„A bölcsészdiploma a legjobban konvertálható”

Szajbély Mihály irodalomtörténésszel, a 19. század szakértőjével – többek között Jókai Mór és Csáth Géza életművének kutatójával – feltárandó szövegekről, pályakezdésről és az irodalomtörténet jövőjéről beszélgettünk.

Anélkül, hogy belemerülnénk egy életútinterjúba, elmondanád, hogyan lettél irodalomtörténész?

Dacból. Amikor gimnáziumba kerültem, inkább érdekelt a vízilabdázás, mint a kötelező olvasmányok. Első félévben majdnem megbuktam magyarból, végül kettest kaptam, kegyelemből. Beskatulyáztak, ahogyan az lenni szokott, és akkor is rossz jegyeket kaptam, amikor már elkezdtem rendesebben tanulni. Dühös lettem, és megfogadtam, hogy nem fogok többé jelentkezni órán, nem strapálom magam, de ha szólítanak, akkor mindent tudni fogok, sőt még többet is. Ezt a „többet” Szerb Antal magyar és világirodalom-történetéből igyekeztem összeszedni. Aztán egyszer csak, magam is meglepődtem, kiderült, hogy érdekel engem ez az egész.

Az egyetemen ki ösztönzött, pártfogolt? Hogyan jött az első sugallat, hogy az irodalomtörténetet válaszd?

Kis kerülővel jutottam el az irodalomhoz, mert előtte egy évig jogász voltam. A szüleimnek nem volt ínyére, hogy a gyermekük pedagógus legyen. Anyukám meg is nézte az irodalmi lexikont, kíváncsi volt, hogy az irodalomtörténészek milyen végzettséggel rendelkeznek, és örömmel tapasztalta, hogy akadnak közöttük jogászok is. Akkor beadtam a derekamat, persze, tudtam, hogy ha nagyon nem tetszik a dolog, akkor két lezárt félév után újabb felvételi nélkül át lehet jelentkezni a bölcsész kar magyar–történelem szakára. A bölcsész karon aztán nagyon szerencsés voltam, mert mindjárt olyan nagyszerű tanárok keze alá kerültem, mint Keserű Bálint és a nagyon fiatalon, 32 évesen elhunyt Merényi Varga László. Aztán következett Csetri Lajos, vele párban az éppen akkor másodállásban Szegedre került Lukácsy Sándor és Szörényi László. Három egészen kiváló, ugyanakkor egymástól karakterisztikusan eltérő szemléletű irodalomtörténész, akiktől nagyon különböző dolgokat, nagyon eltérő szemléletmódot és módszereket lehetett tanulni, ugyanakkor különbözőségük megakadályozta, hogy bármelyiküknek is túlzottan a hatása alá kerültem volna.

Hogyan lesz ma valaki jó irodalomtörténész, hiszen igencsak megváltoztak a körülmények a szakma társadalmi kontextusát, technikai feltételeit és a felvételi eljárást illetően.

Erre nem tudom a választ, mert én már nem is tegnap, hanem inkább tegnapelőtt lettem irodalomtörténész, hogy jó-e, más kérdés. Biztosan sokkal nehezebb most, manapság minden olyan hivatásnak az értéke, amely nem hajt közvetlen és megfogható hasznot, erősen devalválódik. Különösen, ha olyan ósdi dolog a tárgya, mint a nyomtatott betű… A mi generációnknak egyszerűbb dolga volt, akkor még nem kérdőjeleződött meg az irodalomtörténet-írás, az irodalom tanításának és tanulásának az értelme.  Ma, az elektronikus médiumok korában más az irodalom és a könyvek státusza, ezáltal megváltozik az egész humán műveltség fontossága. Nem véletlenül sóhajtott fel a mai irodalomtörténész-középgeneráció egyik jeles tagja, hogy csak a nyugdíjig kitartson a szakma… Viccnek szánta, de az ilyen vicceken egyre nehezebb nevetni. De ha valaki olyan elszánt, hogy mindennek ellenére az irodalomtörténet mellett dönt, akkor változatlanul rendelkezésére állnak azok a műhelyek, amelyekben valaha mi is megismerkedtünk a szakmával az egyetemen. A végvárak egyelőre még kitartanak, a bölcsészdiploma pedig – bármit is híreszteljen a hivatásos oktatáspolitika – szerencsére a legjobban konvertálható diplomák közé tartozik.

Mi lesz a sorsuk a magyar irodalomtörténeti tanszékeknek? Mindenki érzi, hogy inog a talaj a történeti alapon elkülönített katedrák alatt.

