Felülemelkedés a T-boyon
KRITIKA
Spiró György Magtár című esszégyűjteménye a gondosan megrajzolt portrékon kívül Európa jövőjével és az everyman-Jézussal is foglalkozik. Kötete fontos gondolatok tárháza, kiemelten ajánlott olvasmány korunk emberének.
Felülemelkedés a T-boyon
Kétségbevonhatatlan tény, hogy Spiró György az egyik legjelentősebb kortárs magyar írónk: regényben, drámában, kisprózában – beleértve az esszét is. Olyannyira, hogy Elek Tibor egy előadásának utalása szerint a kortárs magyar dráma legburjánzóbb vonulatát „már egyenesen poszt-Csirkefej korszaknak” tekinthetjük. Radnóti Zsuzsa 2003-ban úgy vélte, hogy Spiró drámáiban (hozzátennénk: novelláiban és esszéiben is) „szinte mindenki, valamennyi állampolgár klinikai látlelet ebben a térségben”. Az író az Amíg játszol című kötetben Jámbor Judit kérdéseire válaszolva élvezetesen és megrendítően tárja elénk pályájának alakulását, a motivációkat, küzdelmeit. Ennek alapján állíthatjuk, hogy Spiró szinte családilag predesztinálva volt (színésznő anyja révén és egyénisége folytán) a színházi világra, ezt támasztják alá sikeres darabjai, színikritikái, valamint a kaposvári dramaturgi és a szolnoki színházigazgatói munkálkodása. Kisprózájában is ezt a személyesen megélt drámai látásmódot (és nem kultúrpesszimizmust) érhetjük tetten, az élet és a társadalom jelenségeire élénken reagáló személyiség „rejtőzését” a tárgyilagosságba, gyakran az irónia és az önirónia révén.
Jelenet a Csirkefejből (Gobbi Hilda és Papp Zoltán, 1986; forrás: nyest.hu)
A Beszélő című lap nemrég megjelent interjújában Margócsy István utal erre az írói tematikát is erősen meghatározó szubjektivitásra. „Mindig azt szoktad mondani, hogy nem írsz semmit fantáziából, csak azt írod meg, amiről tudod, hogy megtörtént, vagy amit te magad megtapasztaltál az életben.” Az objektivitásba oltott személyesség legfőképpen a kritikusan és önkritikusan vizsgálódó tisztességes gondolkodók sajátja, mely létrehoz egy minden fölöslegeset mellőző kisprózai nyelvet. Erről joggal állíthatja a szerző a Magtárban, hogy „pontosabban szoktam fogalmazni szépirodalmi műben, mint tanulmányban.” Ez a novellákra mindenképpen érvényes. A látszólag érzéketlenben, közömbös hangnemben ott didereg a kiszolgáltatott alanyiság. Ennek igazolásául elég csak a Munka Aranya című novellát fellapoznunk, és rögvest Spiró írói világának kellős közepébe csöppenünk.
Mindezek után föltehetjük a kérdést, miért állít össze a közismert író időről időre esszéköteteket, hiszen 1985 (a Magániktató) óta az idei Könyvhétre immár a negyedik jelent meg ebben a műfajban, nevezetesen a Magtár. A válasz részben már benne rejlik az előzőekben: Spiró alkatának ez a műfaj is kiválóan megfelel, másrészt a szerző újra és újra átgondolja, elmélyíti korábbi meglátásait, valamint reagálni szeretne az eltelt időszak társadalmi változásaira, a világjelenségekre. Spirónak az esszé ürügy és lehetőség arra, hogy megossza velünk színházelméleti felfedezéseit, ezáltal tágítva a befogadói szemléletet is.
A Spiró-esszé műfaja szerint mindenképpen művészeti próza. „Olyan rövidebb, zárt, viszonylag lazán komponált, szemlélődő prózai írás, amely esztétikailag igényes formában egyetlen, összemérhetetlen tárgyát többnyire kritikus értelmezéssel több oldalról közelíti meg, legszívesebben képzettársítóan, szemléletesen jár el, a fiktív olvasót szellemi beszélgetésbe vonja, virtuóz módon szórakoztatja, és műveltségét, kombinatorikus gondolkodását és képzeletét élményszerűen mozgásba hozza.” (A meghatározást Ludwig Rohnertől, az esszéműfaj svájci tudósától kölcsönöztük, a Kultusz és áldozat című kötet utószavából.) Az pedig köztudott, hogy e műfajt a XVI. századi Montaigne-nek, majd az angol Baconnek köszönhetjük, és a XIX. századtól jelentős a magyar esszéirodalom is, hogy csak Kemény Zsigmond és Péterfy Jenő nevét vagy Szerb Antalt említsük. Azóta is közkedvelt műfaj. Az esszé közölni, felrázni, mozgásba hozni, gondolatot ébreszteni, ellentmondani akar. „Igazsága művészi igazság, még ha fel is használ tényszerű elemeket.”
