---

Az egyik pillanatban az ismerőseimmel még a parton álltam és a folyót bámultam, miközben elkábított a bomlás szaga; a másik pillanatban pedig szörnyek támadtak ránk morogva és összefüggéstelen félszavakat fröcsögve. A folyóból másztak elő, áttetsző volt a testük, akár a víz, és egyikük egészen a könyvtár bejáratáig üldözött.

 

 

GALÁNTAI ZOLTÁN

TLÖN, UQBAR, BUDAPEST

 

 

 

 

 

 

Egy uqbari könyvtáros állítólag a lehető legképtelenebb történeteket terjesztette, és amikor nem hittek neki, akkor kijelentette, hogy átkel a valóság és fikció közötti határon, és eljut Tlönbe, Mlejnasba vagy esetleg valahová egészen máshová. Ez még jóval a mi időnk előtt történt. Azzal kapcsolatban, hogy hová, a legkülönbözőbb verziókat hallhatjuk, ha megállunk egy kis beszélgetésre a fővárosi könyvtár töredezett szobrokkal és szörnyetegek arcképeivel díszített, nyáron is sötét előcsarnokában, ahonnét márványlépcsők vezetnek az olvasóterembe. Abban viszont mindenki egyetért, hogy a túloldalon aztán mindent elfelejtett; és abban is, hogy ennek minden bizonnyal az a magyarázata, hogy a fikció teljesen más természetű, mint a valóság. – Igazán tudhatta volna előre, ha csak egy kicsit is belegondol.
(Ismeretlen szerző: Uqbar leírása – különös tekintettel a könyvtárakra és egyes szóbeszédekre)

 

 

 

 

 

 

Szörnyek

Még Uqbarban éltem, amikor a szokatlanul heves esőzések hatására egy nyáron kilépett a medréből a fővárost két részre osztó folyó, és iszapos víz öntötte el a rakpartokat. A levegőben szabad szemmel alig látható apró, fekete legyek keringtek. Talán ősnemzéssel, a sárból és iszapból keltek ki. Az ár sosem látott, fantasztikus teremtmények tetemeit sodorta magával; meg szemetet; a víz színén kinyitva, gerincükkel felfelé lebegő könyveket és újságpapírt, és máig emlékszem, hogy az egyik címlapján félig elmosódott betűkkel az állt, hogy egy új módszernek köszönhetően lehetővé válik majd, hogy „vallatóra fogják, sőt módosítsák a múltat” vagy a jövőt. De azt, hogy ezen mit kell érteni, sosem tudtam meg, mert az egyik pillanatban még az ismerőseimmel együtt a parton álltam, egy malom mellett, és a folyót bámultam, miközben elkábított a bomlás szaga; a másik pillanatban pedig szörnyek támadtak ránk morogva és összefüggéstelen félszavakat fröcsögve. A folyóból másztak elő, áttetsző volt a testük, akár a víz, és egyikük egészen a könyvtár szürke kőből rakott, boltíves bejáratáig üldözött.

Utólag az volt az érzésem, hogy mintha mondani akart volna valamit, de akkor persze túlságosan meg voltam rémülve, hogy ezzel foglalkozzam. A könyvtárosok pedig, akiket még mindig lihegve és levegőért kapkodva megkérdeztem, mialatt a fővárosi utcákat kiáltozás és sikolyok töltötték be, csak a vállukat vonogatták – és immár különben sem bíztam volna meg a véleményükben. Eddig ugyanis azt hangoztatták, hogy kizárólag az itteni világ tükörképének tekinthető Tlönben fordulhatnak elő ilyen teremtmények. Most viszont arról kezdtek beszélni, hogy az árvíz talán az emberi civilizáció végének a jele, és az áttetsző szörnyetegek hamarosan talán majd ugyanúgy két lábra állnak, és megtanulnak beszélni, írni meg városokat építeni, mint mi is annak idején.

A városépítés persze az írás egyik formája, a könyvtár pedig az elképzelhető legtökéletesebb épület, tették hozzá. Sőt, tulajdonképpen maga az Univerzum, és mint ahogy egy hasonló özönvizet követően minden bizonnyal mi is kiirtottuk az előttünk élőket, ezek a szörnyek a mi elpusztításunk révén emelkednek majd fel.