Ez egy nehéz és komplex kérdés, megválaszolásában inkább az adott kar dékánja illetékes. Ami a képzést illeti, az a bolognai rendszer bevezetése után is történeti jellegű maradt, a magyar irodalom alakulástörténetének végigkövetése folyik a világirodalom kontextusában, s ehhez rendelődnek hozzá a különböző elméleti stúdiumok. Hogy ez mennyire és mennyi ideig lesz tartható a képi és mediális fordulat után, nyilván szakmai kérdés – ám ameddig a képzés struktúrája nem változik, addig nehéz megkérdőjelezni a történeti módon szerveződő tanszékek létjogosultságát. Más kérdés, hogy a hallgatók ma már nem kötött tanterv szerint tanulnak, nem arról van szó, hogy egy bizonyos ponton az egyik tanszék megkapja őket, és egy másik ponton átadja őket a következő tanszéknek. Oktatási, pontosabban oktatásszervezési egységként tehát az irodalmi tanszékek fölött eljárt az idő, optimálisabb megoldás lenne egyetlen, kifejezetten oktatásszervezési jogosultságokkal bíró intézet létrehozása. Az intézetesedéssel ráadásul még valamicske pénz is megtakarítható lenne, ami a mai helyzetben sajnos egyetlen dékánt sem hagyhat hidegen.  Mindez azonban a tanszékeknek, mint kutatási egységeknek a létjogosultságát nem vonja kétségbe.

Berlinben Végel Lászlóval

Vendégprofesszorként Berlinben milyen különbségeket láttál a magyar és az ottani felsőoktatás rendszerét összevetve, illetve a hallgatók szemléletmódja tekintetében?

Két évet voltam Berlinben, de nem állíthatom, hogy a német felsőoktatás egészére, vagy akár csak a Humboldt Egyetemen folyó munka egészére ráláttam volna, s hogy alkalmam lett volna a hallgatói mentalitás tekintetében általános következtetések levonására. Egy kis tanszéket vezettem, a hungarológiai képzés ott nyilvánvalóan nem egy tömegszak, az is kérdés volt éppen, hogy egyáltalán megmaradhat-e. Új hallgatókat már évek óta nem vettek fel, a feladatom tulajdonképpen a régiek kikísérése lett volna, elég keményen meg kellett küzdeni a szak továbbéléséért. A bolognai struktúra egyébként ott is ugyanúgy meghatározza az oktatás alapkereteit, mint nálunk, és nagyjából ugyanúgy próbálják benne a helyüket keresni tanárok és diákok egyaránt, ahogyan itt. Nagy különbséget nem tapasztaltam a hallgatók hozzáállásában, mentalitásában, munkához való viszonya tekintetében sem.

Sokat foglalkoztál Csáth Gézával. Úgy tűnik, mintha a Csáth-kutatás, főleg a szövegfeltárás terén, az utolsó lépésnél tartana. Gondolok itt arra, hogy a szabadkai könyvtár kiadta naplójegyzeteiből a rajzokat. Hogyan látod, kimerült irodalomtörténetileg a Csáth-korpusz? Milyen ma az ő szövegeihez való viszony?

Úgy érzékelem, hogy a Csáth iránti érdeklődés kicsit megkopott az utóbbi években. Amikor az én, jelenleg 32 éves lányom gimnáziumba járt, Csáth kultikus olvasmánya volt, ahogy sok vele egykorú diáknak is. Gimnazista körökben Csáthot olvasni menő dolog volt. Mára ez megváltozott, de az érdeklődés azért nem tűnt el teljesen. Jellege azonban mintha eltolódott volna a nem mindennapi, a kicsit morbid, a kicsit perverz irányába. Mintha nem annyira Csáth szépírói munkássága állna ma az érdeklődés központjában, mint inkább maga a személyisége. Ezt a változást mutatják az újabb adaptációk is, amelyekbe az esztétikailag megfellebbezhetetlen alkotásai mintha csak illusztrációkként kerülnének bele. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Csáth életműve, amelyből a hatvanas években még csak egy vékony válogatás volt látható, mára sokkal több dimenziójában vált megközelíthetővé; a változás nyilván ennek is tulajdonítható.

Szegedi lévén rálátásod nyílik a vajdasági irodalomra is. Tolnai Ottónak jelentős szerepe van abban, hogy ekkora kultusza alakult ki Csáth Gézának a Vajdaságban. Mennyire szakadt el a Csáth-komplexustól a délvidéki irodalom? Egyáltalán érzékelsz-e ilyen erős hatást?

