KÖDMALOM – Pongrácz P. Mária novellája

 PRÓZA

Mielőtt becsengetett a lakásba, mély lélegzetet vett, és elismételte magában a szöveget, amit az öregnek kell majd elmondania. „Láttam azt a malmot! Álmomban jött el hozzám!”

PONGRÁCZ P. MÁRIA

KÖDMALOM

A városnegyedben toronyházak magasodtak. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy kiszorították a láthatárból az utcát. Az ablakokból, az erkélyekről be lehetett látni a szomszédok szobájába.
     Nemrég költözött az emeleti garzonlakásba. Innen figyelte ő is a szomszédokat. Eleinte furcsa érzés volt, hogy őt is látják, amikor lenge ruhában kilép az erkélyre, és hagyja, hogy bámulják. Aztán megszokta, hogy figyelik, tudják, mikor kel fel, mikor megy el otthonról.
      Ha kilépett a tömbházból, akkor is látta, hogy követik minden mozdulatát az ablakokból leselkedő szemek. Néha megjegyzéseket is hallott. „Láttátok azt a szép kislányt az emeletről! Olyan lángoló vörös haja van!”
       Fiatal, de már nem kislány, a nyáron szerzett tanítói oklevelet. Most meg saját lakása van. Önálló életet kezdhet.
        Forró nyár volt. Lustán cammogtak a napok. Ő pedig várta az őszt, amikor elfoglalhatja első munkahelyét. De az ősz nem sietett, hagyta, hogy pihenjen, barátkozzon az emberekkel. És álmodozzon. Különböző történeteket talált ki, melyeknek szereplői a szomszédok voltak. Kiemelte őket a névtelenségből, és magával vitte a meséibe.
       Egyik reggel látta, hogy a szemközti ház ablakában egy fehér hajú öreg könyököl, és őt bámulja. Váratlanul jelent meg, mintha eddig elrejtették volna arcát a falak. Most kiszabadult a fogságból. Tekintete bágyadt, nem tapad rá, mint a többi bámészkodó, kíváncsi emberé. A saját világában marad, utazik, ki tudja, hova, de mintha magával akarná vinni őt is.
        Minden nap kereste ezt az arcot. Aztán egyik éjjel álmaiból kibomlott a vízimalom. Nagyon régen, ki tudja, mikor építették egy hegyi falucskában, ahol fehér hajú, görnyedt hátú emberek cipelték a liszteszsákokat. Kristálytiszta, sebes patak vize forgatta a malomkerekeket. Nem zúgott, nem csapkodott, hanem zenélt. Hívta magával az ismeretlen tájakra.
        Álmaiba vissza-visszatért a mesebeli malom, tekintetével ő is sokszor a végtelen utakat kutatta. Ilyenkor kilépett a mindennapok világából. A vízimalom lassan beköltözött a lelkébe. „Vásárolj meg. Otthonod leszek!”, hallotta, hogy csobogva közeledik felé a patak, s tükrében mutatja a malmot. Fehér hajú öregek táncolnak körülötte. Mint labdákat dobálják egymásnak a liszteszsákokat. Nem őröl senki, mindig azokat a zsákokat emelik fel, amelyeket ki tudja mikor töltöttek meg. Az idő megállt, de a malomkerekek tovább forognak, lapátolják a vizet.
        „Hol lehet ez a malom?”, töprengett. „Bizonyára valahol a közelben. Nem látnám, ha nem létezne!”
         Minél többször gondolt erre, annál valósabb lett az álma. Naponta beszélgetett a malommal. Ismerkedtek. „Nem is gondoltam volna”, mondta az öreg malom, „hogy egy kislány álmába fogok költözni… Már azt hittem, lebontanak, repedt fatestemet eltüzelik, nincs, aki megmentsen”.  Sehol-falvában az öreg molnárok közül már sokan elindultak. Mennek szép lassan, hallgatagon, egymás után a múltba. A liszteszsákokat egerek rágják, porfelhő borít be mindent… Pedig még tud őrölni a malom, a kerekek forognak. Nem zúzzák a búza- meg kukoricaszemeket, hanem simogatják, csiszolják, mint az ékszereket. A búzaliszt hófehér, a kukoricadara aranylik. Foszlós, ropogós kenyeret lehetne sütni belőlük, és illatozó málét, mint régen.
        Alig várta, hogy reggelente ismét meglássa az ablaknál ülő fehér hajú öreget. „Biztosan ő a molnár, ő küldte hozzám a vízimalmot”, gondolta és barátságosan integetett neki, lengette csupasz karjait az erkélyen. Madárfióka, most tanul repülni, de még nem tudja, merre szálljon.
