Robinson az Elméletpatikában

KRITIKA

Hajdú Farkas-Zoltán A dolgok rendje című hármaskönyvével párbeszédbe elegyedve az alábbi írás szerzője önmagát is megszólította.

Robinson az Elméletpatikában

– Recenzió ürügyén elbeszélgetsz magaddal?

– Talán ez illik a legjobban egy könyvhöz, amelyben az író önmagával beszélget.

– Három könyvhöz. Merthogy ez a könyv – három.

– Igen, de ez csak a külső aspektus, nyomdatechnika, könyvkötés. A kötetcímeknek megfelelő „belső” könyvek nem így tagolódnak: a szolik – a filozófiai elmélkedések, kommentárjaik és holdudvaruk – mindhárom kötetet átfogják; a (műbeli) szerző kegyeiért versengő (telefonáló, leveleket vagy sms-eket küldő) hölgyek az utolsó kettőben szerepelnek, míg a dokumentumok köntösébe bújtatott meta-szövegek a harmadik kötetnek is csak egy részét foglalják el. A korpusz mintegy felében az első két szövegréteg összefonódik.

– Miről szó a trilógia?

– A szerzőjéről és saját magáról. Kifejezetten posztmodern könyv. Műfajokat, szövegtípusokat, nézőpontokat elegyít. Nagyobb része önmagában megálló esszéfüzér. A később megjelenő epikus, (ön)életrajzi vonal egy regény negatívja: jelzett vagy sejtetett történések dokumentációja, érezhetően valódi levelek, beszélgetések  felhasználásával. E két vonulatot tartalmilag a visszatérő elmélkedések, formailag a montázstechnika, a gyakori „önidézések” fűzik össze.

– Mintha csak magának írta volna.

– Pontosan ezt mondja ő is: „Ezeket a könyveket szándékosan kizárólag magamnak írom. (…) Az írás önmagammal folytatott párbeszéd. Mintha hangosan beszélnék. Ha némán olvasol, kevesebb marad meg benned, az olvasás közben születő, meg nem fogalmazott gondolatok bizonytalanok, homályosak. Ezek igazából csak akkor rögzülnek, ha olvasás közben önmagaddal beszélgetsz, ha megfogalmazott, megszövegezett előadást tartasz önmagadnak. És ha ezt a »magánelőadást« feljegyzed, még közelebb kerülsz a dolgok tisztázásához, a tisztánlátáshoz. Írás közben tilos a recepcióra gondolni.”

– Arra gondolunk a legtöbbet, amire nem szabad…

– Az „észak-fok–titok–idegenség” és a „mégis, szeretném magam megmutatni” örök alkotói kettősége.  „Nagyon rosszul esne, ha valaki azzal állna elém, hogy mindent megértett, amit írtam…”, állítja egy helyütt a könyvbeli szerző, aki nem feltétlenül azonos a könyv szerzőjével. A három barátnő egyike, Hajnal viszont ezt írja utolsó, leszámoló levelében: „Régóta kérdezgeted: olvashatók-e a szolik? Igen, de az emberek nem szeretik a »gondolattorlódásos« írásokat. Akik ismernek téged, kíváncsiak rád és elolvassák. Idegenek nem tudnak annyira figyelni, hogy értsék. Sziklára kell építeni az érzelmeket és gondolatokat, nem homokra. Te mindig homokra építetted őket.”

– A szöveg tehát rákérdez saját magára, mérlegeli esélyeit.

– A könyv befejező része egyfajta játék a befogadással, a könyvbeli könyv utóéletével. A „hagyatékban” olvasható például egy szerkesztő vagy írókolléga levele, amely értékeli a kéziratot: „A szövegben a leginkább problematikus mozzanatnak a műfajtalanságot látom, noha megpróbál egy műfajt alapítani. Ágoston műve éppen kb. 1600 évvel ezelőtt született, és ma már egészen más viszonyok uralkodnak a közönség körében. Egyes szövegei ma már kifejezetten megmosolyogtatóak.”

– Nem lepne meg, ha eredeti vélemény volna. Amennyiben paródia, telitalálat. És akkor a szöveg nárcizmusa önkritikába vált, relativizál, elejét veszi egy várható bírálatnak. Olyan, mintha a diák kajánul mosolyogva, már egy általa adott tanári minősítéssel nyújtaná be dolgozatát. 