Az esszé Spirónál nem a prózaírás mellékterméke, hanem művészien megformált gondolatok tárháza. A Kanásztánc című kötetben (1992) a szerző keserűen jegyezte meg, hogy „minden van, csak épp a szellem költözött el tőlünk teljesen”. Ugyanott, a Tájkép csata közben című írásában térségünkről így beszél: „Az alkotók nem műveket hoznak létre, hanem cikkeket, maximum esszéket, s mind támadó, éles, kíméletlen és humortalan.”
A Magtár, mint címe is jelzi, összegző jellegű cikkgyűjtemény, az utóbbi kilenc év termése az értékek védelmében és átörökítésében, tematikájában elmélyített folytonosságot mutat a korábbi esszéköteteivel. Szerkezetileg világosan tagolt. Egy bevezető tanulmánnyal kezdődik, és öt egységből áll. Vannak benne felkérésre született cikkek, például a Major elvtárs, találunk előadást is, mely a Mindentudás Egyetemén hangzott el (Hogy győznek a provinciák?), de ezek mindegyike egy sziporkázó szellemiség kézjegyét hordozza magán. Az I. rész emlékidéző portrékat, a II. a kortárs alkotók laudációját, a III. egység „körömrecenziókat” tartalmaz, a IV. memoár-jellegű műhelytitkokat, kritikákat, az V. politikai esszéket rejt.
A nyitó írás szoros tematikai rokonságot mutat A betű és a Tönk című korábbi esszékkel, melyek iskolarendszerünk súlyos helyzetével foglalkoznak. Itt a művelődéspolitika kerül terítékre, az olvasói érdeklődés megcsappanása. Ennek okát a szerző részben a tévé diktálta látványban keresi, az egyéni képi gondolkodás elsorvasztásában. „[A]z olvasó nem szokott figyelni ... A befogadói lustaság igazi terepe a színház, amelyet – több évezred tanúsítja – az analfabéták is tudnak élvezni.” – állítja ezt ironikusan, és ugyanígy fejezi be a kötetet indító esszét is: „Hiába terjed az írástudatlanság, a magyar színházak nem lesznek a nyertesei. Cromwellek járkálnak közöttünk.” Erős felütés ez, egy színházi ember tapasztalatából származó, illúziómentes megállapítás, és nem gonoszkodás.
Molnár Gál Péter (Forrás: hirado.hu)
Az I. és II. részben portrékat rajzol, beismerve, hogy a műfajt Molnár Gál Péter színészportréiból leste és tanulta el, megjegyezve, hogy „az életben az a gyönyörű, hogy holtakkal is lehet társalkodni.” Így elevenedik meg az első részben Bada tanár úr nagyszerű személyisége, és így lesznek élővé az egykori szerkesztő- és írótársak, s az egyik leghíresebb színészegyéniség, Major Tamás. A kötet talán legjobban megírt, humorral átitatott írása ez, torzításmentesen állítja elénk a művészt, jellemében az esendő embert is megmutatva. Ezekben az írásokban tapinthatóan érzékeljük az adott korszak magyar valóságát, holott csak munkakapcsolatokról mesél, embereket jellemez, kritikai megjegyzéseket tesz.
Spiró hálás lehetett például Kontra Györgynek, hiszen a hazai tudós és kulturális elittel többek között nála ismerkedhetett meg, itt tett szert a Fogsághoz szükséges bibliaismeretekre. Molnár Gál Péternek az állását, Kardos G. Györgynek az őszinte barátságot köszönhette. Az ő tudósi szemléletéről tisztelettel emlékezik meg: „Minden tragikus mélység benne van, semmi, ami emberi, nincsen eltagadva, és mégis fénylik, mégis melenget.” Fodor Géza kapcsán arra az elkeserítő valóságra mutat rá, hogy akik esztétikával, irodalommal foglalkoznak, „a művészetet nem tudják már másképp elképzelni, mint a politika szolgálólányát.” Békés Pál jellemzésekor kimond egy fontos kritikai észrevételt: „mindenkit a csúcsteljesítményei minősítenek.”
