CZAKÓ GÁBOR: Újabb magyar rémmesék

 PRÓZA

Nézem a gerendát, gyönge az én mázsámhoz, mérem a másikat, az még szuvas is. Még a végén leszakadok, kitöröm a lábam, s nyomorék leszek életem végéig. Talán az erdőben lenne a legjobb. De mi lesz, ha jön a medve, én meg még csak fuldoklom?

CZAKÓ GÁBOR

ÚJABB MAGYAR RÉMMESÉK

Mit ér az úr, ha ír?

Néha sok-sok éves történetek bukkannak föl az emlékezetben. Mondhatnánk, hogy a semmiből, ha nem lenne mindig, mindenütt valami. Például az írók példátlan kizsákmányolása, ami már 45-ben elkezdődött, majd a rendszerváltozás után egyre csak fokozódott, miként a nulla is képes zsugorodni egy költő éhes szemében, aki rendszeresen e számmal leírt összeget szokott kapni itt-ott megjelent verseiért.
– Hajdanában, danában, az aczélos szocializmusban még léteztek irodalmi műsorok a televízióban. Ellenőrzöttek, támogatottak, vagy tűrtek, de elő-előfordultak – kezdte történetét Rezesorrú Drámaíró. – Egyszer szerénységem is bekerült egy könyvbemutató-műsorba, aminek fölvétele a Római part egyik kedves vendéglőjében zajlott. Kiballagtam szépen Karcsi és Laci barátaimmal, akik pártoló szavakat voltak ejtendők regényemről.
– Pedig szidhatták is volna – ironizált Édesszájú Lóorvos egy almáspite mögül.
– Az élet ennél jobb ötlettel szolgált. Rögtön a bejáratnál ült egy kedves leányzó, aki aláíratta velünk a szerződéseinket, és menten átnyújtott fejenként tizenkét darab ezrest.
– Az akkoriban? – kérdezte Szépasszony.
– Akkoriban egy mérnök vagy szerkesztő kábé kéthavi fizetésének felelt meg.
– Hoppá! – prüsszentette szét a porcukrot a következő pitéről Lóorvos.
– Nosza, menten rendeltem egy-egy korsó sört, hozzá a vendéglő díszitalát: kóser szilvát. Aztán Karcsi rendelt, majd Laci, a színészek meg közben próbálták a képernyőre szánt jelenetet. Már szépen ázogattunk elfele, amikor pironkodva megjelent az említett kislány, és megkérdezte: színészek vagyunk-e?
– Dehogy! – feleltük. – Írók!
– Ez nagy baj – tördelte a kezét a leány. – Hibáztam. Tessék visszaadni a szerződéseket, meg a pénzt, írónak csak háromezer jár.

Életmentődés

Jakab Péter, a dupla apostol – a székelyek fele valami ilyesmi – Németországban dolgozott. Megnősült, gyermekei születtek, de nem bírta a német életet. Hazatért Gyimesbe, a szülői portára, ahol két forrás is fakadt édesapja és édesanyja emlékére. Panziót nyitott. Hanem a német asszony meg a friss levegőt nem bírta, és visszatért a kies Ruhr-vidékre a családdal együtt. Jakab Péternek gyermekei elvesztése annyira fájt, hogy most, amikor Szépasszony barátainak mesélte a történetet, no, most is megnedvesedett a szeme, akár a pünkösdi búcsúsoknak úrfelmutatáskor a csíksomlyói nyeregben.
– Keseregtem, búslakodtam, s végül elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Megerősítettem a csillár kampóját, aztán hoztam a kötelet, amikor elfogott a gondolat. Jó, megfulladok, meghalok. Eleresztem a levemet, kifolyik a padlóra, rohadni kezdek, a padló is, szétmállunk mind, mire a szomszédok megtalálnak. Kimentem a pajtába. Nézem a gerendát, gyönge az én mázsámhoz, mérem a másikat, az még szuvas is. Még a végén leszakadok, kitöröm a lábam, s nyomorék leszek életem végéig. Talán az erdőben lenne a legjobb. De mi lesz, ha jön a medve, én meg még csak fuldoklom?
– Az elég rettenetes lehet – képzelődött Rezesorrú Drámaíró.
– Van annál borzalmasabb is – vette vissza a szót Jakab Péter. – Ha gyermekek találják meg az ember tetemét! Szépen vidáman gombásznak, én meg egyszer csak lengeni kezdek fölöttük, nyikorogni az ágon, a szélben, kilógó nyelvvel.
– Jaj! – csapta össze a kezét Szépasszony.
– Jaj annak, aki megbotránkoztatja a gyermekeket! – zárta le életben maradásának történetét Jakab Péter.