        A tenyérnyi udvaron gyermekek hancúroztak. Fogócskát játszottak, mint ő is annak idején. A játékok halhatatlanok, mert minden gyermekkel újjászületnek. Ha neki is lesz gyermeke, az is játszani fog. Alig topog, de már bujkál az udvaron, elrejtőzik, hogy meg ne fogják… Félti, hogy el ne essen a köves udvaron. A gyermek nem hagyja, hogy kézen fogják. Szaladni, ugrándozni akar, szabadon.
           „Elviszem őt is a malomba!” gondolta, és látni vélte, hogy a kicsi, még nem tudja, hogy fiú vagy lány, a zsákok között szaladgál, csalogatja az öregeket, hogy keressék meg. Lisztes por száll a levegőben. A gyermek haját is belepi. Lisztes molnár lesz a csemetéjéből. Az öregek halkan nevetnek. „Most már elmehetünk, útra kelhetünk. Lejárt az időnk!”, mondják, és nehézkesen szedelőzködnek. Az emlékeiket összegyűjtik, kis batyukba teszik. Hallgatag, jelentéktelen emlékeket cipelnek. Ki tudja hova…
          Talán erre gondol a fehér hajú öreg is. Nem tudja megfogni a játszadozó gyermekeket, biztosan már nem tud szaladni, nehezen jár, fájós lábai alig cipelik a testét. Ezért olyan szomorú a tekintete.
         „Jöjjön velem! Segíteni fogok! Autót bérelünk, és majd mi ketten megkeressük azt a régi malmot”, akarta odakiáltani az öregnek, de tudta, hogy a gyermekzsivaj elnyomja hangját. A fehér haj mégis meglebbent, mint egy könnyű, átlátszó függöny. Hívta, csalogatta, menjen fel hozzá a lakásába, beszélgessenek, mondja el, mi minden történt vele az életében.
          Úgy döntött, még vár ezzel a látogatással. Szülei intő szavai jutottak az eszébe. Amikor elköltözött otthonról, a lelkére kötötték, hogy ne bízzon senkiben. Kerülje az idegeneket, ne engedjen a csábításnak. Manapság annyi minden történik egy nagyvárosban. Gyilkosság, erőszak, tolvajlás… Az öregeket sem kímélik. Amikor elhozza nekik a nyugdíjat a postás, hét lakattal kell bezárniuk az ajtót. A fiatalokat, különösen a szép lányokat valósággal vadásszák. Veszély leselkedik rájuk mindenünnen. „Jaj, kislányom, nagyon vigyázz, nehogy valami baj érjen!”
         „A molnárok öreg, szelíd emberek. Még azokat sem támadják meg, akik le akarják bontani a malmot. Szomorúan nézik a betolakodókat, aztán elindulnak, elvesznek a ködben”, bátorította magát. Nem akart lemondani arról, hogy megismerje az öreget. Még lázasabban készülődött a nagy találkozásra.
        „Talán néhány év múlva megveszem a malmot. Rövidesen már lesz saját keresetem, takarékosan élek, gyűjtögetem a pénzt”, ezt fogja mondani a molnárnak. „Szépen kitakarítom, a zsákokat a raktárba viszem, már nem kell görnyedve robotolni.” Elképzelte, hogy fényes nappali szobát rendez be a malomban. A közepében egy nagy asztal lesz, mellé ülnek, és mesélhet neki a múltról késő estig. Meghallgatja a történeteket, összeszed minden emléket, s mint gyöngyszemeket láncra fűzi és a nyakára teszi. A lánc nem csörren, halkan csobog, hűvös a simogatása.
         Egyik reggel, amikor szokás szerint az erkélyre sietett, hiába kereste, nem látta az öreg fehér haját az ablakban. Lehet, hogy alszik, nyugtatta magát, elfáradt már attól is, hogy a gyermekek futkározását követte. Fél a madárszárnyaktól is, mert elfelejtett már repülni. Lassan lejár neki is az ideje. Egyre távolabbról bólogatnak felé a hegyek. Alig hallja a patak csobogását. Talán megálltak a malomkerekek is. A köd lassan beborít mindent.
