A papírra fújt fájdalom ars poeticája

KRITIKA

drMáriás Nem élhetek Milošević nélkül című kötetéből megismerhetjük a Tudósok zenekar életét, a délszláv háború tragikus mozzanatait, a Bada Tiborral közös indulást és a vele vívott küzdelmet.

A papírra fújt fájdalom ars poeticája

„Olyan volt, mint az ősrobbanás!” – nem véletlenül kezdődik épp így drMáriás Nem élhetek Milošević nélkül című könyve. Hisz voltaképpen végig ezt a hasonlatot formálja, ízlelgeti, ezt helyezi mikroszkópja alá, s zenei alapszövetként ezt remixeli szöveggé a szerző. A Tudósok zenekar története tán el sem mesélhető pontosabban a frontember-író e körülírásos technikájánál. S mert Máriás végig a metaforák nyelvén beszél, jobban járunk, ha krónika helyett mitológiaként fogyasztjuk a kötetet. A koncertről koncertre ismétlődő nagy bummot ugyanis határozott szándék, rendszerbe foglalt vágy vezérli, a bio- és diszkográfián túlmutató elemek határozzák meg, s mindebből olvasás közben afféle lélekmentő káosz-rock kívánása válik kitapinthatóvá. A Tudósok – Máriás szavaival – kezdettől fogva azzal a céllal szólaltak meg, hogy együtt megpróbálják az égből lerugdalni az isteneket, hogy aztán – ha csak pár percre is – helyükbe üljenek. Ám véletlenül sem aranyhajú, tiszta szívű héroszok ők, akik a rumli helyett rendet ígérnek. Infernális zaj-zenéjükkel, kozmikus kantátáikkal, a színpadon sebbel-lobbal, síppal-dobbal előidézett, tömjénfüstszerű zajfüggönnyel ráígérnek inkább a beláthatatlanra. Túlharsogják a bennük és körülöttük lévő zűrzavart, hogy az elviselhetetlentől megszabadító, profán imaként a felfordulás szörnyű himnuszait dobogják dobhártyánkba.

Máriás tehát jóformán kizárólag metaforákban beszéli el eszmélését, művészetfelfogását, életét. Mindez annyira pontos, hogy alighanem azok is megismerhetik a könyvből a Tudósok egyik fő agyát, akik soha egyetlen nótájukkal nem találkoztak korábban. Ám az átgondolt szimbolikus nyelvnek hála, a kötet a banda rajongói számára is számos újdonsággal szolgál. Azt is írhatnánk, a Nem élhetek Milošević nélkül papírra fújt ars poetica. A szöveg metaforakincse részben a tudomány („kütyükkel és csodaeszközökkel fejlesztgetni”; „elvetemült, tapasztalt harcosokként nyomtuk a vénájukba a feszítő lüktetést”; „őrült kutatók adták egymás kezébe a felszabadulás kulcsát”), részben pedig a tudományt meghaladó epileptikus-samanisztikus tapasztalatok, az átlépés, átlényegülés, a transzcendens tartományából („tudathasadáson alapuló gondolatgyorsító rendszer”; „állati szent energia”; „magunkban bányásztunk”; „fejest ugrottunk együtt egy hatalmas közös tudatszakító jammelésbe”; „a zene meghipnotizál”) származik. Noha tudjuk jól, a metaforák mesterséges fényforrása óhatatlanul árnyékban hagy részleteket, a kötet olvasása közben erre alig gondolunk, hiszen az alkalmazott fénypászmák annyira élesen világítják meg Máriás gondolatait, hogy beragyogják a Tudósok kísérleti boncasztalát, és szabatos „így jöttem”-definícióval szolgálnak. 

A szerző számára az első nagy találkozást a jazz jelentette. A klasszikus és a kísérleti. „S bár mindez jó volt és izgalmas, mégis valahogy hűvös, hiányzott belőle a szó, a pimaszság, a megzabolázhatatlanság, a humor és a fájdalom.” Említett hiányok a hetvenes évek legvégén, punk néven rúgták rá az ajtót a gyanútlan Máriás családra. Attól fogva Peter Kowald és Chris Cutler helyett a The Great Rock' n' Roll Swindle-t karcolta a lemezjátszó tűje. Feltételezhetően az Újvidéki Rádió komolyzenei szerkesztőjeként dolgozó édesanya nem fogadta ezt kitörő lelkesedéssel. A punk és a pubertáskor ugyanis veszélyes elegy. Veszélyes a lakberendezésre és az úgynevezett jó ízlésre. Ugyanakkor termékeny táptalajjá is válhat. Így történt ez Újvidéken, Bada Tiborék pincéjében, ahol punk, avantgárd és dadaizmus lépett frigyre a szabad alkotói szellemmel, hogy fotósok, festők, zenészek lakják be a föld alatti bázist, a Május Elseje Galériát.