De persze tévedtek. Az idő előrehaladtával nem azok, hanem ők: a könyvtárosok kezdtek megváltozni. Egy idő múlva már nem is beszéltek, hanem csak morogtak, és amikor végre elállt az eső és felszakadozott a felhőzet, és a nap keresztülsütött áttetszővé vált testükön, akkor négykézlábra ereszkedtek, végigrohantak az utcán, és belevetették magukat a máris apadni kezdő vízbe.
Én pedig hiába vártam, hogy ismét beboruljon az ég.

 

 

 

 

 

 

 

A térkép

Később, évekkel azután, hogy már elköltöztem, és azt is eldöntöttem, hogy sohasem térek vissza, találkoztam egy uqbarival. A délelőtti napsütésben az egyik pesti híd felé sétálva éppen egy történeten gondolkodtam, amely kellőképpen fantasztikus és ellentmondásos lenne ahhoz, hogy „néhány – nagyon kevés – olvasó kitalálhasson valami borzalmas vagy köznapi valóságot”. Az elképzelt történet részleteire már nem emlékszem.

Arra viszont igen, hogy az uqbari ugyanolyan fantasztikusan és hivalkodóan öltözködött, miként az a hazájában szokás, és azt állította, hogy eredeti foglalkozását tekintve könyvtáros. Még az útlevelét is megmutatta, és az valódinak tűnt, amikor viszont megláttam, hogy tlöni és mlejnasi vízum is van benne, akkor gyanakodni kezdtem.

De azért teljesen lenyűgözött az a könyv, és miközben egy közeli bérház ablakából zongorázás hallatszott ki, máshonnét pedig edénycsörömpölés, rögtön elő is vette a táskájából, hogy megmutassa. Nagyon régi lehetett, talán még az ember előtti korból származott. A borítója felhullámosodott, mintha csak elázott, aztán megszáradt volna; az eredetileg fekete tinta már egészen elmosódott, a benne található térkép pedig állítólag Tlönt ábrázolta, és azt is feltüntette, hogy hol élnek az országban szörnyek; hogy milyenek; és hogy hányan vannak. Kézzel rajzolták: talán akkoriban még nem ismerték a nyomdatechnikát.

Persze az is lehet, hogy csalás vagy beugratás volt az egész, elvégre túlságosan is átlátszó utalásokat tartalmazott: például szerepelt rajta egy Anud nevű folyó és egy város, amelyet a folyó két részre osztott volna, és amikor a fővárosi könyvtárban utánanéztem, amely egyébként szintén ott szerepelt a térképen, akkor kiderült, hogy még a hidak száma is egyezik. Meg az is, hogy hegyek vannak a folyásirány szerinti jobb és síkság a másik oldalon. És így tovább.

De amikor megmondtam neki, hogy nincs elég pénzem, akkor felajánlotta, hogy ingyen is nekem adja, ha megmagyarázom, hogy a metafizika Tlönben miért „a fantasztikus irodalom egy ágazata”, és hogy ennek mi köze van a térképhez. Az uqbariak kimondottan szeretik az ilyen feladványokat, és időnként nyilvános vitákat is rendeznek a megválaszolásukra.
De én nem tudtam mit válaszolni neki.

 

 

 

 

 

Az Anud

Ekkoriban a fővárosi könyvtártól alig egypercnyi sétára, a híd közelében élt egy szörnyeteg: Anud volt a neve. Nem nehéz kitalálni, hogy miért. Régebbi feljegyzések is beszámolnak róla, és nekem az olvasóteremben, ahol „minden polcon harminckét azonos nagyságú könyv” volt, sikerült rábukkannom egy, a saját korában is leginkább ismeretlen költő műveire, aki azt állította, hogy mledzsanszi nyelven írja a verseit, melyek a valóságban közönséges zagyvaságok voltak. A vékony és kis alakú kötet valamilyen kifakult és törékeny bőrbe volt bekötve.
De nem ezért említem meg a költőt, hanem azért, mert állítólag többször is beszélt az Anuddal, aki ismét csak állítólag szeretett különös, majdnem érthetetlen, morgásba hajló nyelvén afféle történeteket mesélni, mint amilyet most is olvasol.

