Antilovestory

KRITIKA

Szántó T. Gábor Édeshármas című regényének erőteljes oktatói szándéka kevésbé élvezhetővé teszi a kibontakozni sem képes szerelmi történetet. Vízpartra nem ajánljuk, a zsidó kultúrát bemutató tankönyvnek pedig csak erős megszorításokkal.

Antilovestory

Könyvet borítóról nem ítélünk meg, pedig tapasztalatból tudjuk, hogy ez azon közhelyek egyike, amely az esetek többségében mégsem igaz. Szántó T. Gábor új kötetének borítója mellett több szempontból sem lehet elmenni. A képen csigalépcső látható, repül a kalap, a combfix, a piros baseballsapka – s nem az a baj velük, hogy szimbolikájuk felfejtéséhez nem kell különösebb erőt kifejteni, hanem az, hogy főhősünktől, a pesszimista, görcsösen megfelelni vágyó Miklóstól messzebb áll a piros baseballsapka, mint bármilyen más fejfedő. Érdemes az elején tisztázni, hogy az összképet értelmező, erotikus képzeteket indító cím is csak a marketing részét képezi. Bár az édeshármas ötletét felvető, majd azt gyorsan elvető Édeshármas című fejezetet is találhatunk, és valóban három szereplőre épül a történet, de a hármasok – egyébként szerencsére – nem azonosak. A könyv hátlapja is tartogat meglepetéseket, ahol az egyik fejezetből kivett, majd összeollózott párbeszéd darabjai követik egymást – ami önmagában is érdekes. A mondatokat ebben a sorrendben ugyanis sose fogjuk megtalálni a könyvben. Sajnos még a létrehozott montázs sorai sem illeszkednek egymáshoz:

–   Nem kellene esetleg egy pszichiáter magának? Én negyven éve járok.
–   Nem, de rendkívül jól szórakozom. Egy idő után azt mondják, mintha én kezelném őket.

Az első két fejezet nagyon jól példázza, hogy mire számíthat az olvasó. Például arra ne, hogy a vízparton ücsörögve, két úszás között a könyvet fellapozva lazítson, hiába ígér a borító és a cím is valami hasonlót. Reb Slojme, a mester tart előadást a magyar zsidóság történetéről, az olvasó pedig jelenlévőként vehet részt, ugyanis az első fejezet lényegében a katedrán elhangzó ismeretterjesztés szövege, vagyis tanítás. A második fejezetben szimpatikusan hétköznapi lesz a történet: az idegesítő szomszédok óránként figyelmeztetik a lusta fiatalokat, Miklós és barátnőjét, hogy le kéne szedni a barackot, mielőtt elrohad. Utóbb kiderül, hogy a baracknak fontos jelentősége van a szomszéd néni számára: a pesti gettóban töltött utolsó napokban egyetlen üveg baracklekváron élt a család.

Az első fejezetben reb Slojme az izgatottságtól bevizel, a második történetben egy komikus alaphelyzet fordul át komollyá. Vagyis csak fordulna, mert nincs hangulatteremtés, és a könnyed nyelvi környezet sem segíti, hogy a megrendítőnek szánt kijelentések súlyt kapjanak. A semmiből, a baracktermés miatt aggódó szomszédság hétköznapi történetből tör elő a gettók világa – s ilyen betéttörténetek adják az egész kötet vázát. Az olvasás folyamába pedig szépen lassan beférkőzik a gyanú: a szereplők és élethelyzeteik csak a kontextus, a keret, amelyben ezek történetek elmondhatóvá válnak. A legjobb példa a drámák világát idéző Az alapítvány című rész, amelyben megtudjuk, hogy reb Slojme a magyar zsidóság kultúrájával foglalkozó alapítvány létrehozását tűzte ki célul, ám tervei Miklós szerint megvalósíthatatlanok. Csakhogy Miklós pontosan tudja, hogy mik is ezek a tervek, ennek ellenére a mester részletes képet nyújt az elképzeléseiről. Az olvasónak joggal támad az az érzése, hogy a párbeszéd voltaképpen ürügy, most is tanulunk, ami természetesen nem gond. A probléma a megvalósítás, mert így szétesik a fikció.

