Plágium vagy readymade? – Egy Petri-díjas Bulvár-botrányai

KritX

Bognár Péter Bulvár című kötete az elmúlt évtized egyik legradikálisabb kísérlete a vers és a líra fogalmának átgondolására. Vajon a bátorsághoz társul-e maradandó esztétikai érték?

Plágium vagy readymade?

Egy Petri-díjas Bulvár-botrányai

Ma, amikor a politikai ellenfelek elintézésének taktikájává és ennélfogva jövedelmező hivatássá vált a plágiumkeresés Magyarországon, az irodalmárok közkinccsé tehetnék azt, amit a szövegek egymással való kapcsolatáról, a transztextualitásról tudnak. Ennek szükségességét leginkább az jelzi, hogy a plágiumellenes közhangulat egyre inkább „begyűrűzik” a szépirodalomba.

A kortárs magyar irodalom képviselői (Barna Dávid, Rakovszky Zsuzsa, Hétvári Andrea stb.) egyre inkább hajlamosak olyan szövegkészítési eljárásokat alkalmazni, amelyeket a régi magyar irodalom kapcsán kompilációnak, a modern irodalom vonatkozásában jelöletlen idézetnek, esetleg kevésbé visszafogottan ollózásnak neveznénk. Ezek a jelöletlen citátumok egyáltalán nem idegenek a szépirodalomtól, ám az elmúlt években a megszokottnál ismét nagyobb, oldalnyi, mi több, fejezetnyi terjedelemben bukkannak fel egy-egy műben. S ámbár ezeknek legtöbbször nem az a funkciójuk, hogy a szerző idegen tollakkal ékeskedve mielőbb megszedje magát, mégis megcsalatva érezhetik magukat azok az olvasók, akik számára az eredetiség a műalkotás alapkövetelménye.

Ezzel a két tényezővel hozható összefüggésbe, hogy Bognár Pétert szintén „hazug, invenciótlan plagizátornak” állította be néhány olvasója jelöletlen idézetektől hemzsegő, azóta terminus technicus-szá vált „második első kötete”, a Bulvár miatt. A szerzőtől származó kifejezés arra utal, hogy Bognár 2011-ben úgy nyerte el a Petri-díjat, amelyet a kötettel nem rendelkező fiatal szerzőknek alapítottak, hogy korábban megjelent egy vékony versfüzete. Sem a többek számára visszatetsző kivételezés, sem a jelöletlen idézetek plágiumként való azonosítása nem tett jót Bognár renoméjának, s még az is felmerült, hogy ismét csak egy tehetséges plagizátort avattak babérkoszorús költővé.

A botrány – amennyire ezt rekonstruálni lehet – eredetileg azért robbant ki, mert a kötet egy olyan verssel kezdődik, amelyet Bognár az író-rendező Tasnádi Istvántól „ollózott”. Mégis Bognár sajátjaként olvasták fel, ezzel szemléltetve tehetségét. Ez a kínos incidens elterelte a figyelmet arról, hogy az önmagában előadott vers egy olyan ciklus része, amelyet az inspirált, ahogy Tasnádi saját, Lövedékek című költeményében beleélte magát egy puskagolyó szerepébe. E két verset terjedelmi okokból itt és most nem közölhetjük, de az alábbi példával mégis bemutatjuk, hogyan szövi bele Bognár a jelöletlen idézeteket saját költeményeibe.

E táblázatból nyilvánvaló, hogy Bognárnál nem a szellemi termék ellopásáról, hanem imitációjáról, követéséről, át- és újraírásáról van szó. Ez egyben azt is jelenti, hogy azokat a művészeket, akiket idéz, mesterének, legalábbis versei ihletőjének ismeri el.

A fenti szempontból fontos megemlíteni, hogy Bognár az ELTE európai és magyar reneszánsz programjának doktorjelöltje, s témája a 15–17. századi vers- és metrikatörténet. Ez azért fontos, mert a kötetét felcsapva gyanítani lehet, hogy költőként ugyanaz a kérdés izgatja, amely fiatal verstörténészként sem hagyja nyugodni. Ez a kérdés pedig az, hogy mi is tulajdonképp a vers.