Ami persze túlságosan valószínűtlennek hangzott, úgyhogy sokáig velem együtt senki más sem hitte el. Egy nyári nap délutánján viszont, amikor éppen felálltam, hogy helyére tegyem a régen halott költő műveit, miután egy papír fecnivel megjelöltem, hogy hol tartok benne, a könyvtár ablakából láttam, amint a megáradt, uszadék fát meg háztartási szemetet magával sodró folyóból felbukkan az Anud. A teste olyan áttetsző volt, mint a víz. Csöpögött róla az iszap, és olajfoltok csillogtak a bőrén, miközben elkapta egy, a híd lábánál kikötött hajó horgonyláncát, és a rémült hajósok szerint valami olyasmit morgott, hogy „a költött történetekben csak egyetlen cselekmény van, de minden elképzelhető változatában”. Amikor a hajósok talán túlságosan is zavarodottan és motyogva megkérdezték tőle, hogy mit ért ez alatt, akkor nem válaszolt, hanem miközben a folyó hullámain pászmákban villódzott a napfény, felsóhajtott, egy loccsanással visszamerült a vízbe, és nem maradt más utána, mint egy sötét, olajos folt a láncon ott, ahol olyan erővel kapaszkodott bele, hogy még a vas is meggörbült.

 

 

 

 

 

 

 

A vita

Nem sokkal később nyilvános vitát rendeztek a könyvtár olvasótermében. Még mindig tartott a nyár, a házfalak árnyékai sötétek, már-már feketék voltak, és a könyvtárba belépve összeborzongtam, ahogy megcsapott a hideg levegő. A résztvevők arra a kérdésre keresték a választ, hogy éltek-e valaha az országban más értelmes lények, vagy csupán egy irodalmi hagyomány tartja így, és már az özönvíz előtt is az ember volt az uralkodó faj. A rendezvény kimondottan sikeresnek bizonyult: egymás után jöttek az olyan szájtátiak mellett, mint amilyen én vagyok, a témában járatos könyvtárosok is. Az egyikük pedig, álláspontját igazolandó, a láncra vert Anuddal jelent meg az előadóteremben. Miközben újabb és újabb érveket sorakoztatott fel amellett, hogy előttünk is volt magas szintű könyveket író és városokat építő civilizáció, és az érveit hallva a körülötte állókkal együtt én is tapsoltam neki, az Anud arról morgott alig érthető zagyvaléknyelvén a lábánál, a kifakult, vörös szőnyeg szélén kuporogva, hogy ő is csak azért élte túl a vízözönt, mert nem tudott úszni. Majd pedig látszólag teljesen összefüggéstelenül azt is hozzátette, hogy a tlöni „bölcseleti könyvekben mindig ott a tézis és az antitézis… Fogyatékosnak tartják azt a könyvet, amely nem tartalmazza önnön ellenkönyvét”.

Ezúttal nem kérdezte meg senki, hogy mit ért ez alatt, mert közben a könyvtárost egy fiatalabb kollégája váltotta fel, aki kiforgatta és nevetségessé tette az érveit. Az Anud pedig váratlanul elszakította a láncát, és a kavarodást, kiáltozást és sikoltozást kihasználva és a márványlépcsőkön nedves lábnyomokat hagyva kirohant az épületből, s a hídnál a vízbe vetette magát. Utoljára a főváros határán álló malomnál látták.

Azt beszélik, hogy még mindig él valahol.

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyelvek

Van egy különleges könyv az uqbari főváros könyvtárában: egy Anud nevű szörny kifakult és törékeny bőrébe van kötve; a benne található térkép pedig az időtől halvány és olvashatatlan. Amikor valahai fogadkozásaim ellenére, a táskámban mindössze néhány, a megfigyeléseimről szóló, hevenyészett és ellentmondásos feljegyzéssel és néhány kopott ruhadarabbal visszatértem, hogy könyvtárosként dolgozhassak, akkor ezt a szörnyet már nemzedékek óta nem látta senki. Mostanra minden bizonnyal kihalt, vagy ha él is valahol, akkor biztosan nem Uqbarban.

