rendetlenség – felelte lesütött szemmel a káplán.

A reggelit kikészítette Terike néni még hat órakor, mire a két pap leért a konyhába, már hűlt helye sem volt. Terike nénivel kiváló munkatársat nyert, mert alig látta, jelenlétét csak a megfőzött ételen és a gondosan kitakarított házon észlelte.
– És szeminárium előtt volt barátnőd? – szegezte a kérdést a káplánnak egyik reggeli alatt Rajmund. Az egyenletes, őszi napfény aranypermetként szóródott be a tisztára mosott ablakon.
–  Szerelmes voltam. Kétszer is. Gimnáziumban és a szeminárium alatt egyszer. Mind a kettő plátói maradt, de így utólag azt mondom, jobb is így.
– Tehát nem volt?
– Nem – a káplán elvett még egy kenyeret a fonott kosárból, majd a vaj után nyúlt, tekintete nem találkozott a plébánoséval. Kent még egy kis házi lekvárt a karajra.
Rajmund félrenézett. Ez a fiú tiszta. Eszébe jutott a morális tanára, az öreg Hubay professzor, aki nem győzte méltatni a szüzesség erényét előadásai során, s akinek nem merte megvallani, hogy neki bizony voltak görbe útjai a szeminárium előtt. Felszentelése óta nem foglalkozott ezzel a témával.
  Nézte az egészséges arcot. Nem lát benne nagyravágyást, hacsak nem a túlzott jámborságával akar kitűnni! Az is gőg ám, és ha ezen kapja, meg fogja neki mondani, nehogy túlzásokba essen!
– Róbert, ugye rendszeresen forgatod a zsinati dokumentumokat? Friss még a tudásod, de pár év, és a fele már el is párolgott, aztán hol van még az út vége!
– Igen, én is ezen a véleményen vagyok, bár időnként nehéz rávenni magamat az olvasásra, most épp a Dei Verbumot tanulmányozom újra. Be kell vallanom, én leginkább biblikus lelkületű vagyok.
– Hozzám a kánonjog áll közelebb.
– Nekem az mindig is a gyengém volt, örültem, ha hármasra le tudtam vizsgázni belőle… – Róbert arcán őszinte pironkodás látszott, amin jól mulatott Rajmund atya. Félnyolcat ütött a templom harangja, ma reggel ő misézik. Felállt, mint akit láthatatlan zsineggel felrántanak, Róbert azonnal követte mozdulatát, keresztet vetettek, és elmondták az étkezés utáni imát.

A zsongító őszi csönd nehéz pokrócként terült a plébániára. A fák között mintha elveszett volna az épület, elvarázsolt kastélynak tűnt, ahol áll az idő és mindenhol levendula meg hűvös mész illata terjeng. Rajmund ezt szerette. Rend, tisztaság, kevés beszéd, sok munka. Reggel ötkor már talpon volt, laptop előtt ült, telefonált, intézkedett. Róbertre hagyta a kórházat, a gyóntatást, a fiatalokkal való kapcsolattartást.
 Úgy érezte, a plébánia, ha nem is robog, de szépen halad előre, mint egy jól megrakott szekér. Róbert észrevétlenül tette a dolgát, mindent pontosan elvégzett, amit csak rábízott, és minden apró hibáját, tévedését, mulasztását gyermeki őszinteséggel elmondott neki.
Egyik szombat délután meglátogatta öreg lelkiatyját:
– Nem bírom! Megőrülök! Mindent szó nélkül eltűr. A vendégségek alatt keveset szól, udvarias és barátságos, a híveink rajonganak érte! Pontos, gondos, szorgalmas, imádságos! Nem lumpol, nincs hobbija. Mondja a rózsafüzért, a zsolozsmát, ért a gyerekekhez, le tudja szerelni a tolakodó vénasszonyokat!
Az öreg pap türelmesen végighallgatta Rajmund atyát, öntött neki egy kis likőrt, szivarra gyújtott, hunyorgott:
– Csak nem féltékeny vagy, Rajmundkám? No, hát vannak még rendes fiúk rajtad kívül!
– Ötször volt nálunk a püspök, mióta ott vagyok, és mindahányszor majd elolvadt Róberttól! – buggyant ki belőle.
– Á, tehát ez nyomja a bögyödet! Jámbor fiú, meg kell hagyni, engem is majdnem elvarázsolt a húsvéti vacsoránál. No, de hogy el ne epedj bánatodban: először is hívd el uszodába, szaunázni, vagy mit bánom én hova, a lényeg, hogy fürdőgatyában kelljen lenni. Másodszor pedig: abban a közeli leánygimnáziumban hirdessetek hittankört, amit a kedves kis káplán úr vezessen, ha olyan szentéletű.
– Még hogy szent! Mi az, hogy szent? Hogy áhítatos képpel mondja a misét? Hogy a kóros álmatlanságát a kápolnában való szüttyögéssel üti el, ha pedig megjelenik nálunk a püspök, szemérmesen mosolyog és bólogat, mint valami apácajelölt? És mi van a tudományos munkákkal? A publikációkkal? A kutatómunkával? Aquinó Tamás talán nem szent, vagy Ágoston, Bernát, Ligouri Szent Alfonz?
 Az öreg plébános, fürkészőn figyelte ifjú pártfogoltját.
– No, nyugodj meg fiam, és tedd, amit mondtam.