Ugyanezt a sok szempontot figyelembe vevő vizsgálódást követi a II. rész kortárs írói karaktereinek megrajzolásában, közben alkalmat találva esztétikai meglátásainak összegzésére. Ekképp rendkívüli precizitással mutatja be a novella műfaji sajátságait Tóth Krisztina műveinek laudációja során, megvédi a monográfia létjogosultságát Ferencz Győző Radnóti-könyve alapján, valamint olyan plasztikusan érzékelteti Juhász Ferenc líráját, hogy az olvasó újra kedvet kap annak mélyebb megismerésére. Ez lenne egyébként Spiró esszéinek egyik titkolt célja is.
Érinti a műfordítás számos aspektusát is, amit a IV. részben Tóth Árpád Csehov-átültetéseinek kapcsán bont ki részletesen, kiderítve, hogy a Cseresznyéskert fordításával semmi sem stimmel, s annak bizony súlyos esztétikai-szemléletbeli következményei lehetnek az előadásra nézve is.
A III. egység rövid recenziói kedvcsinálók az olvasóknak, s bár nem fukarkodik a bírálattal, azok soha nem válnak sértővé. Felhívja a figyelmet Móricz Rab oroszlán című, kiváló lélektani regényére, valamint a Móricz-naplók kiadásának a szakma szempontjából égető szükségére. Szerencsére 2004-hez képest ezen a téren történt előrelépés.
A IV. rész emlékezései, kritikái között találunk néhány meghökkentőt. Csehov darabjairól megtudjuk, hogy általában rosszul tanítják, dramaturgiailag félreértik, Csehov ugyanis az abszurd drámát előkészítő komédiaszerző. Feszegeti azt a kérdést is, hogy az abszolútum (Isten) hiánya valláspótlékra kényszeríti az embert, aki mániájának rabja lesz. Majd arra a következtetésre jut: „Szabadság van, minden ember magányosan áll szemben a lehetőségeivel. A szabadság baj, a szabadság probléma.” Ez elsősorban a nyugati világ nagy kérdése volt, de manapság a diktatúrákból fellélegzett közép-kelet-európaiakra is helytálló.
Ebben a részben kapott helyet a Luzsnyánszky-dossziéról szóló kritika, mely érzékeny kérdéssel szembesíti az olvasót, Molnár Gál Péter besúgó voltával. De Spiró megértő gesztussal arra a paradoxonra mutat rá, hogy épp ezekből a jelentésekből lehet legtisztább képet kapni az akkori színházi helyzetről, noha persze mélyen elítéli a személyekről szóló jelentéseket.
Mel Gibson a Passió forgatásán
A továbbiakban olvashatunk egy kíméletlen filmkritikát Mel Gibson Passiójáról. Nem is a film túlzó naturalizmusa háborítja fel a szerzőt elsősorban, hanem a végkicsengése. És ez teljesen jogos, mert veszélyt hordoz magában. De megjegyzendő, hogy a hibák felsorolása közben Spiró is el-eltéved a filológia útvesztőiben. S habár a történetelmozdító ábrázolás a művészet sajátja, azért felmerülhet a kérdés a Fogság sajátos Jézus-képével kapcsolatosan is. Bár a szerző ezt igyekezett megmagyarázni a Margócsy-féle interjúban.
Az utolsó részben a hangnem elkomorul, ezeknek a politikai esszéknek ugyanis komoly tétjük van. Fölvetődik Európa összeroppanásának víziója, az egész világot fenyegető vallási fundamentalizmus, a középkorias szellem visszatérése, a faji szegregáció. Spiró hihetetlenül gazdag ismeretanyaggal, szenvedélyes érveléssel igyekszik tudtunkra adni a veszélyt. Lelkéből gátszakadásszerűen árad ki mindaz, ami csírájában ismerhető volt már a T-boy és a Kémjelentés című novelláskötetekből, illetve a korábbi esszékből. A Magtár most egyberostálta őket.
Zárásként érdemes felidéznünk a negyedik részből a Vajda Lajos festőművész alakját és a róla szóló példátlan kijelentéseket, ugyanis Spiró azt állítja: Vajda Lajos arca megegyezik Jézus arcával, de nem azonos vele. „Ez egy everyman-Jézus. A szeretet puszta jele.” – jelenti ki. Hiánypótló. Majd szerzőnk, látva Vajda látomásait, eltűnődik: „Vajon nem a téboly-e az emberi nem sajátja?” Végül egyetlen megoldás kínálkozik, s ezt az Amíg játszol beszélgetéskötetben maga Spiró sugallja: felülemelkedni e tébolyon, hiszen az élet mégiscsak „a művészetnél összehasonlíthatatlanul fontosabb.”
Spiró György: Magtár, Magvető Kiadó, 2012.
Mosonyi Kata
