Az odaértett szemtanú

KritX

Vörös István Keresztelés özönvízzel című regénye bonyolult, intellektuális (ál)krimi, amelyben az elbeszélők igaz-hamis játékot játszanak, az olvasó magázott bűnsegéd és terapeuta egyben. Valódi bűntett nincs, csak bűntudat és próbára tett olvasó.

Az odaértett szemtanú

Vörös István (első) regénye igazi kihívás. Olvasása éppoly ellentétes érzelmeket kelthet, mint amilyen kusza gondolatokat ébreszt a címben található oximoron. A Keresztelés özönvízzel próbára teszi az olvasó idegeit, akit ráadásul nemcsak szokatlan, de álszent módon magáznak, miközben kitalálják, sőt, kitálalják a gondolatait és lépten-nyomon azt éreztetik vele, hogy interpretációja gyilkosságra született, hogy bűnrészes valami homályos, sötét eseményben, ami csak amiatt létezik, mert tagadják. Próbál szemfüles lenni, de minden jel arra mutat: becsapják, szórakoznak vele.

Már az alcímmé tett műfaji besorolás (Befejezhetetlen krimi) is gyanút kelt, sérti az olvasói egót: egy krimit mégiscsak bárki könnyen felismer. A befejezhetetlenség felvállalása kifejezetten bosszantó, hiszen az az írás kudarca, anomália. Lehetett volna egyszerűen lezár(hat)atlan. Így azonban a könyv kinyitása előtt a befogadó behódol, szerződést köt: elismeri az elbeszélés hatalmát, mely képes megoldani egy gyilkossági ügyet. Elfogadja ugyanakkor a narrátor tehetetlenségét, aki erre képtelen volt, és ami ezzel jár: felajánlja saját nyomozási stratégiáját.

id. Peter Brueghel: A Halál diadala (részlet)

Az olvasó tehát már az első sorokkal sem lehet elég elővigyázatos: „Nem vagyok gyilkos. Igaz, nem is vádol senki gyilkossággal. Nincs is vád ellenem. Mindenki úgy tudja, hogy nem is történt gyilkosság. Sőt, csakugyan nem történt.” Sehol egy valódi bűntett, sehol egy bűnös, csak egy pszichotikus, dőlten szedett elbeszélő, aki magára gyanakszik, a regényírással igyekszik megtalálni önazonosságát, kitalálni önmagát. Rejtőzködés közben folyamatosan, törlés nélkül elszólja magát, és olyan szerényen frusztrált, hogy nem feltételez olvasót, mégis többes szám harmadik személyben figyelmezteti őket, hogy műve veszélyes olvasmány. Pedig a csapda – a felhívás ellenére (vagy épp azért) – már csattant is.

A narrátor a második oldalra hiteltelenné, antipatikussá válik. Felesleges és erőltetett megállapítás, hogy a műveket az olvasók hozzák létre, ahogyan azt a korszerű olvasáselméletek hirdetik. A hozzáértés görcsös tagadása, a regény önálló életre kelése, az ettől való félelem, a szó visszavonhatatlanságának kényszere a nyilvánvaló hazugságokkal szemben (például, hogy ez a narrátor fizikus) végül egy másik elbeszélőben lélegzik fel. Egy kiugrott pap fikciójában, aki úgy gondolja, gyereket akar.

A tipográfia ellenére a két elbeszélő között nem sok különbség van, nézeteltéréseik, civódásaik csak kiemelik megnyilvánulásaik „skizoid” jellegét. Identitászavaruk („Írok, valósággal benne vagyok a papírban, harapom a rostjait, mint valami sűrű kását, írok, tehát nem vagyok.”), az íráshoz fűződő konfliktusos viszonyuk („Ezt próbáltam megírni a magam dolgai helyett, tekeredett rám a cselekmény, mint a polip karjai. Úgy tűnt, már nem is érdekes az én történetem, sokkal kevésbé van, mint nincs, és én ezt nem is bántam.”) mögött ugyanaz a bűntudat, tagadás munkál. A fizikus és a pap két végpontból egymás felé közeledő világnézetét ugyanaz a neurózis köti össze: az irodalom. Az írás terápia, a megoldás és a feloldozás az ellenfélként kezelt, de mindentudónak képzelt olvasó feladata. Ez a dacos, fölényeskedő viszonyulás jellemzi az irodalmi hagyomány kezelését is: „A buta babonának inkább így kéne hangzania: Bováryné én nem vagyok!”. Ennek megértése nélkül nevetségesen banálisnak tűnhetnek az olyan reminiszcenciák, mint „az elviselhető könnyűség” vagy „az eltűnt tér nyomában”.