Következő héten bibliakört hirdettek a leánygimnáziumban, „Isten terve a nővel” címen. Tíz lány rögtön jelentkezett is, mind tornacsukás csitri, bár akadt közöttük  kettő igen szolíd végzős is.
– Nos, Róbert atya, te fogod vezetni a hittant, hetente egyszer, lenn a nagyteremben.
– Hát, ha nagyon szeretnéd, Rajmund, szívesen, bár szerintem te járatosabb vagy a témában, félek, nem tudom eléggé lekötni őket, nem tudok annyira az ő stílusukban beszélni.
 „Aha, megijedt! Fél attól, hogy kiálljon egy csapat lány elé beszélni, nehogy valami vonzó szempár zavarba hozza!”
– De természetesen elvállalom, nehogy téged terheljelek ezzel is, hiszen így is annyi felé kell rohangálnod – válaszolta végül
– Jól van. Jövő héten kezdheted is az első órát, este hatra rendeltem ide a lányokat. Aztán csak ügyesen! Ja, és arra gondoltam, elmehetnénk a héten szaunázni, tudod, itt van Blaskó úr a hotelja, szívesen a rendelkezésünkre bocsátja a szaunát, a kis medencét.
– Nemigen szeretem én a szaunát, meg amúgy se érzem szükségét, de menj csak, talán a kántor úr szívesen elmegy veled, ha nem akarsz egyedül.
– Na, ne viccelj már! Egy kis lazítás! Szeretném, ha velem jönnél, nem akarom, hogy túlhajtsd magad, aztán még majd panaszkodsz a püspöknek, hogy milyen kegyetlen főnököd van! – próbált vigyorogni a plébános.

Egyik vasárnap, amikor a káplán tartotta az esti misét, Rajmund kinn ült a gyóntatószékben.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – a hittanos csoportból az egyik szelíd tekintetű lány lépett be a rács túloldalára. Letérdelt, enyhe levendula illat áradt a ruhájából, hajából.
Rajmund felkapta a fejét, feszült figyelemmel hallgatta a lány szavait: csupa apró gyerekesség: Egy kis pletyka, otthonról édesség elcsenése, figyelmetlenség a szentmise alatt. Várta, várta, mikor mond már végre valamit Róbertről is.
– És milyen a hittancsoport? Ott figyelmesen szoktad hallgatni Róbert atya tanításait?
– Ó igen, azok mindig nagyon jók! – a lány arca egyszeriben kinyílt.
– És valóban a tanításra figyelsz? Vagy valami másra… ne feledd: a gondolati bűnök is bűnök, ha az ember hagyja őket elhatalmasodni magán!
A gyónó arcán zavartság tükröződött. Magas, fehér homlokát még össze is ráncolta kissé, annyira próbált keresgélni valami bűn után a hittancsoporttal kapcsolatban.
– Néhányszor ott se voltam figyelmes igazán, de főként fáradság miatt. Volt úgy, hogy elkalandoztak a gondolataim rossz irányba – préselte ki magából a szavakat.
Rajmund rámeredt:
– És milyen rossz irányba? Csak nem valami tisztátalan vágyak felé?
– Egy férfira gondoltam sokat, időnként talán nem illő módon. Az egyik egyetemistára, aki ide jár misére a szüleivel.
 Tehát nem rajong a káplánért ez a kislány, még csak nem is ábrándozik róla. Feloldozta, közben Róbert szavait hallotta beszűrődni, már a mise záró részét mondta. Lekapcsolta a villanyt a gyóntatószékben és kiment.