A kötet egyidejűleg folyamatos rákérdezés erre, és Tar Sándor Szürke Galambjához hasonlóan „bűnregény”. Nem az igazságszolgáltatás működőképességét szemlélteti, hanem a társadalom struktúráinak felbomlását, a bűn elburjánzását (vérbosszú, önbíráskodás, nemi erőszak, korrupció stb.). Bognár műve egy szellemváros (a jövő Magyarországa?) társadalomrajza. Itt nincs közlekedési és egészségügyi infrastruktúra, nincsenek a város lakosságára vonatkozó statisztikai adatok sem, a lakótelep kihalt, a szobák üresek, a telefonok némák. Gyanítani lehet, hogy a hatalom képviselőit rettegésben tartják és/vagy megvesztegetik, s az egyetlen polgár, aki boldogul, az Halasics Tamás, az aranyrudas vállalkozó, aki fekete mangalicát tenyészt a város központjában felépülő kolostorkomplexumban, miközben két családot kiirtanak körülötte. Ő az, akinél a szálak összefutnak, a bűntettsorozatban játszott szerepe azonban mindvégig tisztázatlan marad.

A tisztázatlanság kapcsán a kötet egészéről általában megjegyezhető, hogy Bognár ott játssza ki olvasóit, ahol tudja. Elbeszélésében a szövegprodukció olyan alapvető alkotóelemeit (pl. időrend, ok-okozati összefüggések, elengedhetetlen információk stb.) iktatja ki, amelyek nélkül a cselekmény tulajdonképp rekonstruálhatatlanná válik. Amint elolvassuk ezt a könyvet, felmerül bennünk a kérdés: nos, akkor mi is történt? Ez pedig, akárhogy is nézzük, egy cseppet se emlékeztet a bulvármédia könnyed termékeire. Hiszen még azt is csak hosszas gondolkozás eredményeként ismerjük fel, hogy mindvégig az orrunknál fogva vezettek minket, s valami egészen másra kellett volna figyelnünk. De mire? Vagy épp az a mű lényege, hogy ne figyeljünk semmire? Vajon mitől bulvár a Bulvár?

A cím arra hívja fel a figyelmet, hogy Bognár a bulvármédiából merített hírekkel, e hírek versekké transzformálásával alakítja ki azt a történelmi, társadalmi, kulturális környezetet, amelyben a bűntettsorozat végbemegy. Néhány példa:

E bulvárhírek eredetileg a mindennapi életünk velejárói, ugyanolyanok, mint egy piszoár, és semmiképp sem gondolnánk őket művészetnek. Ismerünk azonban olyan alkotókat, akik ilyen hétköznapi tárgyakat művészetté emeltek/emelnek. Ezt az irányzatot, amely sokak számára furcsának tűnhet, readymade-nek nevezzük. A readymade „feltalálója” Marcel Duchamp, akinek legprovokatívabb műtárgya a Forrás, egy iparilag előállított vizelde. Duchamp ezt úgy alakította műtárggyá, hogy egy emelvényre helyezte, aláírta és dátumozta, valamint benevezte egy kiállításra. Ezzel hasonló kérdést bolygatott a századelőn, mint Bognár ma. Mi a művészet? Mi a vers? A különbség az, hogy Bognár olyan tárgyakat választott ki, amelyek írottak: bulvárhíreket. Szelektálta, transzformálta, bemutatta őket a Facebookon vagy valamelyik folyóiratban, kötetbe helyezte őket, aláírta, díjat nyert el velük, s közben radikálisan kiterjesztette a vers határait. Ebből a szempontból Bognár költészetét readymade-poézisnek nevezhetjük. Nézzük ezt a folyamatot az ábrákon!

