Faludi Ádám: BUGYBORÉK, A TYÚKNYÚL

PRÓZA

Bugyborékot a tyúkok elfogadták, bár tollászkodni sem bírt, akárhogyan is igyekezett. A Kati egyszer akkorát röhögött rajta, hogy húslevesként végezte.

FALUDI ÁDÁM

BUGYBORÉK, A TYÚKNYÚL

A szomszéd kertből tangóharmonika szó hallatszott át a nyárvégi vasárnap délutánon. Egyszer U Thant és Hamarksjöld urak is megálltak a patak mentén, hogy belehallgassanak Kukuda József muzsikálásába. Az egyik diófának támaszkodva én is így tettem számtalanszor. A patakban hínár, borsmentához hasonlatos vízinövények lebegtek és hullámoztak. A patak ott imádkozott az életéért a kertek végében. Vékony volt, mint egy tizenhat éves fiúgyerek, amikor kinyújtózik, hogy segédeszköz nélkül próbálja leszedni a felső polcról a cseresznyebefőttet.

Cassius Clayre gondolunk ilyenkor, és nézzük a régi moziban Muhammad Alit. Hátha mégis történik valami a patakzáson kívül is. A patakok elvisznek magukkal, alig találsz a helyeden valamit, amikor feltápászkodnál a fűről, és megcsúszik a lábad, főleg a bal, valami nagylevelű, helyi honos növényen. A patak meg bukdácsol odalent botladozás nélkül.

Kukuda József az egész heti munka után muzsikaszóval tisztelte meg a vasárnapot, a pihenés napját, amikor is semmiféle munkát nem végzett. Pihent a vasárnappal együtt itt a szomszédban. Szelíd vendégeket fogadott a körtefa alatt, ahová karosszékét kivitte. A feledékeny író, aki a saját könyvét vásárolta meg, mert megtetszett neki, amikor belelapozott, és csak akkor jött rá, hogy ő írta, amikor félig elolvasta, rendszeresen elidőzött nála. Sosem emlékezett arra, hogy már ácsorgott a karosszék közelében, a tangóharmonika hangja mindig az újdonság erejével hatott rá. Úgyszólván megbabonázták a belőle kilélegzett, kilibegő hangok.

Fock Jenő, mielőtt 1972. július 1-jén Mongóliába utazott volna, hozott egy kosárka japán dinnyét azzal a tájékoztatással, hogy a japán dinnye száz évig megőrzi a férfiasságot. Ez tény, a japán kutatók nem tévednek. A Népszava egy akkor elfelejtett számában olvashatta ezt bármely írástudó.

Kukuda József ezen a vasárnapon, elsősorban a nyuláról mesélt minden vendégének. Az öreg Rosztropovicsnak annyira tetszett a történet, hogy hanyatt vágta magát a füvön és hangosan hahotázott, bele egyenesen a kék égbe, ahol három bárányfelhő hempergett vele átellenben ráérősen, hirdetve egy korábbi napra a svájci Cumulus zenekar koncertjét a közeli park szabadtéri színpadára. Túlzásokba esvén kerültünk késésbe! Misztyiszláv! Húzzad azt a vonót keresztül kasul váratlan helyein a hangoknak! Ezt hagyták üzenetül maguk után az égen.

Kukuda József a Madách Imre utcában lakott, amely utca nevét a városka számtalan helyén csé betűvel írták céhá helyett, beleértve az egyetlen könyvesbolt kedves pénztáros kisasszonyát is. Milyen ember tragédiája az ilyen?

A fa és a szőlősorok közötti gazosban tyúkok és egy tarka nyúl kapirgált. Fura jószág ez a nyúl. Fehér alapon fekete foltok, ebből sem lesz nyúlszőrkalap.

A nyúlnak Kukuda József Palugyai Gyula, hajdani szikvízgyáros (Komárom) tiszteletére a Bugyborék nevet adta. Bugyborék együtt érkezett a házhoz az akkor még csibe korú baromfiakkal. Kezdő nyúl volt még maga is, lévén igen fiatal. De már akkoriban is fehér alapon fekete foltokkal a bundájában utánozta az egyik leendő kendermagost. Hibákkal ugyan, de elég meggyőzően.