Csikorgó, csípős tél köszöntött rájuk. Még csak november vége felé járt, el se kezdődött az adventi időszak, mégis mindig nulla fok alatt volt a hőmérséklet. Róbertet ez a durva hideg sem akadályozta meg abban, hogy elvégezze szokásos sétáit, vagy ha beteghez kellett menni, ne ugorjon azonnal.
Rajmund inkább behúzódott a szobájába és késő éjszakáig tanulmányozta a teológiai szakkönyveit. Nincs még negyven éves, rendben vezeti a plébániát, virágzik a keze alatt. Anyagilag is jól állnak, fogja a pénzt, ahol lehet.  Az ablakkeret apró rései között süvöltött a szél, időnként meg-megkoccantak az üvegek. Nyílászárókat is kellene már cserélni, talán majd jövőre.
Kinyitotta az ablakot, megigazította a két üveglap közé helyezett szivacsot, mely a szigetelést volt hivatva betölteni. Látta, hogy egy hórihorgas alak közeledik a plébánia felé. Hosszú, fekete szövetkabátjának szárnyait ide-oda csapkodta a szél. Egyre sűrűbben zuhogott a hó, szinte hófátyolt képezve az ablak előtt. Róbert az!. Elhúzta a függönyt, kényszerítette magát, hogy Karl Rhaner okfejtéseire figyeljen az előtte heverő tanulmánykötetben. Hallotta, ahogy nyitódik az ajtó, a fiú leveri bakancsáról a havat, majd ügyetlenül zörög a felmosó vödörrel.
Aztán tovább olvasott a kis íróasztallámpa sárga fényénél. Egyszer csak arra riadt, hogy elgémberedett a nyaka. Az íróasztalra dőlve aludt, a lámpa sütötte a fél arcát. Az órájára pillantott: hajnali hármat mutatott. Halk mormogást hallott a kápolnából. Az ajtóhoz lopakodott, a kápolna ajtaja nem volt kilincsre zárva, a résen keresztül épp odalátott a szentségtartóra.
Csak az örökmécs halvány, narancssárga fénye világított benn és egy gyertya az oltáron. Róbert atya térdelt, szemben a tabernákulummal, két karját könnyeden előre nyújtva, mintha valakit át akarna ölelni. Óvatosan kijjebb nyitotta az ajtót, az halkan megnyikordult. Róbert meg se rezzent.
Kis szünetek és sóhajtozások szakították meg a monológját. Rajmund fülelt, mit imádkozik vajon? Nem értette, mintha valami idegen nyelven hablatyolna. Nem, ez nem latin, nem is német. Talán ógörög? Hirtelen a fiú arccal a földre zuhant, mintha kirántották volna alóla a talajt.
A plébános ösztönösen mozdulni akart, de aztán a helyén maradt. A fiú pár másodpercig feküdt, majd ugyanolyan váratlanul, ahogy eldőlt, kiegyenesedett, mintha zsinóron mozgatták volna. Karját ugyanúgy ölelésre emelte, zokogott.