A következő bázis Máriás számára a katonaság volt, amit kulturális felelősként Ulysses-olvasással, zenekar-alapítással vészelt át. Švejki módon sikerült ugyan legyőznie a Jugoszláv Néphadsereget, ám a könyvben arról vall, hogy annak – és véres utódainak – démona tulajdonképpen azóta is fülébe lihegi géppuskaugatását. Közvetlenül az egyenruha levetése után beöltöztek a Tudósok, vagyis megalakult az „őrültek önképzőköre”, akik – nem vicc – a Sárga Ház nevű helyen adták első koncertjüket. A harsonaszakról elutasított Máriás etnomuzikológiára nyert felvételt, ám saját elmondása szerint minél többet tudott meg a zeneelméletről, annál jobban igyekezett azt elfelejteni és a zenélést ösztönös tevékenységként megélni. Az ős-Tudósok mindahány tagja festett is a zenélés mellett. A körülöttük sompolygó űr elől szétfolyó vásznaikba, kakofón szólamaikba, kacajukba és sikolyaikba menekültek. Megbontották magukat, és kiürítették, így védekeztek a bomlás és az üresség ellen. Egyetlen szerencséjük, hogy elég hangosra állították az erősítőket, mert a délszláv háború káoszában különben egymást se hallották volna. A halál kamionja tudniillik mindenkit elgázol!

A Tudósok és Jugoszlávia története több ponton találkozik. Ezt Wahorn Andrásnak a zenekarról készített filmje is bizonyítja. Wahorn kiállításokon, koncerteken készült képeket vágott össze háborús tudósításokkal. A festményeken szereplő figurákat véres hullákra montírozta, a koncertek zsigeri dobszólóit géppuskaszólókba úsztatta át. És e vágóképekkel el is érkeztünk a könyv legfontosabb és leginkább dermesztő hasonlatához. A háborúhoz. Ahhoz az őrülethez, amire csak tébollyal, a zajra zajjal, a káoszra káosszal lehetett felelni. Hiszen meg lehet pattanni a háború epicentrumából, de megszökni előle nem lehetséges. „Mert a háború olyan, hogy bár nem látni az emberen, mégis ott van benne, akár egy végtelenül lángoló tűz, amelytől nem tud szabadulni, s amelyet nem tud eloltani.” Máriás szavaiból úgy tetszik, a művészet számára elsősorban menedék. A bévül fortyogó pokol külszínre hozásának egyetlen módja. Mert, ha felbőg benned a háború rettenete, és túl akarod élni, nincs más választásod, mint túlharsogni. Újvidéktől Belgrádon, Szentendrén át New Yorkig, Amszterdamig, Hágáig és Szentpétervárig. Majd úgy térni vissza Belgrádba, ebbe az „agyament, erőszakos, nyers és mégis életvidám világba” – és ez teszi egyszerre szürreálissá, röhejessé, meg borzasztóvá a történetet –, hogy Budapest kényszerű közbeiktatásával igazán rangos zenekarrá, egyszersmind idegenné válva lépj színpadra ott, ahonnan elmenekültél.

Végül is mit játszik a Tudósok? Klinikai tánczenét? Free-jazz-diszkót? Dadaista rock and rollt? Egyre megy. Mint ahogy az is, hogy magyarul, angolul, vagy szerbül énekelnek-e. Zenéltek már foglaltházi súlyos punkok és szalonsznobok előtt egyaránt. Lebujokba, tüntetésekre és a világ legmenőbb jazzklubjaiba vitték el a Balkán artikulálatlan kiáltásait. De bármerre jártak is, került egy elcsatangolt fúvós-virtuóz, egy performer, vagy egy képzőművész, aki keblére ölelte őket, aki beszélte a nyelvüket.