Bugyborék ugyanis fajtársat életében egyetlen egyszer sem látva, átvette egykori csibe, majd tyúktársai életvitelének jellegzetességeit, azaz baromfi módra viselkedett.

Kapirgált a semmirekellő gazmaradványok között, kavicsokat csippentett fel, baromfitápot csemegézett, olykor igyekezett mindenféle csőrrel elkövethető mutatványokat végrehajtani. Ez ugyan nem mindig ment neki, lógatta is az orrát. Szárny alatti és püspökfalat környéki dolgok ezek, de fizikai adottságok hiányában nem megvalósítható mutatványok. Undorral fordult el a sárgarépától és a káposztától, tojni azonban nem tudott, ezen kísérletei általában szerencsétlenül végződtek.

A tyúkok elfogadták, bár tollászkodni sem bírt, akárhogyan is igyekezett. A Kati egyszer akkorát röhögött rajta, hogy húslevesként végezte.

Kati tyúkként valójában egy farok volt. Megérdemeltük, hogy vasárnapi levesként fejezze be életét. Bugyborék azonban kaméleon szemüvegben leskelt minden irányt azonos figyelemben részesítve. Ő is egy farok volt. Ez egy ilyen világ. Ezt mondta Kati, és nem kevéssel utána Bugyborék is. Együtt nézték, hogyan süllyed el szégyenében a hajó, a raktér, a harmadosztály, másodosztály, meg a luxus. Akár egy pénzhegynek ütközött állam a bankok tengerén.

Jó kis hajó volt. A raktér tele fonnyadttal. Zeller, petrezselyem, szerelem, minden. Kati és Bugyborék nézésből jelesre vizsgázott, de aztán hiába kínálgatták a diplomájukat.

Sebaj, most vasárnap van. Józsi bácsi mutogatja épp Karajannak ezt a tojásképtelen nyulat, Karajan beint egy ciklámenszínűt a pálcával (tényleg egy másodperc alatt legalább hatvanvalahány villám ilyesmi színben), a zenekar hisz neki, a körtefa bólogat, és én meg csak a nyulat lesem. Most ilyenkor széttárjam a karod?

Karajan is szeretett ide járni, mások hasonlóan, legtöbbször a zene követeiként vagy követőiként. Ez eldöntetlen maradt szerencsére.

Benéz Mobutu és Csombe, hátul Kaszavubu, de kihajtjuk őket a sütőlapáttal. Szép lapát ez, valaki régi Ludas Matyi újságokat dobál át a kerítésen. Egykoron úgy hívták, hogy Kongó. Azt az országot hívták így, ahol a hírekben megölték Lumumbát, savval töltött olajos hordóba rakták a testét. Ez a három túlélő intézte így, talán azért, mert hordós Lumumbával ellentétben ők nem végeztek jeles nyugati egyetemen. Mobutu, Kaszavubu és Csombe. A hordót lehegesztették és feladták egy Tiranába induló gépre. Valószínű, hogy azóta is ott van. Ma talán máshogyan hívják Kongót, de ha nem, majd akkor később igen, a lapát azonban régi és fából faragott, nincs lebomlási ideje. Lehet, hogy nem hívják majd másképp, de itt a Madách utcában ezt kevesen kérnék számon.

Józsi bácsi felmászik a körtefára, hogy legyen alul elég hely. Vasárnap van, Dylan kifújja a délutánt (hohner), és kezd jól festeni. Józsi bácsi pedig az ég felé tekintve ábrándosan tanganyikázik, hogy szellemeket idézzen. Jó szellemeket.

Mongólia rendben. A nyúl meg a tyúkokkal hál, de nehezen tartja magát az ülőn. Néha leesik a telerondított szalmára éjszakánként és ilyenkor az anyád kifejezést használná legszívesebben, ha lenne hozzá elég szókészlete. De nincs neki. Ó csak egy tyúknyúl, és ennyi értelme van. A tangóharmónika dallamfodrain vasárnapozva Kukuda József énekelni kezdi az Én már nem tudnék meghalni semmiért kezdetű dalt, emiatt menten meghal odafent a körtefán, és az ég is nagyon szép. Meg a dal is, szép lehet tanganyika is, ha nem most, akkor egykoron. Erről azonban már nem tudunk. Boltba kéne menni, venni valamit a nyúlnak, venni valamit a tyúkoknak. De nem megyünk.