Hét végén ünnepi vacsorát rendeztek Rajmund atya születésnapja alkalmából. Hatan ülték körül a fehér abroszos asztalt, középre egyszerű adventi koszorút helyeztek: két gyertya égett rajta. Ott volt Rajmund gyóntatója, a szomszéd egyházközség plébánosa káplánjával együtt és a kántoruk.
Húslevest ettek, a tányérokból felszálló gőz és a jó Tokaji aszú kipirosította az arcokat. Testes, jóságos tekintetű férfi volt a szomszédos plébános. Erős paprikát nyomkodott az aranysárga levesbe, jóízűen szürcsölte.
– Róbert atya, örömmel hallom, milyen jól megy a hittancsoport! A lányok nem győzik dicsérni, milyen érdekes előadásokat tartasz nekik. Talán tudod, én is járok a gimnáziumba tanítani, bár nekem messze sincs akkora sikerem! – nagyot hahotázott ezen.
– Nem lehet mindenki olyan kiváló lelkipásztor, mint az én káplánom – vetette oda Rajmund.
– Én bizony hiába próbálkozom a fiatalokkal. Nem érdekli őket: sem gitáros mise, se előadás, teadélután. Nincs tehetségem hozzájuk – sajnálkozott a másik káplán, egy apró termetű, hirtelenszőke fiú.
– Nekem se volt könnyű megtalálnom velük a közös nyelvet. Kitartó munka kell hozzá és rengeteg ima.
– Ezt hogy érted, Robi? – pislogott a szőke káplán.
– Úgy, hogy nagyon sokat kell imádkozni értük. Főként a hittan előtt. Hogy a te lelked és az övék is átalakuljon.
– Látod, Ferikém, a misztikus úr megmondja neked… - Rajmund keserűen mosolygott.
– Hallom, Róbert atya, hogy nem szeret szaunázni. Talán túl földies élvezetnek tartja? – sandított Rajmundra a lelkiatyja.
Róbert szeme megrebbent, mosolyt kényszerített az arcára, de nem szólt.
– Pedig nincs is annál egészségesebb! Mi is eljárunk időnként, ugye Feri? Apropó, holnap épp megyünk. Csatlakoznátok? – a kerek plébános félretolta az üres tányért.
– Behozom a második fogást! – ugrott fel Róbert és már fordult is a konyhába. Két lábassal került elő. Az egyikben kapros-tejszínes pulykamell illatozott, a másikban zöldséges tészta  köret gyanánt.
– Én mennék szívesen – vágta rá Rajmund atya.
– Nekem sajnos dolgom van holnap – zárta rövidre a témát Róbert, arca a bor és a forró leves ellenére is egyre sápadtabbá vált.

Rajmund gyors pillantást váltott az öreg plébánossal. Csend telepedett közéjük, csak a kések, villák jártak szaporán. Újabb üveg bort bontottak.
– Igyunk Rajmund atya tiszteletére! –emelte fel elsőként poharát a lelkiatyja.
– Éljen, boldog születésnapot! – koccintottak. Testes, rubintvörös Egri bikavért ittak.
– Hallottátok, hogy a püspök megint akar kiküldeni néhány fiút Rómába? Szólt neki a szeminárium rektora. Nincs elég tanár – hunyorgott bizalmasan a kerekded plébános.
– Nem csodálom, múltkor is hogy lelépett az a Verőczey! Mondtam én, hogy a Csanádi egyházmegyéből ne hozzanak tanárt! De hallgatnak is ezek az emberre… Mellesleg, nő miatt – úgy ejtette ki a szavakat a szikár pap, mintha valami gusztustalan hernyót látna.
– Pfú, ekkora barmot! Nő miatt! Mit szólsz ehhez Róbert?
– Természetesen nem helyeslem, de nem a miénk az ítélet. Biztos elég neki a saját lelkiismeretével szembenéznie…

Rajmund töltött még bort magának. Halántéka lüktetett. Kioktat engem?
– Lelkiismeret, Róbert! Nem mindenki olyan virágszál ám, mint egyesek.
– Kántor úr, egy kis bort?
– Nem, köszönöm, én vezetek hazafelé.
Ezen jót nevettek. Szegény kántor! Nem elég, hogy alig tud megélni a fizetéséből, de még egy kis bort se ihat.