Porcelánpiszoár (Forrás: szaniterplaza.hu)

Marcel Duchamp (1917/1964), Forrás, Porcelánpiszoár, 33 x 42 x 52 cm, Stockholm, Moderna Museet

(Forrás: Wikipédia)

Bulvárhír

A bulvárhír ihlette vers Bognár Péter kötetéből

A readymade-versek csupán háttérként (background) funkcionálnak. A kötetben egyébként is jelentős szerepet játszik a háttér. A szöveget aláfestő kísérőzeneként „hallható” Parov Stelar, háttérképként szemlélhetők Gustav Klimt festményei (A csók, az Életfa, A három életkor, a Remény I. és A szűz), amelyeket a címek alatt megadott méretek és technikai adatok alapján ismerhetünk fel (pl.: 180 x 180 cm, olaj, vászon, laparany). Nyilvánvaló, hogy a laparanyból tudjuk, hogy Klimtről van szó. Előfordul az is, hogy egy-egy zeneszám hat a szövegre, eklatáns példa erre az Ismerősével italozott, vizelés közben fejbe lőtték IV, ahol a szöveg tükrözi az írás közben szóló, serkentő hatású zenét (Kiss Tibor: Most múlik pontosan, Don Quijote ébredése, Legyen vörös). Ennélfogva Bognár egyes költeményei teljesen „multimediálisak”, nemcsak szöveg, hanem valamilyen zene és/vagy kép is megjelenik általuk és/vagy bennük. Példánk erre a Tango muerte (P. S.) (180 x 180 cm, olaj, vászon, laparany) lehetne, ahol a „tango muerte” haláltangót jelent, a „P. S.” Parov Stelar monogramja (s egyben a postscriptum, azaz az utóirat rövidítése). A kép pedig, amelyre Bognár utal, ebben az esetben két festmény is lehet, A csók vagy A három életkor. A cím azonban inkább az utóbbit látszik alátámasztani.

Bognár Péter verse a rencenzens beragasztott illusztrációival

Parov Stelar: Tango Muerte

Gustav Klimt (1908), A csók, 180 x 180, Bécs, Österreichische Galerie Belvedere

(Forrás: http://www.klimt.com/en/gallery/women.html)

Gustav Klimt (1905), A három életkor, 180 x 180, Bécs, Österreichische Galerie Belvedere

(Forrás: http://www.klimt.com/en/gallery/women/klimt-die-drei-lebensalter-der-fr…)

Bognár nemcsak a képekkel, a zenével vagy épp a „hiperkommunikációval” (pl. a Gmail nevű levelezőrendszer kurzorának kézszimbólumával) játszik, hanem a nyelvvel is. A 2001-ben szűznemzéssel született pörölycápát például fogantatása alapján párhuzamba állítja Jézussal, s így szerinte a cápabébi Krisztushoz hasonlóan meg fogja váltani a gyilkos cápákat. Az egyetlen eltérés az lesz csupán, hogy őt – Jézussal ellentétben – apostoli vagy kettős keresztre szögelik fel majd, hogy ne csak az uszonyánál, hanem a kalapácsfejénél fogva is meg legyen támasztva.

Bognárnál több ilyen durva tréfát találunk, s a kötet egésze értelmezhető úgy, mint egy Ophiocordyceps unilateralis (szakkifejezés „Bognártól”). Ez egy gombafaj, amely hangyákat fertőz, és zombivá változtatja őket, vagyis az állatok a parazita irányítása alá kerülnek. Az olvasó ugyanilyen gazdateste lesz a Bulvárnak. Azt teszi, amit Bognár akar, s ő szeretne félrevezetni minket. És erre nyomós oka van. Kötete ugyanis nem kiemelkedő esztétikai teljesítmény, kevés versre mondanánk, hogy szép, vagy azt: igen, ez vérbeli poéta műve. A szép(ség) elterelné a figyelmet arról, hogy itt egészen másról van szó. Arról, hogy semmi sem az, aminek látszik. Hogy el kell felejtenünk bizonyos fogalmak eddigi definícióit, s mindegyre meg kell határoznunk azokat. Mert az asztal is lehet ágy, ha fekszünk rajta.

Bognár Péter: Bulvár. Magvető, 2012.

Legkedvezőbb internetes ár: 1947 forint

Molnár Dávid