Abszurdisztánul a szerelemről

KRITIKA

Grendel Lajos Távol a szerelem című kisregénye egy abszurd szerelmi történet húrjait pendíti meg minimalista nyelven, miközben felszámolja egy életút megismerhetőségének lehetőségét. Egyszerre lép Beckett, Bulgakov, Gogol, Kafka, Hrabal és Mrozek lábnyomába.

Abszurdisztánul a szerelemről

Vajon túlzott-e Grendel Lajos, amikor ezt írta a Rosszkedvem naplójában (1991 januárjában): „Amit nálunk realizmusnak aposztrofáltak, évtizedek óta halott. A klasszikus modernizmus is halott”. Aki valamennyire ismeri a szerző eddigi életművét, rá vonatkoztatva helytállónak tarthatja ezt a meglátást. Már az addig írott regénytrilógiája is a posztmodern jegyében született, melynek táptalaja a 20. századi kataklizmákban gazdag európai, közelebbről: közép-európai történelem, a relativizálódott értékrend s ennek legfőbb hozadéka, az a belső ellentmondás, mely szerint „nincsenek örök kategóriák, miközben az ember mégis arra vágyik, hogy abszolút, kikezdhetetlen örök igazságokba kapaszkodjék”.

Grendel regényvilágában a hősök elsősorban egzisztenciális küzdelmet vívnak belső szabadságukért, önmegvalósításukért, erősen megkötözötten környezetük kisszerűségétől. A rendszerváltás előtti irracionalizmust nála felváltja a rendszerváltás utáni illúzióvesztés, az eszmék devalválódása, pluralizálódása, szertefoszlása. Jó példa erre a Nálunk, New Hontban polgármesterének megannyi pozitív próbálkozása, már-már heroikus humanizmusa a közösségért, mely sorra célt téveszt, a lakosság csak ideig-óráig fogékony a jóra, a nemesre. Csak addig, amíg az saját „nagyságuknak” hízeleg, utána bosszút állnak jótevőjükön. A művészet is kétélű fegyvernek bizonyul. A polgármester erkölcsi tettét (a csavargók lábmosásának krisztusi gesztusát) vén farizeusi cselekedetnek tartják.

Részlet a Godot-ra várva egyik külföldi feldolgozásának színpadképéből (Forrás: innen)

Grendel prózája – szemléletéből fakadóan – az abszurd jegyében született, melyben az embert tehetetlen lénynek, a világot eleve megérthetetlennek ábrázolja, s „ha már senki sem tudja, hogy mi az igazság, akkor a hazugság lesz az igazság” (Áttételek). Rendszerváltás-regényeiben (az Einstein harangjai, az És eljön az Ő országa) a szocializmus paródiáját adja, magáról az emberről pedig helyenként swifti szatírát fest. Később józan megfontolással arra a következtetésre jut, hogy „ezerféle különböző vágyat, ábrándot és akaratot összhangba hozni a Jóisten sem képes, hiszen ha képes lenne, megtette volna már tegnap vagy tegnapelőtt”. Majd pedig a Galeriben ezzel egészíti ki az előzőket: „Ha (pedig) nincs Isten, ostobaság, de legalábbis képmutatás úgy tenni, mintha még mindig volna szerepe és értelme a régi normáknak.”

Az onirizmus tréfái festőművésze szerint szabadságunk képzeletünktől függ, fantáziánkon múlik, csak le kell győznünk kishitűségünket. Az öntörvényű, szabad cselekvésnek azonban ellentmond az, hogy létezésünk „legkülső körét annak a rettenetes miliőnek a kordonja veszi körül, amit a jó modor, törvények és egy csapat éjszakai rendőr vigyáz”. A sajátos történelmi helyzet (a kisebbségi lét) identitásproblémát idéz elő, emiatt (is) mondhatja az Áttételek egyik hőse, hogy „a lakásban otthon vagy, a világban nem”. Közelebbről ez a világ Lévát és környékét, illetve Pozsonyt jelenti, tágabb értelemben Abszurdisztánt, ahogy Csehszlovákiát nevezte a nyugati sajtó közvetlenül a rendszerváltást megelőzően.

