Édes hazánk cukorral és édesítőszerrel, instant
KRITIKA
Az Édes hazám antológia az utóbbi húsz év kortárs közéleti verseit gyűjti egybe. A válogatás szempontjait értékeltük az eddigi visszajelzések tükrében, kiemelve a kötet erényeit és hiányosságait. Utóbbiból többet találtunk.
Édes hazánk cukorral és édesítőszerrel,
instant
A 2012-es Ünnepi Könyvhétre elkészült egy antológia (Édes hazám, Magvető), amely a rendszerváltást követő két évtized közéleti és politikai verseit gyűjti egybe, lényegében alig jobb eredményt mutatva fel a megcélzott történelmi korszaknál. Hozza a megszokott felületességet, mert sommásan elintézve a kérdést: mindkettő máig befejezetlen.
A részleteket kissé kibontva: ugyanazt a hibás logikát követte egyik is, másik is. Ahogy maga a rendszerváltás sem alkalmazott éles és határozott cezúrákat, úgy ez a kötet sem választja szét a verset a pamflettől, hanem vegyíti, összemossa „egyik dolog a másikát”. A címlap ugyan egyértelműen „kortárs közéleti versekről” beszél, de mind a bemutatón, mind a közbeszédben összefonódott egymással a kötet kapcsán felmerülő két jelző, illetve fogalom: a politikai és a közéleti.
A válogatás nem a minőségek mentén egyértelműen kirajzolódó szűkítésre, nem a formai határok kritikus kirajzolására törekedett, hanem a szinte teljes mennyiségi lefedésre, ami még inkább sebezhetőbbé teszi. Hiszen a lehetetlent célozta meg. Ettől talán még nem sikertelen vállalkozás, ám felkínálja magát a kritikus hangú kérdőre vonásnak.
Ami a fogadtatást illeti, mintha inkább a szerkesztőket igazolná. Többségük ugyanis nem minőségi, hanem világnézeti alapon fogalmaz. Ahogyan az antológiát megelőző irodalmi vitából is ez sugárzott – nem esztétikai, hanem politikai érvek csatáztak a legtöbb esetben. Hozhatnánk az egymással feleselő példákat, ám maradjunk egyetlenegynél, mert a maga nemében tökéletesen foglalja össze azokat a megtévesztő elvárásokat, amelyeknek a szerkesztők megfelelni próbáltak; maguk is félreértve feladatukat. A Népszabadságban Nyerges Gábor Ádám így fogalmazott: „Míg két-három éve leg(el)ismertebb irodalmáraink tollából (tisztelet a kivételnek) csak igen ritkásan születtek társadalmi-közéleti tárgyú művek, manapság az ember akkor is ilyesmibe akad, ha mellényúl. Naiv és elhamarkodott következtetés volna mindezt, a helyenként színvonalas, máshol banális-közhelyes vitát (vitákat), valamint a nagy „közéleti versboom”-ot pusztán az irodalom érintetlen belső működéséből levezetni, már csak azért is, mivel ilyen valószínűleg nincs. Az persze más kérdés, hogy mielőtt Kemény és Térey, majd nyomukban több tucat költő (újra)felfedezte magának a magyar társadalmat, mint olyat – miért nem volt (legalábbis mennyiségileg) jelentős és főképp a mostanihoz hasonlóan sikkes dolog a haza édes, avagy más ízárnyalatának mibenlétéről verselni és vitatkozni.”
Az idézet jól jellemzi a helyzetet. Kezdjük azzal: a szóban forgó antológia két évtized terméséből válogat, ám a szemlézőnek ez nem tűnik fel. Inkább azt szögezi le, hogy ilyen típusú verseket úgy két-három éve írnak hazánkban, s ez a nyilvánvalóan hamis megközelítés egészen a közlésig eljuthatott. Ezek szerint a fenti cikk szerkesztése folyamán többen is rábólintottak arra, hogy lám, közel húsz évig nem létezett közéleti költészet, „mi mindenről nem (nagyon) vett tudomást az irodalmi élet legalább két évtizeden keresztül”.
Az első félreértés, amelyre fentebb már utaltunk: a műfajok egybemosása. Kezdettől fogva kihívásnak tűnik Erdős Virág szövegeit versnek, költészetnek nevezni. Hiszen lényeges kérdés: vers-e, vagy vers marad-e az a szöveg, amelyet tördelhetünk így is, úgy is; ha akarjuk, folyószövegként jelenik meg a lapok publicisztika rovatában. Itt műfajról van szó, arról, hogy az antológiában „versek” olvashatók a szerkesztő (Bárány Tibor) és a kiadó állítása szerint. Amennyiben helytálló a helyzetértelmezésünk, akkor befejező szakaszába „látszódik érkezni” a költészet intertextuális viszonyairól szóló vita, a kérdés eldöntetett. De akkor miért nem olvashatjuk a kötetben többek között Dopeman, Sickratman és mások terméseinek szűrletét?
