Legyen újra irodalom a történetírás?

KRITIKA

John Lukacs A történetírás jövője című könyvében szorosabbra szövi a szálat a történetírás és irodalom között, néhol már-már megfosztja előbbit mereven tudományos rangjától.

Legyen újra irodalom a történetírás?

John Lukacs könyve 2011-ben jelent meg a Yale University Press-nél, magyar fordítása 2012 nyarán debütált a Könyvhéten. Lukacs a második világháború után emigrálni kényszerülő értelmiségiek közé tartozik – zsidó származású édesanyja miatt már a háború évei is nehéz helyzetbe hozták –, akik pontosan tudták, mit várhatnak a szovjet „felszabadítóktól”. Tanulmányait a Cambridge-i Egyetemen folytatta (előtte a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történészhallgatója volt), majd a pennsylvaniai Chestnut Hill College történészprofesszora lett.

Legújabb könyve, A történetírás jövője hét, szorosan egymásra épülő esszén keresztül igyekszik képet adni a történetírás és a történészi hivatás múltjáról, jelenéről és meglehetősen borúsnak jósolt jövőjéről. A cím magyar fordítása meglepő módon sokkal kifejezőbb és árnyaltabb a mű eredeti címénél (The Future of History [A történelem jövője]), hiszen a történetírás, amely az ókori írók és középkori szerzetesek képét idézi fel bennünk, távol áll attól, amit ma történettudománynak nevezünk. „A tizennyolcadik században a történelmet az irodalom egyik formájának tekintették, [a] tizenkilencedik században a történelmet tudománynak kezdték [minősíteni]” – írja Lukacs, és lényegében ez a különbség a korszakonként változó történelemfogalmak között. A történetírás kezdetben a múlt lejegyzésén kívül más funkciókat is betöltött, mint például a szórakoztatás, a politikai érdekek kiszolgálása, később önálló diszciplínává lépett elő, saját kutatási módszereket fejlesztve ki és a tudományos kritériumoknak megfelelve.

A normandiai partraszállás (Robert Capa fotója)

A könyv első két fejezete a történész szakma és a történettudomány fejlődését taglalja, melyekben Lukacs keserű cinizmussal ostorozza a szakma tekintélyelvű és exhibicionista működését: „Sajnos számtalan olyan esetet is láthatunk, amikor a történész szakmán belüli elismertség vágya nagyobb, mint az illetőnek a történelem iránti mély érdeklődése”. Bírálja a történészi nézőpont átformálódását is: „A probléma az, hogy a történészek perspektívájának szélesedése nagyon gyakran nem elmélyüléshez, hanem sekélyesedéshez vezetett.” Hóbortosnak ítéli meg azokat az irányzatokat, melyek valamilyen más tudománnyal karöltve igyekeznek hitelesíteni működésüket és megerősíteni a történelem tudományos jellegét, úgymint a pszichohistória vagy a kvantitatív történetírás.

Lukacs a legerősebb kapcsolatot az irodalom és történetírás között érzi: „Annak kései felismerése, hogy a történetírás inkább irodalom mint tudomány, szembemegy azzal a jól látható hajlammal, hogy egyre tudományosabbá tegyük a történelmet.” Majd így folytatja: „A történelem irodalom vagy tudomány? Mindkettő – de inkább irodalom, mint tudomány. Vagyis annak kellene lennie.” Kijelentéseit a magyarországi történész szakma egy jelentős része valószínűleg keserű fanyalgással fogadja, ha egyáltalán hajlandó tudomást venni róluk.

A provokatívnak szánt kijelentés Lukacs történeti látásmódjának megértése nélkül szinte lehetetlen. Az irodalomban az elbeszélésnek és a fikciónak kitüntetett szerepe és helye van, ezzel szemben a történetírás pontosan a fiktív elemek ellen harcol, a múlt egy bizonyos darabját próbálja minél pontosabban leírni. „De a leírás közös bennük” – írja egy helyen. Majd így folytatja a leírással kapcsolatos gondolatmenetét: „A szavak, kifejezések, mondatok, vagy akár a főnevek, melléknevek és határozószók, a dolgok jelentőségének, sorrendjének és jelentésének megválasztása több mint egyszerű stiláris döntés – mert ezek erkölcsi döntések.” Ha csak a Horthy Miklós és Kádár János politikai pályájáról szóló művekre gondolunk, igazolni láthatjuk John Lukacs kijelentéseit.