Az Őfelsége pincére voltam filmfeldolgozásának egyik jelenete (Forrás: innen)

Grendel művészete is Gogol köpönyegéből bújt elő, magába olvasztva a kafkai és a bulgakovi irracionalizmust, a becketti, mrozeki abszurdot, ugyanakkor rá kellett találnia a saját, egyedi hangjára is. Erről a következőképpen vall: „Közép-és Kelet-Európa irodalmainak az a nagy esélye adatott meg most, hogy megtalálja az Abszurdisztánt leghívebben kifejező abszurdisztáni irodalom stílusát, nyelvét és műfajait, s írói megvédjék azt az emberi jogukat, hogy abszurdisztánul szólhassanak az olvasókhoz.” (Hazám, Abszurdisztán) Grendel prózanyelve szinte teljes egészében ezen alapszik. Érezhető rajta a cseh irodalom hatása is, az előzőeken kívül a hrabali mágikus realizmus (például a Valami történni fog című novella esetében), valamint az amerikai minimalizmus, melyet Grendel kifejezetten kedvel. Ez utóbbi nyomot hagy az új kisregényen is.

A 2012-es Könyvhétre megjelent Távol a szerelem című kisregény ábrázolásmódja, nyelve, stílusa a korábbihoz képest újszerűnek látszik. Ugyanakkor hordozza a Grendeltől megszokott „felületi feszültséget”, az abszurdot: a történet szerint a szereplők csak látszólagosan küzdenek az igaz érzésekért, a szerelem távol marad tőlük.

A kisregény bizonyos vonatkozásban a Tömegsíron és a Négy hét az élet című regényen „tenyészik”, jellemző motívuma a szubjektív múlt felidézésére tett kísérlet. Grendel itt is elsődlegesen a férfi-nő kapcsolatán keresztül vizsgálja az emberi sorsok alakulását. Sajátosan grendeli az is, hogy a női karaktert erősebbnek ábrázolja a férfiénál, nála az erősebb nem a kapcsolat kárvallottja. „A női természet megfoghatatlan a férfi számára, mint a délibáb”, vallja a Nálunk, New Hontban című írásában. A nők „gonosz némberek”, az angyalarcú Piroska „személyében a Bűn lépett ki az utcára” (a Galeriben), mivel „minden asszony ravasz, már a bölcsőben megtanul hazudni”. Ez a felfogás jellemző a kisregényre is.

A múltidézés  már-már általános jellemzője a Grendel-prózának, amelyben a szabadság és az igazság problematikája mellett az idő játssza a döntő szerepet. Jelen esetben nem is a történelemben tetten érhető idő, hanem a szubjektum számára létező véges idő, mely hatalmánál fogva megérintette magát a szerzőt is.

Bodza W. Mihály látványterve a Mester és Margaritához (Forrás: innen)

Mégis mi a különlegessége ennek a kisregénynek? Mindenekelőtt a szembeötlően más nyelvezet, stílus. A legbonyolultabb emberi kapcsolatot, a szerelmet, amely itt egyáltalán nem „nyálas”, ahogy másutt egy szereplő jellemzi, a kisregény nem kommunikációs gazdagságában mutatja be, hanem épp minimalizált nyelven, végtelenül redukált retorikával. A szövegre a kihagyás, a lényegi dolgok elhallgatása jellemző, időtere szaggatott, az idősíkok gyakran egybemosódnak. Az olvasó nem férkőzhet közel a szereplők lelkivilágához, mert ők maguk is rejtőzködők. Félnek önmagukkal szembesülni, nehogy kiderüljön az igazság.

A történetben elmerülve leginkább azt gondolnánk, hogy a háttérben gyilkosság lapul. Ezt a félmondatos utalásokból, gesztusmozaikokból lehet összerakni. G. bácsi, a főhős (Rudi) korán meghalt apja után második nevelőapja, háromszor veselkedik neki, hogy tisztázza a Fazon (az előző nevelőapa) öngyilkosságát. Először tizennégy évvel a haláleset után. Elég sokára, jegyzi meg a kezdőlapon a narrátor, s itt az idősíkok egymásba csúsztatásával visszaidéződik a temetés ideje, amikor Rudi még csak tizennégy éves volt.

