Az életes irodalom

KRITIKA

Térey János esszéi heves irodalmi vitákat váltanak ki, a szerző írásaiban bátran ötvözi a popkultúra és a magas irodalom szempontjait, miközben a halott szerzők szövegeit is feltölti élettel. Teremtés vagy sem című kötetét értékeltük.

Az életes irodalom

A nemrég megjelent Teremtés vagy sem című esszékötetében Térey János a következőt írja József Attila Ars poeticája kapcsán a líráról elmélkedve: „Ami engem illet, szeretem, ha az irodalom életes, és kevésbé szeretem, ha az élet irodalmias.” Tulajdonképpen ennek bizonyítéka az egész kötet, mely ízig-vérig téreys, élettel telített irodalmi lét. A szerző természetes arroganciával jár-kel, szemlélődik az irodalmi térben, vizsgálódása nyomán a valóság képe megsokszorozódik, asszociációival életre kelti a sokak számára holt, elfeledett vagy épp ismeretlen irodalmi alkotásokat, néhol átsétál a társművészetek (zene, festészet) berkeibe is.

Kötete felkavaró, rövid idő alatt több vitát váltott ki, megélénkítve az irodalmi életet. Az Írók Boltjában 2012. május 17-én történt bemutatásakor a moderátor és a közönség kissé értetlenül állt szemben a kötet műfajával, hiszen nem szokványos esszékről van szó. Ennek oka, hogy Térey vegyíti az elit- és tömegkultúrából származó példákat, így válhat hasonlóvá – a mai diákok számára érzékletesen és egyértelműen – Ady Az én koporsó-paripám című verse egy Marilyn Manson-kliphez.

Az Élet és Irodalom 2012. június 1-jei számában megjelent Svébis Bence-kritika Szerb Antal-i szubjektivitást említ, ehhez hozzátehetnénk, hogy annak sajátos eleganciája nélkül, mert azért itt markánsabb megfogalmazásokról van szó, bár az ismeretanyag valóban rendkívül gazdag. Ugyanebben a számban Margócsy István elsősorban a művek részletesebb elemzését kéri számon a szerzőn, holott e kötet célja merőben más. Térey az értékvédelem érdekében feltérképezi a magyar irodalmi kánon peremvidékére sodródott szerzőket és írásaikat, emiatt röviden futja át a közismert klasszikusokat, ám hosszabban időz Szomory Dezső, Somlyó Zoltán, Vas István munkásságánál, testközelbe hozva Füst Milán érzés- és gondolatvilágát, kicsit elkalandozva a kortárs irodalomba is. Utóbbi kapcsán jelentős megállapításokat tesz Kemény István költészetéről, és személyes érintettséggel ecseteli Poós Zoltán írói és valódi világát, mindenütt rámutatva a negatívumokra is.

Térey sajátos nézőpontjából, habitusából, elvárásaiból s valamennyire öntörvényűségéből fakadóan Nemes Nagy Ágnes-vita is kerekedett a Kész férfi című írása után, melyet a Jelenkor márciusi és áprilisi számában, valamint az Irodalmi Jelenen is nyomon követhettünk.

A Teremtés vagy sem afféle Termann „hagyományai”, a szerző összegyűjtötte, kötetbe rendezte az áthagyományozni szánt 1990-2011 között írt esszéit, megmentésre való tanulmányait, kiállítás-megnyitóit s néhány előadását, így „kelt egybe Anód és Katód”. Az írások zöme korábbról már ismert, nagyrészt változatlanul közölték. Azonban tizenhat írást épp e kötet számára dolgozott át, egyetlen eddig még kiadatlan tanulmánya a Verlaine-fordításhoz készült 1994-ben.