A színpadon zajló harcok mellett a könyvből megismerjük a turnék hangulatát, továbbá az érvényesülésért, az életért folytatott küzdelem mindennapjait is. Az egyszerre kívül és belül levés érzését. Elsőre tán túlbeszéltnek, elkalandozónak, anekdotázónak tűnik a szöveg, holott átgondolt, letisztult és végig jó ütemű. Amit szóba hoz, arról markáns véleményt mond. Szimbolikusnak tekinthető minden alak, aki feltűnik a könyv lapjain. Akárcsak a helyszínek. A Disciplina kičme nevű dob-basszus duó, akik szellemesen ötvözték a jazz-t és a punkot, a Bizottság és a Vágtázó Halottkémek, mint szellemi tejtestvérek, Szentendre, a Tilos az Á, a Fekete Lyuk és a Hangár, mint az úgynevezett budapesti underground megkerülhetetlen színterei. Vagy éppen az egyik őrült performanszhoz felhasznált sült csirke, hiszen a magyar punk-panteonban a csirke mégiscsak stigmaként végigvonuló (CPg, Beatrice, H.I.T.) bűn-jel-kép. Mindebből komplett pályakép rajzolódik ki. Küzdelmek, lemondás, elmaradt gázsik, sértődések. Bahia Kiadó, Sziget Nagyszínpad, szilveszteri Apa kocsit hajt-klip, hajnalig tartó jammelések, Nagy Fül Fesztivál. Gazdag fotóanyaggal illusztrálva. Kifelé siker, taps és vihogás. De belül azért folyamatos harc.     

A legdrámaibb kétségkívül a baráttal és egykori harcostárssal, Bada Tiborral vívott harc. Az a háború, amelyet először közösen, a világ ellen, aztán egymással szembefordulva, egymás ellen viseltek. A könyvben Máriás végigköveti kapcsolatuk alakulását. Elmeséli, hogy lett a két kiskamasz önfeledt játszadozásából közös indulás, majd indulat, dúlás, ellenségeskedés, és miként hozott Bada halála Máriás számára megkönnyebbülést és ürességet egyszerre. A zenét egyikük sem akarta domesztikálni. Bada azonban ennél is többre vágyott, s lett aztán számára az egész jóval kevesebb. Figurája a könyv lapjain önmagát elemésztő, saját szabadságának rabszolgaságába zárt szellemként elevenedik meg. Előbb ördögmaskarás sakkjátékos, aztán festékárus fiú, aki egy szép napon felhörpint egy hajtás festéket. Anélkül hal meg aztán, hogy bárki is tudná róla, ki volt eredetileg. A kapcsolatuk végét beárnyékoló félelem, a bérházak kerengőjére, a telefonkagylókba és a postaládákba bekúszó háború miatt roppant nehéz lehetett rekonstruálni a Tudósok pályáját így-úgy végig meghatározó Bada-szálat. Ám Máriásnak terápiaszerű lehetett leírni az emlékeket, s meg is szabadulni ezáltal tőlük. Ezt a harcot megvívta hát.     

Különben a nyolcvanas évek undergroundját lehetetlenség megírni. Ahány túlélő, annyiféle történet. És az is egyre megy, színpadon, vagy a szemközt elterülő küzdőtéren élte át mindezt a krónikás. Azok a tudatmódosult, decibel-mérgezett, recsegve hangosított terek manapság hallgatagok. A dalok elhangzásának pillanatban szétrobbantak, s repeszei felől a detonációt semmiféle kommentár fel nem idézheti. Így aztán a közeggel szegről-végről – szellemiségében, grammatikai készletében és dallamrepertoárjában – rokon Tudósok pályája sem foglalható össze egy könyvben. Szerencsére a Nem élhetek Milošević nélkül meg sem próbálkozik effélével. A kötet inkább inspiráció-történetként, válság-vallomásként, őszinte én-regényként forgatható haszonnal. Azt viszont el nem tudom képzelni, hogy aláfestés gyanánt ne hallgatná meg hozzá az olvasó a könyvben említett zenekarok muzsikáját. 

A Tudósok – Máriás szerint – sosem beszélték meg fellépés előtt, hogy mikor állnak le, hogy mikor fejezik be a koncertet. Akár a háborúzó felek. És a Tudósok-háború tart, azóta is.

drMáriás: Nem élhetek Milošević nélkül, Budapest, Noran Könyvek Kft., 2011., 224 oldal.

Vass Norbert