Maradjunk a hiánylistánál. Kezdvén azzal: a válogatás, noha átenged néhány szerzőt a frontvonalakon, még mindig magán viseli a „kánonjogot”. Avagy, ismét a recepcióból idézve, „ízlésbeli túlkapásokra ragadtatják” magukat a szerkesztők, amikor Csontost is beválogatják. Látható, inkább nyitottabb összeállításra törekedtek; más kérdés, hogy két „halmaz” közül az egyiket megpróbálták tüzetesen felleltározni, a másiknál viszont csak oda néztek, „ahol a papok táncolnak”.
Túlnyomó többségben egyfajta számonkérés mentén szerveződnek a szövegek. Ez érthető, hiszen nagyjából s egészében véve minden korban ez az a kritikus polgári magatartás, amely a humanizmus világából gyökeredzvén azonnal érzékeli annak sérülését, horzsolását.
Nem lett volna érdekes összeengedni az eltérően közös fájdalmakat? Döbrentei Kornél az Átpingált márciusban („Uramisten, mennyi csapodár kokárda”) nem arról ír-e, amiért Zalán Tibor megy „pörre” a korral: „A legveszettebbül csaholó kutyák álltak be / az üldözöttek kórusába”. (Kívül)? S még mennyi vélt vagy valós egyezés. „Az ország, hová visszatérek, / a szétesés szélén áll. / A határ szántása megéget, / számból kicsordul a nyál. // Letört kiflivégnyi boldogság / szárad a földre esve, / dobozos tejet kínál hozzá / a felszolgáló este” – olvashatjuk Vörös István sorait (A kifli országa). Felrímelhet bennünk a gondolatpár Serfőző Simontól: „A városmélyek megtelve / eldobált fóliaszatyrokkal, / flakonokkal, kiüresedett életekkel, / a faluszélek szegénységgel, / sorsok romhalmazával, / hulladékaival a hitegetésnek, / ahol az éhség a szomszéd / krumpliját kiássa, / a szükség a fákat fűrészeli derékban. / Tüzüknél főnek a híg levesek, / sül a nyomorúság ebédre”. (Itt élnem).
A sor hosszú, sok minden idekívánkozik. Mert amikor az antológiában Kovács András Ferenc hatalmas verséhez (Nem lesz elég) érünk, akkor nem csak a pesti vicc jut eszünkbe (mely szerint mindenki hozzon magával még egy hazát), hanem Kiss Benedek párhuzamos felelete. Az első tehát: „Majd nem lesz hazának elég / Árpád apánk s a Feszty-körkép! / Nyomulnak apróbb geszti törpék – / A többi ágyútöltelék”. Eddig Kovács András Ferenc, s nézzük Kiss Benedeket: „Csillagok, planéták, száguldjatok, / nagyapám, azért én itt vagyok, lásd. / Látnom kell, mint vesznek a magyarok / ma is – ki tette ezt a nagy rontást?” Nézzük, olvassuk, vetítsük egymásra a sorokat, a gondolatokat, talán azt is észlelve: lehet, hogy vannak harmadik, kívülálló, de mélyen belül való hiteles válaszok? Elég lenne, lehetne ehhez összevetni csak a közös, de mégsem egy lapra kerülő töprengéseket? S még egy példa az összevetések lehetőségére; olvassunk bele a magyarországi örmény költő, Diramerján Artin versébe (ne az antológiában keressék): „A történelmet számon kérni? / Azt nem lehet. / Ők sem tudták a gyilkosok kezéből / kicsavarni a késeket.” (Nagyapámhoz), olvassuk el, s tűnődjünk el egy pillanatig azon: vajon milyen mélységű befogadás jellemzi a mai magyar szépirodalmi közállapotokat? Az a figyelem, amelyet elvár ugyan, de nem tart tiszteletben?
Volt egy esély valamire, amiről ez az antológia már készülődési fázisaiban lemondott. De mást is elmulasztott. Ha már fentebb kitértünk a pamflet műfajára, említsük meg: Sajó László versének (Három a magyar igazság) lábjegyzete után az oldalpáron nagyon jó helye lett volna a kötetben nem olvasható Lászlóffy Aladár-opusnak. Csak pár sort belőle, hogy odalapozva ki-ki megértse, miért: „Dr. Brutust gyilkolássza / Dr. Caesar, volt nagybátyja. / Dr. Addigtesziveszi / a hon ügyét sírba teszi. // Dr. Falra, dr. Borsó, / így tetejes a koporsó. / Dr. Szögesdróti Gulág / átalakít régi gúlát”.