A fejezetek tulajdonképpen egy-egy témát körbejáró különálló epizódok. Bár lineárisan, de gyakran időrendi ugrásokkal haladunk a részek között, vagyis nincs folyamat, s ezt legjobban a szerelmi történet sínyli meg. Sári, akihez a borítóról a kék harisnya tartozik, a történetben először érzékeny nőként jelenik meg, aki minden aktus után sírva fakad, később már játszmázó csábító, de csak akkor, ha éppen követni tudjuk, hol tart Sári és Miklós kapcsolata. A könyv második felében sokszor csupán elejtett megjegyzésekből jövünk rá, hogy most szakítottak, vagy éppen jó ideje újra együtt vannak. A szerelmüket jellemző állandó huzavona végül a követhetetlensége miatt unalmassá válik, a történet vége felé már jórészt érdektelen a kínlódásuk. Mindenesetre újdonsággal bír, hogy ne a főszereplők kapcsolatáért, hanem az ellen szurkoljon az olvasó.

Szántó T. Gábor

A nem zsidó olvasók számára lábjegyzetek segítik az eligazodást, tehát vélhetően a könyv szándékai között szerepel a mai zsidóság problémáinak bemutatása, közelítése azok számára, akik nem mozognak otthonosan ezen hagyományokban. Pont ezért sajnálatos, hogy az epizódok éppen a felvázolt helyzetek életszerűségét akadályozzák, ugyanis a beszédtémák között, a kitüntetett helyet betöltő „élet értelme, értelmetlensége” problémakör mellett, a helyes élet, a gyermekáldás, a Talmud szabályai, s az azokhoz való ragaszkodás dilemmája szerepel. A nagy kérdések mellett, a lét értelmezése közben egyszerűen teljesen kifogy az élet a történetből. Arról értesülünk, hogy Miklós író, de sorsának e szelete is többnyire a háttérben marad. Ezzel szemben aprólékos leírások irányítják az olvasót a szexuális jelentek során. Az erotikus részek a történethez nem sokat adnak hozzá, ám ennek ellenére, a kötet egészének témaválasztásait nézve, üdítő változatosságot jelentenek.

Szó sincs arról, hogy Szántó könyve ne tartalmazna jó részeket is, a koros mesternek és tanítványának közös csajozási kísérletét leíró fejezet humora például megoldja, hogy az olvasónak eszébe se jusson: az egész helyzet mennyire valótlan. A téma című rész akár novellának is elmenne, különös megoldásával a könyv egészének szintjét megugorja: „Már megint egy holokauszttörténet, gondoltam lemondóan, dühösen, korgó gyomorral.” Miközben a Bergen-Belsen utáni időszakról szóló történetet hallgatja Miklós, folyamatosan a főkántor által elfogyasztott ízletes falatokon mereng. Az ellensúlyozás teszi nagyon maivá és ismerőssé a helyzetet. Feszültséget teremt, távlatot nyit, s így ereje is van. Talán ez a fejezet mutatja leginkább az elszalasztott lehetőségek sorát.

Szántó könyve a vallás súlyát humorral, a párkapcsolati nehézségeket taglaló részeket szexszel akarja oldani. Komoly is akar lenni, szórakoztató is, de se nem eléggé komoly, se nem eléggé szórakoztató. Túlzott komolykodása, a hosszú vallási futamok a szórakoztatást nehezítik, erőltetett lazasága a komolyságot teszi súlytalanná. Mint irodalmi élmény a zsidó téma iránt nyitottak számára is csalódás.

Szántó T. Gábor: Édeshármas. L’Harmattan, 2012

Huszár Tamara