S míg koccanó fogakkal hallgatták élveteg

A sztriptíztáncosnők, kik elvetve elveket

Csupasz testük riszálják folyvást – Az angyalát! –

Vitéz Joannes Háry így toldá meg szavát: 

 

 

 

 

 Ma együtt ültek újra, a furfangos diák,

A potrohos biró és – no lám! Az angyalát!

Vitéz Joannes Háry. Ölében meztelen

Marie-Luise ficánkolt vágtatva esztelen.

 

  

 A sztriptízbár vörösse mindent belep s kitár,

Bebújva hajlatokba, hogy zengjen, mint gitár.

S a furfangos diákon oly érzés nyargal át,

Hogy bár még ül, feláll már… Az ám! Az angyalát!

 

 

 De azt mesélje kend el – nyel s szól a jó diák

– Hogyan esett meg, bátya, mikor a franciák

Az égre esküdöztek, legyőzik, tóditák…

De rég is volt, hogy együtt egy nőt… Az angyalát!

 

 

 Az volt a szép kaland csak! – jó Háry bátya mond –

Mikor kezembe kaptam a nagy Napóleont!

Már szerteszét hevertek a francok s más komák,

Csak én nem gyengülék el! Nem ám! Az angyalát! 

 

 

  S míg koccanó fogakkal hallgatták élveteg

A sztriptíztáncosnők, kik elvetve elveket

Csupasz testük riszálják folyvást – Az angyalát! –

Vitéz Joannes Háry így toldá meg szavát: 

 

 

 Csak én nem gyengülék el, nem ám!

Az angyalát! A nagy Napóleonnak szorítám jól nyakát,

Belőle színig töltém hatalmas ónkupám,

S le is döntém fenékig, egy kortyra. Úgy biz ám!

 

 

 Szerettem volna én is – Marie-Luise zokog –

A nagy Napóleont, de nekem sosem szokott

Belőle hagyni semmit e durva obsitos!

Pedig tudnám becsülni: konyak, s ötcsillagos!

 

 

  S a furfangos diák most nagyot tüsszente rá,

És Háry ő beszédét tovább így folytatá:

De kár, hogy rozsda marja ma már az ónkupát,

A franc nyavalyát bírnám ma is. Az angyalát! 

 

 

 A furfangos diák meg ráprüsszentett legott,

Marie-Luise, a céda is búsan hallgatott,

A potrohos biró meg felállt s így szónokolt:

Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt!

 

Bárdos József