Érthetetlen az is, hogy a hetvenes évek egyik nagy mozgalmi versének akár ismert átirataiból, akár magának a szerzőnek már a tárgyalt évtizedekben írt verseiből miért nem kapunk merítést? Utassyra gondolok, természetesen, a Zúg márciusra, s hagyjuk a parafrázisokat, de idézzük ide a költő egyik utolsó versének borzongtatóan áthallásos sorait: „Huncut, kétértelmű, / álnok, hamis szóval / traktálgatjuk egymást, / s hülye monológgal / ámítjuk magunkat, / megtagadva mindent, / mindent, ami untat: / titeket, őket és / a hol volt, hol nem volt, / volt egyszer egy múltat, / a vérsötét jelent, / a százszor szapultat, / ÉS HALVA SZÜLETETT / JÖVŐNK! Az avultat”. (Ének Bázakerettye betegeiről). Hát nem gyönyörű levél ez Dzsótól az édes hazának? Legalább itt, ebben az antológiában – fel kellett volna bontani.
Illett volna beemelni a kötet szinte bármely ciklusába, ám különösen a búcsúversek közé, Szervác József mennydörgését: „Így jó. Ez nem enyészet, nem a jó / megdöglés, csak a leglényegem végső / szabadságolása, rajtam nem fognak / helyiérdekű thermidoraitok – / születtem, ''nem vegyültem el'', s kiváltam – / így jó. Mostantól anyanyelvem bozgor.” (Jelentés ideátról).
Hogy éles-tréfás módon fogalmazzunk: a magyarországi magyar roma költő nem írhat verset erről, nem mondhatja, hogy édes hazám – maradtam, bár megmarattam? Tőlük hiába keresem a korszak meghatározó versélményeit: „két szemét könny takarja el, / mint a szemfedő, / akiért sírásók jönnek, / s Európa közepén, / mint a halálra éheztetett kutyát, / elhantolják ezt a HAZÁT”. (Horváth Gyula: Megfagyott ország). Vagy Choli Daróczi József húsba vágó kérdése, az idézett vers (A haza homlokán) nem kevésbé húsba vágó, pontos leltára után: „Lesz-e polgárháború / ebben a Jézustenyere országban?” Idézhetnénk Kovács József Hontalan, Rigó József, Bari Károly vagy hát a nagyon is aktívan politizáló Jónás Tamás sorait. De zárjuk ezt a cigány költőinket leltárba vevő hiánylistát Szepesi József kérdésével, aki immár nem várta be a választ: „A világ amelyben / élek kiköpni készül. // Vajon túl rágós vagyok / vagy csupán megkeseredtem?” (Elmélkedés).
A magyar szépirodalmi emigráció újabb fejezetét írja, figyelmeztetni kell, kellene erre is; ebben az antológiában illett volna megmutatni soraikat. „Egy ország akkor van eladva, ha öntömjénezők közé / fullad a szép kamasz ész. Rendszer rendszer hátán. Váltók. Legyen / káosz a hazám” (Melódiák és ideák) – írja valahol francia földön Szilvási István, hozzátéve: „Francia kert, francia gyom. Egyszer / szerelemből jött ide, hátha, haza. Aztán / ország-irtó rendszerváltozásból emigráló / szédülésben (kitépett gyom), haza...” (Monet-kert).
Aztán itt vannak még a fiatalok, akik vagy az asztalra csapnak, vagy szánakoznak, mindenesetre csomagolás közben még elénk tesznek egy-egy verset. „Az utolsó évek álmait végigüvöltötte. / Nem tudtam, hogy nyilasok, ávósok vagy / egészen mások üldözik, / de a végén, már vele együtt, bíztam a győzelmükben”. (Fehér Renátó: Amit kovbojosnak hívott). „Valaki minden fiút ölni / meghalni kegyetlen kiképez, / mert idegen emberidegen / átokverte vidék ez”. (Kemény Lili: Otthoni dal).
A hiányról azért is fontos beszélnünk, mert sokan várták ezt az antológiát. Például Keresztury Tibor is, aki „a legjobban várt könyv” szubjektív különdíjában részesítette a művet. Bizony, lehetne egy ilyen vállalkozásból ajánlott olvasmány, és ha majd az új idők új alaptantervet írnak (mert ez, húsz év után mondva, megúszhatatlan), akkor ott is helye lehetne. Persze, addig átszerkesztve, részben a fenti szempontok alapján, részben pedig annak átgondolásával: mit is akarunk elmondani költőink segítségével? Fenti kifogásaink ellenére a válaszok többségét tartalmazza a kötet; néhány kiegészítés révén pedig akár azt is megoldhatja, ami pillanatnyilag csupán vágyálomnak látszik: legalább karácsonyi fegyverszünetre szoríthatná a szekértáborokat. Csak futólag gondoljunk bele: milyen kényelmetlen helyzet lenne kultúrpolitikusaink számára egy szépirodalmi treuga Dei…
Édes hazám. Kortárs közéleti versek antológiája. Szerkesztette Bárány Tibor. Magvető, 2012.
Tamási Orosz János