– Én az ilyen fiúkkal keményen elbánnék. Minden feltűnősködést kerülni kell! Még, hogy nő miatt! Az ilyeneket jól megleckéztetném – Rajmund szeme fürkészve járt végig az arcokon, végül Róbert sima vonásain állapodott meg.
– Feri, mit gondolsz? Biztos ismersz te is viszketeg káplánokat. Mi a rosszabb: a szenteskedés vagy a kilengések?
– Rajmund, jó a kérdés. De látod, én a kilengésekhez csúnya vagyok, szenteskedni pedig… nekem bőven elég a napi mise és a zsolozsma – vigyorgott már keresztbe álló szemmel az apró termetű pap.
– Néha még sok is, mi Ferikém? – csapkodta hátba a plébánosa, hogy majd orral bukott a tejszínes pulykába. Mindannyian nevettek, csak Róbert érezte magát egyre kényelmetlenebbül. Konok hallgatásba merült. Majd gondolt egyet és a kántorhoz fordult:
– Mondja csak, Pali bácsi, nehéz a családot ilyen kis fizetésből tartani?
Az ősz kántor félénken pislogott, lenyelte a szájában lévő falatot:
– Nem éppen könnyű, négy gyerek, az asszony rokkantnyugdíjas. De nem panaszkodom: eddig is megvoltunk, ezután is megleszünk! És a plébános úr igen jóságos – kapta oda a tekintetét a vörös arcú, köpcös papra.
– Figyeljen, Pali bácsi, nekem a keddi, szerdai, szombat reggeli misém mind csendes mise. Nincs akkor a kántorunk, egyetemre jár. Eljönne orgonálni? Én jobban is szeretem az orgonás misét, maga pedig még szerezne egy kis pluszt. Mit szólsz, Zoltán atya? – fordult Róbert a vaskos plébánoshoz. Az derűsen bólogatott.
– Róbert, gyere, hozzuk be a süteményt, úgy látom, már mindenki végzett – Rajmund kiviharzott a konyhába, káplánja követte. Ahogy felkelt, érezte a sűrű bor hatását. Rajmund villámló tekintettel húzta félre a kamra felé:
– Elment az eszed? Nincs erre pénz, nem fizetünk a kántornak! Mit intézkedsz itt össze-vissza? Máris plébánosnak érzed magad?
– Nézz rá arra a szerencsétlen öregre! Én voltam náluk. A pénzt  én adom neki a saját fizetésemből.
– Te jótét lélek! – nevetett cinikusan Rajmund, felkapta az egyik tál süteményt és vágtázott vissza az asztalhoz.
– Emeljük poharunkat Róbertre, a jóságos káplánra! – harsogta és magasra emelte poharát, de olyan lendülettel, hogy az kilötyögött a terítőre.
– Rajmund…
– Mondd, atyám. Talán nem méltó egy ilyen csodálatos lélek köszöntése?
– Szerintem már eleget ittál – a pergamen arcú pap keményen nézett Rajmund szeme közé
– Bocsánat, nem lehet mindenki olyan mértékletes, mint a kedves káplánom.
Mindenki tömte magába a süteményt, hol az öregre, hol az ünnepeltre néztek. Róbert még kinn matatott  a konyhában.
– Lassan indulnunk kell – nyögte végül a szomszéd plébános, felpuffadt hasát simogatva.

Egy reggel észrevette Rajmund, hogy káplánja nem zárta be a szobáját. Sietve ment el a közeli kis hegyvidéki kápolnába helyettesíteni, még a reggelijét sem ette meg. Megállt a résnyire nyitott szoba előtt. Hónapok óta nem járt a fiú szobájában, nem szokás.
Egy pap számára olyan az, mint a szerzetesi cella: szentély, a magány, a munka és az ima helye. Úgy érezte magát, mint gyerekkorában, amikor nagyanyjánál elcsent egy süteményt a kamrából. Ízes, kelt tésztából készült baracklekvárral töltött sütemény volt, vendégeknek félretéve. Nagyapja, amikor tudomást szerzett az esetről, nadrágszíjjal végigverte a nagy búbos kemence mellett.
Oda menekült, a belőle áradó melegtől valamiféle biztonságot remélt. Nagyanyja hiába kérlelte sírva az urát, ne bántsa, hiszen csak gyerek.
„ Az én unokámból nem lesz tolvaj. Mind így kezdi, és ha egyszer nem tanulja meg az Isten tízparancsolatát, elveszett.” Így az öreg. Aztán végigverte. Akkor kiabálta azt, hogy pap bácsi lesz belőle, és megtanít minden kisfiút arra, hogy soha ne lopjon süteményt. Aztán két hétig nem mert lemenni a tóra a fiúkkal, szégyellte a vékony kis hátát elcsúfító hurkákat. Ennél a gondolatnál megállt, lázasan elkezdett a káplán szobájában körbevizsgálódni.
– Csak nem? – izgatottságában piros foltok jelentek meg az arcán, nyakán. Kihúzta a fiókokat, kicsapta a rozoga szekrény ajtaját, majd az ágya alá is benézett. Az ütött-kopott bőrönd, amivel annak idején Róbert beköltözött, oda volt becsúsztatva. Kirántotta, felcsapta a fedelét. Érezte, hogy a vér kiszalad az arcából. Szeme előtt nagyapja négerbarna övét látta suhogni. Visszatolta a bőröndöt, és leszaladt a kápolnába.