A fentebb említett könyv egy helyi kifejezéssel élve nem más, mint „a betűk puszta labirintusa”. Arra szokták ezt mondani, ami teljesen értelmetlen, ám itt az utolsó előtti oldalán az olvasható, hogy „Ó idő, a te piramisaid”. Munkába állásom után a többi uqbari könyvtárossal együtt én is hosszú ideig próbáltam megérteni, hogy vajon miért lehetetlen ezt a mondatot uqbari nyelven akár múlt, akár pedig jövő időbe tenni – márpedig ez a helyzet, és legjobb tudomásunk szerint ez a tulajdonság ugyanolyan egyedülálló, mint amilyen egyedülálló volt annak idején az Anud a többi teremtményhez képest. Ugyanis állítólag nem csupán minden létező, de minden lehetséges nyelven is tudott, és ezért képes volt értelmet találni az olyan szövegekben is, amelyekben senki más. Amikor erre gondolok, akkor elkedvetlenedem.

Hiszen ez esetben az is lehetséges, hogy mindaz, amit mi értelmetlen morgásnak hallottunk, sokkalta értelmesebb beszéd, mint az, amit képesek vagyunk felfogni.

 

 

 

 

 

 

 

Fordítások

Mivel az uqbariak egy időben meg voltak róla győződve, hogy a régi könyvek nem emberi, hanem egy előttünk élő faj alkotásai, ezért több expedíciót is indítottak értük az ország különböző részeire: vidéki településekre, tanyákra és távoli romokhoz. Egy ilyen expedícióban én is részt vettem, de aztán az utak járhatatlanná váltak az özönvízszerű esőzések miatt, a teherhordó állatok beleragadtak a sárba, az emberek pedig egy apró, fekete légy csípésétől belázasodtak, úgyhogy vissza kellett fordulnunk. Minden lépés valóságos gyötrelem volt, és az utolsó néhány napon már abban sem voltunk biztosak, hogy élve visszajutunk a fővárosba.

Bizonyos értelemben mások sem jártak nagyobb sikerrel; bizonyos értelemben igen. Ugyanis a gyűjtőutak végére az derült ki, hogy ha a könyv tlöni nyelven íródott, akkor az illusztrációikat mledzsanszi mesterek készítették sosem látott fenevadakról, szörnyekről, nyomorékokról meg hősökről; vagy pedig a mledzsanszi szöveget egészítették ki tlöni rézmetszők által készített, fantasztikus kreatúrákat ábrázoló képek. És egy idő múlva a külön a könyvek tanulmányozására alapított intézetben arra is rájöttek, hogy ezek mintegy egymás tükörképei, és ahol az egyikben tlöni nyelven az áll, hogy „sötétség”, ott a másikban mledzsansziul az, hogy „világosság”, illetve fordítva. Ahol az egyikben „esőzésről és áradásról”, ott a másikban „szárazságról és aszályról”; „nappal” helyett „éjszakáról”; „ember” helyett „szörnyekről”, és ami még különösebb: „könyvtár” helyett „malomról” olvashatunk. Az egyetlen kivételt ez alól a szabály alól az idő jelenti: ami az egyikben múlt, az a másikban is az, és ha tlöniül a jövőt említik, akkor a jövőről van szó mledzsansziul is.

Különböző elméletek vannak rá, hogy miért, de persze egyik sem kielégítő.

 

 

 

 

 

 

 

 

Kompilátorok

Tlönben az egyik, bár korántsem egyetlen lehetséges értelmezés szerint „mindent áthat az egységes alany eszméje. Ritkán tüntetik fel a könyvek szerzőjét”, és nem ismerik a plágium fogalmát sem. Ami lehet, hogy elsőre különösnek hangzik, valójában azonban ennél is különösebb az uqbari helyzet, ahol bár ismerik a nyomdászatot, minden könyv ugyanolyan egyedi, mint ahogy minden ember is. Egy külön szakember: egy úgynevezett kompilátor gondoskodik erről. Az olcsó paperback esetében beérik azzal, hogy az első vagy az utolsó néhány oldalt nyomtatják kissé megváltoztatva és úgy, hogy csupán egy-egy betűvel különbözzön a többitől, és így kötik hozzá a kész könyvhöz, amely mindig pontosan 410 oldalból áll. Mivel meglehetősen szegény vagyok, nekem is leginkább ilyen könyveim vannak, és persze ez a szöveg is, amit éppen most olvasol, egy ilyen, nem különösebben értékes könyvből származik. Így aztán az sem különösebben meglepő, hogy dhcmrlchtdj (sic!).