Kisgyerek a háborúban (Robert Capa fotója)

A moralitás mellett Lukacs felveti a pontosság és a megértés közötti egyensúly problémáját: „A történetírás célja azonban inkább a megértés, mint a pontosság (bár természetesen ez utóbbi komoly tiszteletben tartása mellett).”  Kosztolányi Dezső Édes Annája Kun Béla menekülésével kezdődik, pontosabban egy anekdotával Kun Béla meneküléséről. Természetesen az itt leírtak aligha tekinthetők hiteles forrásnak, amire a zárósorokból is következtethetünk: „Legalább a Krisztinában ezt beszélték”. Az említett regény nem történeti jellegű munka, mégis érződik rajta annak a káosznak a nyoma, amelyet a Tanácsköztársaság maga után hagyott. Babits Mihály Tímár Virgil fia című regényében Vitányi Vilmos alakja Ignotus személyének feleltethető meg, emellett arról is képet adhat, miként szerette volna láttatni a keresztény értelmiség a zsidó értelmiséget az 1920-as években.

Lukacs három magyar írót említ meg abban az esszéjében, mely a történelmi regényről szól: a már említett Kosztolányit, Babitsot, illetve Márai Sándort. Véleménye szerint a történésznek az irodalom segíthet jobban megérteni az adott kort, mert azon keresztül kirajzolódnak az uralkodó ideológiák és a korszakra jellemző gondolkodásmód. Lukacs szerint a regényíró négyféleképpen termel hasznos anyagot a történésznek. Egyrészt akkor, ha maga is végez kutatómunkát a regény írása közben, és ezeket a történész felhasználhatja. Másrészt abban az esetben, ha az író egy esemény szemtanújaként ír le valamit, és ezzel forrást ad a kutató kezébe. Harmadrészt az egyes karakterek részletes megalkotásával egész társadalmi csoportokat képes megjeleníteni. Végül azt sem szabad elfelednünk, hogy nem csak maga az irodalom, hanem „az irodalomtörténet [is] a történelem része, nem csupán kulturális függeléke”.

A helyes arány megtalálása már a történész feladata. Semmiképpen sem lehet az irodalmi műveket csupán kulturális függelékként kezelni, hiszen maguk is a történelem részei. Forrásként való értelmezésük azonban veszélyeket is hordozhat magában, megfelelő forráskritika híján könnyen tévutakra vihetik a szakmabelit.

Robert Capa fotói a 20. század eseményeinek fontos dokumentumai

Lukacs könyve tele van bizalmatlansággal és aggályokkal a történetírás jövőjét illetően.  Egy-egy esszéjéből azonban világosan kirajzolódik, hogy többet félt, mint magát a szakmát, inkább az egész írott kultúra válságát hirdeti: „Már beléptünk egy olyan korba, amikor a könyvek befolyása és következésképpen a fontossága hanyatlani kezdett. Mint, ahogy általában a nyomtatott szóé is”. A gépek köré szerveződő világképünk nemcsak életmódunkat, hanem gondolkodásunkat és önmeghatározásunkat is átalakítja: „A nagy különbség az olyan emberek között lesz, akik teremtménynek gondolják el magukat és az olyanok között, akik gépezetnek – s ez rejtve már ma is így van.” Ez a látásmód nem fogja érintetlenül hagyni a történelmi tudatunkat sem, ezért érezhető Lukacs szavain egyfajta klasszikus történetírás „reneszánsza” iránti igény. Természetesen ez nem visszafejlődést jelent: „Nem azt mondjuk, hogy a történetírásnak vissza kell térnie az irodalom kebelére, hanem hogy el kell jutnunk egy némiképp új felismeréshez.”

A könyv egészéről elmondható, hogy precízen szerkesztett, következetes gondolatmenetet épít fel, és a szerző nagy összefoglaló munkájaként értékelhető. John Lukacs kiváló retorikai képességekkel rendelkező író, jól alátámasztott érvelése és éles logikája szinte azonnal megadásra és elfogadásra készteti az olvasót. Ennek bűvköréből csak akkor lehet kiutat találni, ha az ember más történeti és irodalomelméleti munkák irányába is hajlandó nyitni. Lukacs állást foglal a történettudomány számos nagy kérdésében, mint a történelmi korszakok ismétlődése vagy az objektivitás problémája. Legmarkánsabban mégis az irodalom – ezen belül is a történelmi regény – történeti szerepe adja meg a munkájának központi gondolatát.

John Lukacs: A történetírás jövője. Európa Könyvkiadó, 2012.

Garaczi Zoltán