Az eseménytöredékekből kiderül, hogy G. bácsi éveken át legyeskedett Rudi anyja körül, míg végül a rejtélyes haláleset és a gyászév után sikerült bekerülnie az anya ágyába. A fiúnak feltűnt, hogy az anyja „másképp gyászol”, későbbi elhízása is lelki okokra utal. Ezekből a mozaikokból rakható össze valamelyest a valóság. Mindezzel párhuzamosan fut egy másik szerelmi szál is Rudi és unokatestvére között, mely (talán tévedés folytán) megszakad. Bár a főhős később megnősül, házassága érzelem nélküli, a fia nevelésében is csődöt mond.

A narráció az emberi emlékezet csapongását követi a feledékenységével és az emlékek módosulásaival együtt. Fölvetődhet a kérdés, hogy ekkora bizonytalansággal a háttérben megrajzolható és megismerhető-e egyáltalán egy emberi életút, amikor a hitelesnek gondolt emlék-panelekről kiderül, hogy tévesek, mert vagy az érzelem torzítja el őket, vagy a tudat másítja meg.

Az időnek kiszolgáltatott és alávetett emlékezet labilitásával szemben azonban ott áll néhány stabilnak mutatkozó jelkép, így a hetes és tizennégyes szám használata, valamint a gyermekkori kertben elrejtett kő, mely változatlanul kő marad, a szikla pedig szikla. E többször visszatérő kép szimbolikája oly erős, hogy a főhős felnőttként nem meri megnézni, hogy helyén van-e még a kő, mert akkor szembesülnie kellene saját megbízhatatlanságával.

A kisregényben több esetben találkozhatunk az idősíkok egybecsúsztatásával, mely Szirák Péter Grendel-monográfiája szerint rokonítható a Mészöly Miklós-i írói technikával. „Ezzel demonstrálja a történeti viszonylagosságot, illetve a történelem értelmének hiábavaló kutatását.” A Távol a szerelem esetében pedig az egyes emberi élet fölfejtésének lehetetlenségét.

Mrozek Tangó című drámafeldolgozásának színpadképe (Forrás: innen)

A regényben nincsenek kidolgozott karakterek, és hiányoznak a jellegzetes grendeli leírások is, de a befejezés tartogat még a főhős és az olvasó számára egy álromantikus meglepetést, hogy végül némi iróniával, az abszurd jegyében záruljon. Rudiról és feleségéről ezt olvashatjuk: „Talán majd ahogy öregszenek, ahogy kihull a foguk és a hajuk, ahogy kőkemény lesz a lábkörmük, talán még meg is szeretik egymást”. Ez olyannyira irreális, mint ahogy Beckettnél hiába várják Godot-t, Mrozeknél végül elmarad a mulatság, vagy Boris Viannál a Köpök a sírotokra című regény végére sem szűnik meg a faji megkülönböztetés.  Az abszurd bizony a világ velejárója.

Grendel a földi létet több helyütt pokolnak nevezi, az emberek mindig idegenek maradnak egymás számára, mert soha nem tudják kiismerni a másikat. A történetbe egy-két mondat erejéig beleszövődik a rendszerváltás is, de lényegileg nem érinti a szereplők életét.

A Távol a szerelem után vajon milyen irányt vesz a grendeli próza, mit várhatunk új regényétől, mely készülőben van, a Kalligram oldalain már olvashatóak részletei?  A címét is elárulhatjuk: Az utolsó reggelen. Ígéretes és legalább annyira sejtelmes, mint az iménti kisregény, amely legfőképpen azoknak ajánlható, akik kevésbé hisznek a múlt és a valóság teljes megismerhetőségében, és nyitottak a posztmodern alkotásokra.

Grendel Lajos: Távol a szerelem. Kalligram, 2012.

A legkedvezőbb internetes ár: 1150 forint

Mosonyi Kata