A kötet szerkezete logikus. Az első rész rövidebb-hosszabb íróportrékat rejt, némelyik inkább csak felvillanó arcél, bár rendkívül pontosak és jellemzőek a megállapítások. A második egység a kortárs irodalomról szóló kritikák, észrevételek gyűjteménye. A harmadikban a szerző saját írásainak keletkezéstörténetét, hatásmechanizmusát értelmezi, szellemi kalauz az olvasónak. A negyedikben kiruccan a társművészetekbe (építészet, festészet, zene), bevallottan kedveli az efféle szellemi kalandokat (nota bene: szívesen vettük volna tőle Csáth Géza zenei tanulmányainak olvasatát!), és ebben a részben található két megrázó írása az újjáépített Varsóról és Drezdáról. Végül vegyes írásokkal zár, közülük kiemelendő a sablonokkal élő színház kritikája. Az AEGON-díjjal kitüntetett Kovalik Balázsról, a kiváló rendezőről azt olvashatjuk, hogy neki a „kompromisszum-halmozó hazai színjátszáshoz” semmi köze sincs. „Kovalik értelmesen alázatos és okosan célratörő. Jó néhány beállítás, éles kép beleég az emlékezetünkbe.” Ezt a drámaíró Térey nagyra tudja értékelni. A teremtés – valódi művészet esetén – védjeggyel bír, kegyelmi pillanat szülötte. A kötet mottójaként szereplő Apollinaire-idézet gondolatébresztően indítja el és fogja egybe az egymást követő írásokat, felvetve az író kételyét is: a próteuszi alakváltozatok közül melyik a költő igazi arca? Felismerhető-e egy-egy szerző eredetisége, amellyel nyomot hagy a világban? Vajon az örökkévalóságnak teremt-e az ember? Ennek vágya fogalmazódik meg a Jobb lelátóban.

A kötet felfogható egyfajta szubjektív irodalomtörténetnek is, Térey intertextuális utalásrendszere hallatlanul gazdag, játszi könnyedséggel és igen hatásosan alkalmazza a megfelelő helyeken. Ha a könyv címét kérdésként tennénk fel – anélkül, hogy irodalomelméleti fejtegetésbe fognánk –, akkor a kötet egyik idézetével a következőképpen válaszolhatnánk meg: „Józsefet /Attilát/ pörbe fogták a Lázadó Krisztusért, mert nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az isteni teremtmény egyúttal teremtő is a munkája révén.” 

Talán nem tévedés azt állítani, hogy Térey mint átlagember s mint alkotó is az irodalom szerelmese. Példamutatóan az. Már az első hosszabb tanulmányában, a Szomoryról szólóban végigkövethetjük hajszáját a pesti antikváriumokban, ahonnan igyekszik begyűjteni az egyes ritka példányokat, s közben egy oldalvágást ad szülővárosának, ahol reménytelen hozzájutni az irodalmi csemegékhez. Majd Csokonai kapcsán is odapörköl a folytonos szellemi késettségben lévő Debrecennek. Csípős megjegyzése nem kíméli az egykori Akadémiát sem, a mának szólóan is. „Tehát az MTA. Az épület még vadonatúj, de máris csupa dohos alak népesíti be a termet.”

Értékmentést végez Térey Somlyó Zoltán életművével kapcsolatban, holott nem mulasztja el megjegyezni, hogy az ő esetében „a mennyiség valóban a minőség rovására megy”, de védelmül, jelen esetben szükségszerűen felidézi Somlyó sanyarú életkörülményeit. Érte perbe száll az irodalmi kánonnal. Térey tisztában van azzal, hogy ezzel az irodalom oktatásában határokat feszeget, mégis életes arcképfestésével, helytálló szentenciáival, a versbeszéd értékeinek kobraütésszerűen pontos kiemeléseivel a köztudatban helyet követel a másodvonalbeliek számára is.

A kánonképző nagy klasszikusokról Térey néha iskolásan konvencionálisakat állít, de ha újat mond, az holtbiztosan pontos. Például: „Arany erőlködve írott eposztöredékei csonkán, félig-meddig kidolgozva is éppoly monumentálisak, mint Michelangelo rabszolga-szobrai.” Egy másik párhuzam: „Egyben-másban majd az öregkori repetitív Tandori fog hasonlítani Aranyhoz. Ő ragaszkodik így állandó, apró és óriási témáihoz, s dolgozik az előbbiek magasba emelésén, utóbbiak földközelivé tételén.”

