Felvonó – üzemen kívül

KRITIKA

Novák Valentin Páternoszter című modern fejlődésregénye egy izzadtságszagú intellektuális olvasmány hitről, popkultúráról és az elmúlt két évtized magyar valóságáról. Az olvasás veszélyeire hívjuk fel a figyelmet.

Kapcsolódó: részlet a regényből

 Felvonó – üzemen kívül

Novák Valentin saját weblapján a következőket írja Páternoszter című regényéről: „A szöveg kemény, sűrű, csak (ki)vájtszemű ráérzőknek ajánlom. Egy pályázatra készült, de nem nyert, ez, persze nem jelent semmit. Sőt! A felületesek elutasítják…” Vagyis mégis csak jelent valamit.

A 122 oldalas írás műfaját a fülszöveg „modern fejlődésregény”-ként határozza meg. A négy részre osztott művet egy Prescriptum harangozza be. A hat bekezdésből álló bevezető mintegy magyarázat (olykor apológia) áll a szöveg élén. Megtudhatjuk belőle például, hogy akár hatásvadásznak is tűnhet a szöveg, noha nem kíván az lenni.

A Páternoszter leginkább egy hosszú monológnak tekinthető, mely egyrészt számot ad a beszélő istenélményeiről, a hitről alkotott személyes gondolatairól, egészen a megkeresztelkedéséig, másrészt az olvasó elé tárja a nyolcvanas-kilencvenes évek, a rendszerváltás és az elmúlt két évtized magyar „valóságát”. Szándéka szerint „keményen”, talán kendőzetlenül is. A narrátori nézőpont tiszta, figyelmes tekintettel néz végig ezen a „zsibvásáron”, a „páternoszter” felsőbb köreiből, már amikor éppen nem része ő maga is ennek a forgatagnak.

A regény tagadhatatlanul „sűrű”, tele van magyar és világirodalmi, olykor popkulturális utalásokkal. Olvasó legyen a karosszékében, aki ki tudja bontani mind a rejtvényeket. Mert bizony rejtvényírás is folyik itt, megidéződik A magyar irodalom története, népszerű nevén a Spenót, mind a hat kötete. Utalások, parafrázisok, oldalpillantások, kacsintások sorjáznak hosszú, tömött sorokban, olykor még neheztelő odamondások is mind-mind a magyar irodalom népszerű vagy kevésbé ismert alakjaira vonatkoztatva. Ezeken keresztül egy egészen egyedi irodalomfelfogás rajzolódik ki, amely legalább annyira mond értékítéletet a kanonizációról, mint a szerzőkről. A regény írójának óriási irodalmi műveltségéhez kétség sem férhet. Ám az intellektuális sűrűség szétfeszíti a szöveget, funkciótlan marad.

A rengeteg asszociáció, a helyenként jó szolgálatot tevő neologizmusok és az időről-időre előkerülő tudatos archaizálás kétségkívül nehezen felejthetővé teszik stílust. Ez azonban ritkán mutat túl a sznobizmuson: az akkurátusan eltartott kisujj és a kávéscsésze juthat az eszünkbe.

Csak a visszafogott humor képes oldani némileg a kínos feszültséget, de a szöveg stiláris nehézségeit még ez sem. Például az ilyen részeket: „Kiértem e katakombából, e gondolati zsákutcából, ahol ugyan a keresztet nem ragadhattam magamhoz, csak csaliként hordozták tova orrom előtt, a személyes ősöket végképp eltékozoltam, cinikus ökörgondolatimat azonban egy hekatomba oltárán véreztettem ki.”

Izzadságszagú, csikorgó, rosszul hangzó mondatok, végeláthatatlan rejtvények. Miért kellene az Olvasónak végigmennie mindezen? Kétségkívül fontos út, de csak a narrátornak. A Páternoszter egyedi, egyszemélyes utazás, mely kis mértékben sem emelkedik általánossá. Nem válik fejlődésregénnyé. A szemlélődő pozícióból szóló bölcselkedés valószínűleg ezért is marad közhelyszerű, meg azért is, mert a tömeg(kultúra) „néha kemény, néha sértő” bemutatása semmivel sem eredetibb, mint az általában szajkózott elmarasztalás. Se nem kemény, sem ne sértő igazán. Talán csak bosszantó a felvett pozíció miatt. „Amott, amolyan igazi bamba fizimiskájú kamaszlányok, akik évente pótvizsgázzák át az augusztust, hogy aztán egész életükben bukdácsolhassanak, mert azon kívül, hogy közösülésképesek már tizenkét és fél éves korultól, s tesznek is az ügy érdekében, máshoz nem értenek. Nekik a Tisza túl bonyolult helyen van a térképen, a mohácsi vész dátuma megjegyezhetetlen, Kossuth – kosut, s még idoljaik nevét sem tudják leírni (…)” Az ilyen és ehhez hasonló részletekben az elbeszélő a nagybetűs Igazat szajkózza, majd továbbhaladva elveri a port még valakin vagy valamin. Azon kívül, hogy bennük elkesereghet afelett: hová jutott a világ, több szerepük nincs ezeknek a jeleneteknek.

A legsikerültebb részek azok, amikor a nézőpont nem ennyire „éleslátó”, és a kioktató hang önmagával szemben is kritikát gyakorol. Emiatt a III. rész, mely a Kávéházi szegleten címet viseli, kétségkívül a szöveg legötletesebb, legjobb része. Az álmodott istennel való kávéházi beszélgetés ötletnek is kiváló, a megvalósítás viszont még annál is jobb. Itt elhalványodnak a Páternoszter gyengeségei. Sajnos ez csupán a teljes szöveg kevesebb, mint egyharmada.

Hasonlóan finoman szólalhatna meg a szöveg zárlata is, ha nem fordulna hatásvadászatba az elbeszélő megkeresztelkedése, akiért harcol az isteni és a sátáni rész. A drámai lelki vívódás kiválóan komponált alkotás, egészen addig, amíg a beszélő bele nem kezd a Miatyánkba (latinul – hogyan máshogy), melynek négyszer ismételt utolsó sorára (sed libera nos a malo – de szabadíts meg a gonosztól) a Sátán Petri György Apokrifjét kezdi szavalni. Ez színtiszta intellektuális hatásvadászat.

A Páternoszter máshogyan szól, mint az eddigi Novák Valentin-szövegek, nem mintha a szerző eddigi hangjai homogének lettek volna. Mindemellett a szerző csak „(ki)vájtszemű ráérzőknek” ajánlja, mert a felületesek elutasítják. Jelen cikk írója ezek szerint talán éppen ilyen volt. Ebben az esetben a hasonlóan felületes olvasóknak nem ajánlja ezt a könyvet.

Novák Valentin: Páternoszter. Pont Kiadó, 2012.

Szabó István Zoltán