– Püspök úr, higgye el, nem tévedek, nem képzelődöm. Láttam az ólomgolyókban végződő ostort, egészen olyan, mint amilyet a zsinat előtt használtak egyes szigorúbb rendekben.
És még valami, sehogy se tudtam rávenni arra, hogy eljöjjön uszodába. Érti? Ezért! Beteg ez a fiú, fel kell függeszteni, beszéljen vele, én nem akarok egy elmebeteg káplánt a nyakamba! – A vonal másik végén hosszú csend, majd az öblös hang meghagyta, hogy a fiú jelentkezzen nála másnap.

Róbert fáradtan tért haza. Rajmund lenn várta a konyhában.
– Holnap meg kell jelenned a püspök úrnál – vetette oda nyersen, fürkésző tekintettel méregetve a fiút.
– Miért?
– Azt nem tudom – félrenézett, az egyre sűrűsödő hóesést figyelte.
– Jó, nyolcra bemegyek, rögtön a mise után. Remélem, nem akar még elhelyezni, jól érzem itt magam.

Estefelé kopogást hallott Rajmund atya a szobája ajtaján. Már pizsamában olvasott az ágyban, idegesen nézett fel a könyvből:
– Tessék!
– Rajmund atya, bocsáss meg, egy percre
– Gyere!
Róbert esetlenül, még úgy reverendásan állt a küszöbön, arcán ugyanazzal a bágyadsággal, mint délután.
– Gyere már be, kihűtöd a szobát! – mordult rá a plébános.
– Bocsáss meg, hogy ilyen későn zavarlak. De úgy vettem észre, valaki járt a szobámba, nem tudod, a szakács néni esetleg…
– Én voltam – Rajmund érezte, ahogy lángba borul az arca, de nyugodtan nézett a fiúra.
– Talán kerestél valamit?
– Igen, mondhatjuk így is.
– Azért megkérdezhettél volna – Róbert arca őszinte megütközést tükrözött.
– Mondd csak, nem unod még? – a plébános kikelt az ágyból és megállt a káplán előtt.
– Mit?
– A szent szerepében való tetszelgést.
– Bocsáss meg Rajmund, nem értelek.
– Nem? Róbert atya a kiváló prédikátor, az öregasszonyok és a lányok ünnepelt kedvence, Róbert atya a fájdalmas tekintetű, sima beszédű ifjú! Róbert atya, a fáradhatatlan gyóntató, aki két kézzel szórja a vigasztaló szavakat, az áhítatos misztikus, aki éjszakákat imádkozik át, betegeket látogat, merő önzetlenségből természetesen, titokzatos csöndbe burkolódzik, ha kell, ha viszont kinyitja becses száját, az egész templom elájul az igéitől! Böjtöl, sír, sanyargatja magát, mint valami középkori remete, kezeletlen neurózisát pedig önostorozással kívánja kúrálni! – Rajmund egészen belemelegedett, keze is ökölbe szorult.
– Hogyan? Mit mondasz? – tántorodott meg kissé a káplán, mint akit váratlanul nyakon öntöttek egy veder jéggel.
– Tudod te, miről beszélek. Megtaláltam az ostort, a végei feketék a vértől.
– Rajmund!
– Talán tagadod? Tagadod, hogy a tied? Nem jöttél velünk soha úszni, a ministránsokkal se voltál hajlandó strandra menni. Először azt gondoltam, szemérmes vagy, szégyelled ezt a nyeszlett testedet, hát ezért! Őrült! – Rajmund már képéből kikelve ordított.
– Rajmund, én nem… Uram irgalmazz! – Róbert eltakarta arcát csontos kezeivel.
– Tagadod talán, hogy egy álszent, beteges elméjű törtető vagy? – a plébános már alig öt centire állt a fiútól.
– Nem, nem vagyok az! – kiáltotta Róbert kétségbeesetten és ki akart menni a szobából. Rajmund útját állta.
– Lelepleztelek! Igen, vége a színjátéknak, holnap biztos a püspök úr is elmondja majd a véleményét…
– Rajmund, ezt nem mondod komolyan! Te beszéltél vele? Éreztem én már régóta, most is egy kilencedet végzek érted, Rajmund…
– Pokolba a kilencededdel! – Rajmund egészen elveszítette az önuralmát, megragadta Róbert mellénél a reverendát, úgy rázta, akár egy rongyot.
– Most pedig elárulod mi a titkod, szavamra, addig ki nem mész ebből a szobából.
Róbert nem ellenkezett, tágra nyílt szemmel nézett a másik pap arcába.
– Engedj el Rajmund, nincs titkom, nincs titkom!
– Hazudsz! – pofon vágta a fiút, majd a sarokba taszította.
– Holnap bepanaszolhatsz a püspöknél, erre vágytál ugye? Erre? – marka úgy szorította a fiatal papot, hogy az felszisszent fájdalmában.
– Soha egy rossz szót nem mondanék rólad – Róbert a plébános tekintetét kereste, nagy, fényes szemei még inkább megnőttek a félhomályban.
– Ki vele! Mi a titkod? Mondjad, miért vezekelsz ilyen eszeveszett módon! – rázta a fiút lihegve.
– Én… nem tudok szeretni. Se önmagamat, se Istent, se másokat. Nem tudok szeretni!
– Hazudsz! – üvöltötte Rajmund kétségbeesetten, majd egy erőteljes mozdulattal kilökte Róbertet az ajtón.