Ugyanez az asszociációs zuhatag frissíti fel képzeletünket a Faludy-esszében is, a mindenre nyitott intellektus a Kirándulás a Koloska völgybe című vers során így összegez: „A hely ereje nő meg az írásétól, vagy az írás ereje a helyétől?” Természetesen Térey személyesen is ellátogat oda, mint ahogy Battonyára is Poós Zoltán ürügyén, hogy élvezője lehessen az életes irodalomnak. Szabó Lőrinc Vers és valóság kötetét „szaftos kommentárnak, desszertnek” nevezi. Talán a Pilinszky-portré esetében érzünk némi egyoldalúságot és hiányt. Ugyan képet kapunk az egzisztencialistáról, még az idevágó Kertész Imre idézet is rendben lenne, de hol maradnak a keresztény reményt sugalló versek, mint a Mielőtt, Bár színem fekete, Zsoltár, Fokról-fokra, Egyenes labirintus. Pilinszky költészete csak ezekkel együtt teljes. Igaz, a hitnek a művészet világában nincs önértéke, de mégis inspiráló erő, és jelen esetben ez kihagyhatatlan.

A kötetben szó van még szakmai és magánügyi belterjességről. Térey kellő gúnnyal ítéli el mindkettőt. Kemény István költészete kapcsán pedig a megszólalás végső határáról beszél, nem hallgatva el nála sem a negatívumokat.

Kiemelten fontosak még saját verskommentárjai, valamint a verses epikai művek magyarázatai. A Niebelung-lakópark értelmezése valódi szellemi élmény. A költő, drámaíró fordítással is próbálkozik, ennek nehézségeit és szépségeit ecseteli a Szaturnuszi költemények magyarítása nyomán. Izgalmas egybevetni az egyes versfordításokat, a bakikat, Térey nem titkolja saját gyengeségeit sem.

A költői vénával megáldott szerző e kötetben megmutatja prózaírói tehetségét is, számára talán nem is olyan „reménytelen szerelem a próza.” Erről tanúskodik a varsói és drezdai útikalauz, a két tragikus sorsú város újjáépítésének színes leírása lenyűgöző. Számos anekdotával ajándékoznak meg ezek az oldalak, például a következővel: „… földszintjén a Blikk-cukrászda, azaz a helyi Gerbaud, ahol Charles de Gaulle szenvedélyesen majszolta a fánkot katonai attasé korában (hódolatteljes sorait üveg alatt őrzik).” 

Térey János stílusa érzékletes, kedveli a meghökkentő jelzőket, melyek sok esetben melléknévi igenevek, általuk mozgalmassá válik, megelevenedik a szöveg. Így jellemezheti Kosztolányit a „futó benyomás”, a „halálvágyó affektálás”; a „keményre kalapált új könyv” Kemény Jánosra utal, Thomas Bernharddal kapcsolatban „körülindázó gyűlöletfúgákról” beszél, így lesz Szomory „kalandozó stiliszta”, Vas István költői életműve „jólfésült”, a költő maga pedig „fölforrósodó személyiség”. Térey a melléknévi jelzőkkel sem fukarkodik, tőlük lesz „fűszeres” Somlyó költészete, és hangulatában korjellemzőt is hordozóvá a Vajdára utaló „talmi ideák, romlékony érzemény”.

Bevallhatóan nehezen válunk meg a Teremtés vagy sem esszékötettől, hiszen szerzője lehetővé tette számunkra, hogy mi is megmerítkezzünk az általa olyannyira kedvelt életes irodalomban. Aki kedveli a markáns véleményt képviselő esszéket, tanulmányokat, és érdeklődik egy-egy régi klasszikus vagy felkapott kortárs művének bátor újraértelmezése iránt, feltétlenül szerezze be Térey János kötetét. Újra és újra fontos bázist fog nyújtani egy-egy szerző újraolvasásához.

(Térey János: Teremtés vagy sem, Libri, Bp., 2012)                     

Mosonyi Kata

Kapcsolódó anyag:

Hernádia Mária írása a Térey János indította Nemes Nagy Ágnes-vitáról