– De a műfaj-nélküliség igaz! 

– Más jó dolgot is mond. „Ezeket az írásokat ugyanis én legfeljebb a blog műfajába látom besorolhatóaknak – a meglévő fejlécek ellenére, amelyek után nagyon különböző tartalmú fejtegetések(?), spontán szövegek következnek. Itt nagyarányú selejtezésre van szükség, és azon túlmenően egyáltalán az egyes gondolatmenetek kiteljesítésére, hogy lehessen őket értékelni, kidobni vagy megtartani. Mintha e szövegek szerzője arra alapozna, hogy e sajátos műfajonkívüliséggel megtakaríthatja magának a teológia esetében a hagyományban és az erkölcsfilozófiai vonatkozásokban való elmerülést, a filozófia esetében az alapos filozófiatörténeti műveltséget, a párbeszédek esetében a művészi megformálást, a naplószerűségben a gondolatmenet tisztaságának megőrzését és frappáns lezárását stb. stb. stb. Az alaposabb megformálásnak kétségtelenül gyötrelmei is vannak, de szerintem nem érdemes lemondani róluk.”

– A „nem alapos” megformálásnak is meglehetnek a maga gyötrelmei, ha szándékolt, és éppen a világ rendetlenségét, a szerző kétségeit hivatott kifejezni.

– Szent Ágoston Istent keresi – a könyv rejtőzködő hőse mögé búvó szerző önmagát. Az egyházatya megleli kutatása tárgyát – kései, szekularizált utódja „megöli” irodalmi alteregóját. „Titokzatos” halállal vet véget életének, útkeresésének, boldogságának, művének. Megrendezi temetését.

– Irodalmi öngyilkosság – morbid jelkép? Lezárás, leszámolás? Meghalt a régi én, jön valami egészen új?

– Az olvasó szeretne többet megtudni erről, de az első könyv „öndialógusai” teljesen elvontak, köszönőviszonyban sincsenek S. életének problémáival: válás, gyerek, szerelmek, munka, honvágy. Ezekre szófukar utalások történnek később, a gondolatokat tovább bogozó, de immár életrajzi szálakkal, hús-vér figurákkal gazdagodó másik két kötetben. Lehet ez, persze, menekülés – az élet keserűségeit a férfiak többsége alkoholba fojtja, fáradtságában és unalmában meccset néz a tévében, a különc kevesek filozófiát, teológiát, társadalomelméletet olvasnak.

– És a nők?

– Három nő, illetve négy, de a végösszeg: egy nő. A nő. Az örök Éva álarcai, lásd Madách, csak ott történelmi korok és filozófiai szerepek egymásutánjában. Összemosódnak, néha aláírás sincs az üzenetek, levelek alján. Sóvárgás, kacérkodás, kelletés, rajongás, erotika, filozofálgatás, hétköznapok. Levelek, amilyeneket az írásból, írásért, írás környékén élők szoktak írni és kapni a hasonszőrűektől. Kedvetlenül gurulgat az alma a három nő között – hogy aztán egy negyedik ölébe hulljon. Ő a beteljesítő, a rendhozó, a harmadik könyv hősnője. Regina – királynő. És ő már közvetlenül belép a Szolikba – harmadszorra vele olvassuk újra a szövegeket, új szempontok szerint.

– Új szempontok?

– A Reginával való első beszélgetésből megtudjuk, hogy a szolik írója „nem filozófus, nem szakember, csak egy olvasó, aki gyógyulni akar. Egy egyszerű fickó, egy programozó…” Gyógyszerekért pedig az Elméletpatikába jár. A harmadik kötet elején, a fiktív, befejezetlen életmű-hagyaték számbavétele során kapjuk kézhez annak kulcsát, S. rövid bevezetőjét a beszélgetésekhez. A H. G. Wells-es atmoszférájú történetben az Elméletpatika gyógyszerésze elmondja, hogy „az ember igazából nem az orvosságoktól gyógyul meg, hanem a könyvekben rejtőző (…) gondolatoktól. A valóság az új, erőt adó, friss gondolatokat ébresztő olvasmányokban rejtőzik. Ezek a leghatásosabb gyógyszerek.” De: „A világot mindenáron megváltani akaró gondolatok kora lejárt. Az egymással vetélkedő grand recits-k helyére megszámlálhatatlan apró történet lépett.” A patikus ezután a huszadik század divatos elméleteit, irányzatait nevezi meg gyógyszerekként, és ironikusan jellemzi, ajánlja őket különféle lelki bajok ellen.  S. sorra „beszedi”, azaz elolvassa őket, s az első könyvet alkotó beszélgetésekben rögzíti gondolatait.