Egy értékes mű esetében viszont már arról is gondoskodnak, hogy minden oldalon legyen legalább egy eltérés a többi verzióhoz képest, és ez nem is feltétlenül egy újabb hibát jelent: lehet például betoldott verssor vagy akár egy egész bekezdés is. Egy eretnek uqbari szekta szerint a világ minden könyve ugyanannak az egy műnek a majdnem végtelen számú mutációja, és sokat emlegetik például azt a kötetet is, amelyben a kompilátor odaadó munkája nyomán az az egy mondat maradt csak olvasható valahol az utolsó előtti oldalon, hogy „ó idő, a te piramisaid”. És hallani arról is, hogy egyszer készült két olyan kötet, amelyek az utolsó betűig egyformák voltak, noha mind a kettőn évekig dolgozott egy-egy kompilátor nagy odaadással. Ez a történet persze túlságosan valószínűtlen ahhoz, hogy komolyan vegyük.

Mint ahogy annak a létében sem hihetünk, amelyben egyetlen nyomdahiba sem lett volna, és ezért különbözött volna minden más kötettől.

 

 

 

 

 

A malom

Az uqbari főváros szélén, a síkságon álló malom állítólag nem gabonát őrölt, hanem az időt, és a csillagok is csak ennek az őrlésnek a kőpora. Annak idején, még mielőtt elmentem és visszatértem volna, e mellett támadtak meg az áttetsző szörnyek, és a könyvtárosok között egy időben olyanok is akadtak, akik biztosra vették, hogy ha a malom leáll, akkor az idő is véget ér. Úgyhogy éjjel-nappal figyelték, és naponta többször is végigmentek a főváros utcáin, terein és sikátorain, hogy közhírré tegyék: minden rendben van. Volt, akit ez zavart, miként engem is, hiszen ha nyitva volt az ablakom, miattuk én sem tudtam az éppen olvasott könyvre figyelni; vagy aludni és olyan történeteket álmodni, mint amilyen ez is. De aztán egy napon nem jöttek többet, és amikor néhány ismerősömmel elsétáltam a malomhoz, akkor azt láttuk, hogy az mozdulatlanul és némán áll, és nehéz volt elhinni, hogy valaha is működött volna. A falak mellett pipacs és szamárkóró nőtt, a levegőben apró, fekete legyek keringtek zümmögve, a főváros zaja halk volt és távoli. Mint egy szörny értelmetlen mormolása. És hamarosan az is kiderült, hogy a könyvtárosok sincsenek sehol. Az egyik lehetséges magyarázat szerint a malom valójában nem Uqbar vagy a Világmindenség idejét őrölte, és még csak nem is a könyvtárét, amely a Világmindenséggel azonos.

Hanem csupán az övékét, de én persze nem tudhatom.

 

 

 

 

 

 

 

 

Megjegyzések
Az idézetek részben Borges Tlön, Uqbar, Orbis Tertius című novellájából származnak. Az „uqbari irodalom fantasztikus jellegű, és… eposzai, legendái sose a valóságról szólnak, hanem két képzeletbeli tartományáról, Mledzsanszról és Tlönről”, olvasható ebben. Részben pedig a Bábeli könyvtárból, és ez a két írás azóta foglalkoztatott, hogy először találkoztam velük a Körkörös romok című kötetben, amely a Kozmosz Fantasztikus könyvek sorozatában jelent meg még valamikor 1972-ben.
Évtizedekkel később, a Google Maps-ben keresgélve sikerült „megtalálnom” Tlönt – az erről készült képernyőfotó most is ott van a profilképemben a Google+-ban; és néhány éve csináltam egy weblapot is Tlöni Nagykövetség néven, sőt arra is gondoltam, hogy kérni fogom az ENSZ-t, hogy ismerje el Borges képzeletbeli országát önálló államként. Elvégre, ha Tlön esetében „a fantasztikus világ [betolakodik] a való világba”, akkor miért is ne.

 

 

 

A novellához társított akvarelleket Charles-Frédéric Soehnée (1789–1878) francia festő és festékgyáros készítette 1817–1819 között. A művészt 2006-ban fedezték fel, mikor is képeit Párizsban, a Galerie Jean-Marie Le Fell-ben kiállították.