        Sebtében felöltözött és a közeli üzletbe sietett, hogy ajándékot vásároljon a molnárnak. Még ma meg fogja látogatni, nem mehet vendégségbe üres kézzel. Tétován járt-kelt az áruval megrakott polcok között, de nem találta meg azt, amit keresett. Tovább ment egy másik boltba. Amikor azt mondta, hogy valami szép ajándékot szeretne venni, és az elárusítók látták rajta, milyen határozatlan, kristályvázákat, porcelántányérokat, ékszeres dobozokat kínáltak neki.
        A ködmalom ekkor ismét megjelent, és kézen fogta. „Menjünk a piacra, ott most kirakós vásár van. Falusi mesterek hozzák el a szép, festett tányérokat, a kecsesen hajló kancsókat. Varrottas terítőket is találsz ott, virágokkal, fenyőágakkal díszítették!” hallotta valahonnan messziről az ismerős hangot, és követte.
          A piacon már javában állt a vásár. Színes forgatag vitte magával. Amikor megvásárolt egy nagy asztalterítőt, és kezébe vette, érezte, hogy a vásznon keringő minták életre kelnek. Zöld ágak hajladoznak, kismadarak fütyörésznek, tulipánok lángolnak a hófehér vásznon. Egy festett kancsót is vásárolt, miközben arra gondolt, hogy ilyen tárgyakkal fogja feldíszíteni a malmot is, ha majd eljön az idő, amikor az övé lesz.
          Hazaérve még egy ideig gyönyörködött a kincsekben. Az abroszt az asztalra terítette, az öblös kancsót megtöltötte borral, illatos gyertyát gyújtott, így hívta gondolatban vendégségbe a molnárokat.
         Hirtelen megvilágosodott a szemközti ház ablaka. Talán felkelt az öreg is feneketlen álmából. Rövidesen az ablakhoz fog ülni, és tekintetével keresi őt. Még nem láthatja, de tudja, hogy hazaérkezett.
          A fények kuszán szálltak, bolyongtak a tömbházak között. Az arc, a molnár arca mégsem akart megjelenni az ablakban. Lassan beesteledik, sietnie kell, ki tudja, mi történt az öreggel? Ha most nem találkozik vele, holnap talán késő lesz minden. A fehér hajú beáll az öreg molnárok sorába, velük megy az ismeretlenbe, magával viszi a malmot is. Az ő vízimalmát, és akkor nem láthatja többé még álmában sem.
         Gondosan becsomagolta az ajándéknak szánt terítőt, a virágos kancsót, egy üveg bort is tett melléje. A szomszéd házba sietett. Valósággal szaladt a lépcsőkön a harmadik emeletig, mert ott kell lennie annak a lakásnak, melynek ablaka az ő erkélyére néz. Ott lakik a molnár, a fehér hajú öreg, aki majd elviszi őt a malomhoz. Kigombolyítja a ködből, játszik vele, megfürdik a patakban, simogatja a lapátokat. Előveszi a liszteszsákokat, mert boldogan látja, hogy a malom megőrölt mindent, mint régen. „A ködmalom, a ködmalom…” dúdolja, és maga mellé ülteti.
         Mielőtt becsengetett a lakásba, mély lélegzetet vett, és elismételte magában a szöveget, amit az öregnek kell majd elmondania. „Láttam azt a malmot! Álmomban jött el hozzám! Arra kérem, jöjjön velem, keressük meg!”.
         A második csengetésre kinyílt az ajtó. A ködből előlépett egy férfi. Fehér haja volt, mint a molnároknak, de erős, megtermett alakja. Már nem mosolygott bágyadtan, hanem fenyegetően villogott a tekintete. Megragadta a kezét és magával húzta a szobába. „Megfogtalak, te vörös hajú szépség!” kiáltotta győzedelmesen.
           Előbb aranylánca után nyúlt, azt tépte le a nyakáról, aztán a karóráját szerezte meg, majd az ajándékot. Lapátkarjaival mohón bontotta ki a csomagot, vigyorogva  szórta a padlóra a kincseket. A terítő vonaglott, a kancsó darabokra tört. Csak a borosüveg állt meg a kezében. Mohón ivott.
           Nézte a szörnyeteget, ijedten hátrált, attól félt, hogy ha megissza a bort, még vadabbul fog támadni.
           „Maga nem molnár!”, nyöszörögte. Menekülni akart, de nem tehetett egy lépést sem az ajtó felé.
            A férfi utána kapott, megfogta, szárnyait tépdeste, hogy ne tudjon többé repülni.

Az írónőnek az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában hamarosan megjelenő, A kopasz város című novelláskötetéből.