Reggel kábultan ébredt. Az éjszakai események lassan, élesen kúsztak elő elméjéből, mint egy lidérces álom nyomai. Hogyan veszítette el így az önuralmát? Róbert ma biztos elmond mindent a püspöknek! Mivel mentheti magát? Mivel védekezhet majd? Róbert már nem volt otthon, persze, hiszen nyolcra kellett mennie a püspökségre. Vége. Ki fogják helyezni egy Isten háta mögötti kis faluba, örökre kegyvesztett marad!
A káplán még ebédre sem ért haza. Mit beszélhetnek ilyen sokáig? A Második Vatikáni Zsinat határozottan elítélt és megtiltott minden régi vezeklési formát, melyek csak kárt tesznek az emberben. Ha tagad a fiú, ő maga fogja bevinni az ostort, hadd hűljön el a püspök is! Meglátjuk, akkor mivel fog védekezni!
Már épp asztalhoz ült volna, amikor megcsörrent a telefon.
– Püspök atya? Hogyan? Úgy döntött, hogy maga mellé veszi a káplánomat? Jövő héten? De… Értem, dicsértessék a Jézus Krisztus!

Az almáriomhoz sietett. Erdélyi szilvapálinkát töltött. Lehúzta. Még egyszer töltött. Felhajtotta egy nyeletre. Leült a megterített asztalhoz, két ökle közé fogta a fejét. Igazságtalan az élet. Hiába minden harc. Tudomány, bölcsesség, okosság. Tévedett volna? A telefonhoz sietett, öreg lelkiatyját hívta.
– Te tudtad?
– Hm, látom elért a hír.
– Tehát tudtad!
– Rajmund! A püspök úr megszerette a fiút, nem tudtam mit tenni. Hogyan szállhatnék vele szembe? Egyébként attól tartok, tévedtél. Azt az ostort az öreg bencés páter adta neki, a gyóntatója. Egy szentéletű rendtársáé volt még a húszas években.
– Ez lehetetlen! És ha így is van, nem látja a püspök, hogy Róbert tehetségtelen? Nem ért se a tudományokhoz, sem a diplomáciához! – Rajmund kezében remegett a telefonkagyló.
– Fiam, nem mindig a legokosabbak kellenek, hiszen tudhatnád… Aki túl értelmes és túl sokat szimatol, nos, időnként csak teher a püspökségen.
– Tehát ezért raktak ki annak idején? – a plébános lerogyott a fotelba.
– Igazán… nem mindenkinek tetszett, hogy annyira megkapargattad azokat a régi ügyeket. Aztán meg, ki tudja? Én is csak egy mezei plébános vagyok…
– Az igazság mindennél előrébb való!
– Mi az igazság? Krisztus az igazság, de mi csak emberek vagyunk, és fenn kell tartanunk a rendet. Hát hiába tanítottalak? – dörrent rá az idős pap.
– De így, atyám, így, ilyen áron?
– Túl sok benned a gőg. Tanulnod kell még az alázatot, Rajmund, legyél eszednél, én segítelek, de most még nem jött el a te időd.

Rajmund levágta a telefont, kiviharzott a szobájába. Elővett egy utazótáskát, találomra beledobált ezt-azt: néhány ruhát, könyvet, az iratait. Izzadt a tenyere, homloka. Lement az udvarra, szétnézett az éles fényben, a hó ropogott a lába alatt. Az autója kinn állt a ház előtt. Bevágta magát egy lendülettel, és elhajtott. Lassú, nagy pelyhekben elkezdett szálingózni a hó.