Nem tartottam ezt gondnak. Csáth egyébként nem csak a vajdasági, hanem az itthoni magyar irodalmat is komolyan inspirálta. Ha csak Esterházy nagyon érdekes Csáth-írására gondolok, vagy az életmű egyes szövegrészleteinek különböző könyveiben vendégszövegekként való szerepeltetésére, Csáth alakjának gyakori megidézésére, akkor azt látom, hogy Csáth hatása rendkívül termékenyítő volt. De mondhatnék más példákat is. Örülök, hogy ez a típusú írói érdeklődés még mindig kitart, a Vajdaságban is, és nem is csak Tolnainál.

Csáth mellett Jókai is kedvelt kutatási témád. Mi újat lehet még mondani róla? –  kérdezheti az olvasó.

Jókairól szóló kismonográfiámban éppen arról szeretném meggyőzni az olvasót, hogy lehet még újat mondani az ő vonatkozásában is. Természetesen ez az író sokszínűségének és életműve grandiózus voltának köszönhető elsősorban, hiszen az ő százegynéhány kötetét igazán szisztematikusan végignézni és ennek kapcsán irodalomtörténeti koncepciókat készíteni nem kis feladat. Én azon nagyon egyszerű megfigyelés nyomán igyekeztem valami újat mondani róla, hogy munkáinak 95%-át napilapokban jelentette meg először, alkalmazkodva a napilapok formai elvárásaihoz és olvasóközönségük igényeihez. Innen nézve pedig egészen másként látszik az a Jókai, akit a magyar irodalomtörténet-írás tradicionálisan mindig könyvíróként vett figyelembe. Természetesen írásai megjelentek könyvekben is, de ezek mindig csak másodközlések a napilapok tárcarovatában történő publikációhoz képest. A lapok példányszámához képest a könyveinek a példányszáma nem volt túlságosan magas, tehát az igazán széles olvasóközönséget a napilapban közzétett mű érte el. Ugyanakkor a szakmai közönség mindig a könyvek nyomán értékelte munkásságát, és ez aztán, Gyulai Páltól kezdve, sok félreértéshez vezetett. A Jókairól szóló tudást úgy lehet bővíteni, ha tárcaregényíróként tekintünk rá; erre tettem kísérletet róla szóló könyvemben.

Melyik Jókai-regényt olvastad a legszívesebben tárcában vagy könyvvé alakítva?

Lehet, hogy csalódást okozok, de nekem még mindig Az aranyember a kedvencem. Akárhányszor olvasom ezt a könyvet, mindig a hatása alá kerülök.

Sajtótörténettel is foglalkozol, illetve a legkülönbözőbb médiumokkal, amelyeken irodalmi szövegeket lehet közölni. Szerinted mennyiben alakult át a folyóirat-olvasás az elmúlt 150 évben? Melyek a legszembetűnőbb változások – a technikát leszámítva – tartalmi, műfaji, olvasói szinten?

Muszáj a kérdéssel kicsit vitatkoznom, mert szerintem nagyon nem mindegy, hogy milyen technikai feltételek mellett jelenik meg a szöveg.  Már a 19. század sajtótörténete is megmutatta ezt, mert egészen másféle lehetőségeket kínál a könyv, mást egy reformkori divatlap, és megint mást a század második felében megizmosodó napi sajtó. Tehát a technikai médium minősége jelentős mértékben befolyásolja a benne megjelenő szöveg minőségét is, nem egyszerűen csak hordozó. Tárcarovat nélkül nem születhetett volna meg az előbb emlegetett Jókai-, de a Mikszáth- meg a Krúdy-életmű sem. Ezek a mediális változások nyilvánvalóan felgyorsultak a 20. században, amikor nem az írott sajtó műfajtörténetének változása a fő probléma, hanem az, hogy a nyomtatott lapkultúra hogyan viszonyul a környezetében, a közönség informálódási forrásaiban egyre inkább meghatározóvá váló elektronikus médiumokhoz, azaz válaszol azokra a kihívásokra, amelyeket számára az elektronikus médiumok jelentenek.

A befogadói szokások a médiumok technikai változásával párhuzamosan mindig jelentős mértékben átalakultak. A digitális médiumok térfoglalása a médiatörténetben kétségtelenül makrokorszak-határt jelöl. A hagyományos hordozók egyre inkább háttérbe szorulnak. Ez jól érzékelhető akkor is, amikor a hallgatóknak valamilyen szemináriumi témát kell kidolgozniuk. Ilyenkor az első mozdulat mindig az, hogy megnézik, mi van róla az interneten, ami nem is baj. Az viszont baj, hogy úgy gondolják, nincs is szükség ennél többre.