– Hallásra komplikált.

– Olvasva is. Minduntalan vissza kell lapoznod, hogy ne veszítsd el a fonalat. Vagy megtaláld valamelyiket, hiszen több is van. Szövegek szövevénye. Ingajáratok: filozófiai eszmék és társadalmi, művészeti, pszichológiai elméletek; a gondolatok és az életrajz; a könyv heterogén részei között.

– Sehol egy biztos pont?

– Hacsak nem a lezáró, Reginával folytatott beszélgetés kijelentése, mely szerint a meditáló én valójában „Alexander Selkirk maga! Az igazi Robinson. Akit nem erőszakkal raknak ki a lakatlan szigetre, nem a vihar sodorja magányos partokra, hanem saját elhatározásából, önszántából vállalja a száműzetést a szerinte veszélyessé, ellenőrizhetetlenné vált világból. (…) Selkirk teremti meg a mélyebb összefüggést a metafora és a szolizó én között. Selkirk maga a megtestesült metafora a szolizó én számára. Vagy fordítva? Mintha a nők, a három nője is arra a szigetre címezte volna leveleit. Ahová ez a valóságos, nem fiktív Robinson kiszállt a kizökkent időből, a rosszul működő hajóból. Ez a részeg hajó az a társadalom és kultúra, amit a szolizó gyanúsnak tart és megkérdőjelez.”

–  A még igazibb, a valódi Robinson azonban nem a büntetésből pár eszközzel és egy Bibliával a lakatlan szigetre kitett skót tengeri rabló, Alexander Selkirk, hanem Hajj ibn Jakzán (Élő, az Éber fia), akit a tizenkettedik századi szufizmus nagy alakja, Ibn Tufajl alkotott meg A természetes ember című teológiai-filozófiai regényében. A tizenhetedik században egymást érik angol, francia, holland és német nyelvű kiadásai, Rousseau-ra ugyanúgy hat, mint Defoe-ra. De az angol író regényében a magányos szigetlakó már csak az anyagi civilizáció hérosza.

– S. önértelmezése éppen ezt a praktikus, angolszász Robinzont minősíti vissza szellemi lénnyé: „Mit kezdjen azzal a tudással, amit a könyvekből megszerzett a világról? Ez az ő nagy dilemmája.(…) Ezért Selkirk! Ezért nem is tudja a beszéd szintjén, a nyelv szintjén Istent megközelíteni. Ezért nyilvánul meg mindig ateistaként. Mert felvilágosult, magányos ember. (…) S azért nem tud Istenről semmit mondani, mert egyfolytában ezen a felvilágosult nyelven akar beszélgetni. (…) Szavakba akarja foglalni azt, amit nem lehet szavakba foglalni: a hitet. (…) Ő meg alapjában véve Istent keresi, nem akarja Istent letagadni, akkor is, ha folyton megtagadja.”

– Végül is működik-e ez a szöveg-együttes?

– Könyvbeli olvasója, Regina szerint: „működik, csak kell hozzá egy olvasó, aki hagyja működni. S ez nem az értelmi kapacitáson, hanem a nyitottságon múlik. Mert ez az egész nagyon távol áll a kánontól. A szolikhoz kell egyfajta hajlandóság erre a különleges játékra, erre a kihívásra.”

– Vagyis ha nem működik, az olvasóban a hiba?

– Mondjuk inkább úgy, hogy nem a megfelelő gyógyszerhez nyúlt az Elméletpatikában.

Hajdú Farkas-Zoltán: A dolgok rendje (I. kötet: Szolik, II. kötet: Párisz almája, III. kötet: Appendix). Bookart, Csíkszereda, 2010.

Hudy Árpád