A tudományos életből a szerelemért kiugrott fizikus és az egyházi kötelékből a gyerekvállalásért szabadulni vágyó pap paralel történetei egy adott életszakasz személyiségének felszámolásán (megölésén) alapulnak. („Úgy látszik, az embernek egyszer elkerülhetetlenül meg kell vívnia a harcot azzal, akinek született.”) A fizikus volt főnökét „tette el láb alól”, hogy annak (ex)nejével házasságot köthessen, s együtt nevelhessék születendő gyermeküket. A volt tisztelendő életéből a lányain uralkodó Atya „tűnik el”, lehetőséget adva bizonytalan vágyakozásának beteljesülésére, ám ő elmenekül.

Ahol gyilkosság van, ott gyilkosnak is kell lennie. Márpedig bűneset van bőven: öngyilkosság, öngyilkosságnak álcázott/vélt mérgezés, gyilkosságnak álcázott/vélt természetes halál, gyilkosságnak látszó baleset, fejszével agyoncsapás, szövegbe fojtás. Tettes nincs, de mindenki gyanús saját bűntudatánál fogva, mindenki elsősorban magára gyanakszik, bizonyíték híján azonban mindenki éppígy ártatlan is. Mivel nem lehet elkövetőket párosítani az esetekhez, a bűn mintha önmagában létezne, a bűnhődés pedig parttalan. (Befejezhetetlen.)

Caravaggio: Judit lefejezi Holofernest

Az egyetlen biztos pont a könyvben Kolozsvári Bálint alakja. Egyedül ő rendelkezik teljes névvel. (Az elbeszélőknek a keresztneve sem derül ki, pedig azt lenne a legkönnyebb „elszólni”.) Egy hagyományos krimihez képest meglehetősen későn jelenik meg a rend őre. Külsejének leírása (szemben az addigi skiccszerű rajzolatokkal), a krémszínű ballonkabát, a hajszerkezet, a szivarfüst, a tekintet, a kérdezési technika, a gesztusok ugyanolyan kínosan banális asszociációra kényszerítik az olvasót, mint amilyet korábban kényeskedve erőltetettnek minősített. Zavartan ismeri be, hogy Proust, Csehov, Tolsztoj, Kundera és Flaubert után ő, a lemagázott olvasó az, aki Columbo hadnagyra gondol. Ezen a ponton pedig el kell ismernie, hogy a csapdából már nem szabadul. Ahogyan az önmaga elől (újabb) fogság biztonságába menekülni vágyó volt lelkipásztor sem. Kolozsvári pragmatikus cselvetése felmenti az önvád és minden gyanú alól. Ugyanis bejelentés érkezett. Meglátták a narrátort a halott Atyával a kezében, amint „behozta az udvarról, és odadobta a tornácra”. A kör nem sokkal később bezárul: a volt atya, akit az özönvizes időben egy „Dicsértessék!” porig alázott, hirtelen ötlettől hajtva megkereszteli a tiltakozó nyomozót.

„De ki látja az embert, mikor épp egy halott Atya testével bíbelődik? Ki látja, ha ráadásul még kiugrott pap is hozzá? Ki látja, amikor reménytelenül gyereket akar, és mindent olyan súlyosnak, vagy épp olyan könnyűnek érez, mint egy csecsemőt?” Ki más látná, ha nem „az elbeszélő hatalmával” hipnotizált, szemtanúvá tett olvasó, aki létrehozza a művet, életre kelti a cselekményt? Ahogy azt a korszerű olvasáselméletek hirdetik.

A Keresztelés özönvízzel ellentmondásokkal teli, feszültséget keltő szöveg. Kérdések sokaságát, elvarratlan szálakat hagy maga után. Még azt sem könnyű eldönteni, tetszik-e vagy sem, mégis éppen ettől lesz izgalmas, sőt, kihagyhatatlan olvasmány.

Vörös István: Keresztelés özönvízzel. Befejezhetetlen krimi. Noran Könyvesház, 2011.

Kárpáti Zsuzsa