Bölcsésztükör

KritX

Kacifántos szakkifejezések, posztmodern őrület, állandó tagadás. Egy bölcsész is csak kellő humorral tudja elviselni egykori önmagát. Turczi István Mennyei egyetem című kötetét 2012-ben újra kiadták, mi pedig az értelmiségellenes közhangulat közepette végre elolvastuk.

Bölcsésztükör

A bölcsészekről mindenkinek van véleménye – bár sokan még azt sem tudják, mivel foglalkoznak. Anyagi értelemben vett hasznot nem feltétlenül és nem közvetlenül termelnek, ezért nemzetgazdasági szerepük számos vita tárgya hazánkban. A megtermelt szellemi javakat tekintve az egyetemi hallgatók hierarchiájának a legalján vagy épp a legtetején elhelyezkedő „bétékások” helyzete éppen ezért jó alapanyag egy társadalomkritikai élű szöveghez, főként, ha kellő öniróniával is megspékelik. Pontosan ezt tette Turczi István 1987-ben megjelent, Mennyei egyetem című regényében, amelyet 2012-ben az Új Palatinus Kiadó gondozásában adtak ki újra.

Turczi saját egyetemi éveit dolgozta fel, ebből adódóan a szereplők tipikus bölcsészek. Élethelyzetük gyakran szappanoperába illő: előadások, házibulik, szerelmi és családi drámák váltják egymást, s mindez a nyolcvanas évek fővárosi miliőjébe helyezve. A kötetben ábrázolt világ, bár az említett stilizált korszakhoz kötődik, mégis valahol időtlen: a nyolcvanas években egyetemet végzett olvasó ugyanolyan otthonosan érezheti magát benne, mint egy napjainkban élő hallgató. Ugyanazok a sztereotip jegyek mosolyogtatják vagy borzongatják meg, például a soha véget nem érő előadás vagy a kollégiumi lét toposzai. Ugyanazok a karakterek mozognak körülötte: az eminens, a laza, a ledér és még sorolhatnánk. S hogy ez miért lehet? Mert a helyzet, bizonyos téren – amint azt az újabb kiadás ténye is jelzi – vajmi keveset változott.

A fülszövegen regénynovellák füzérének nevezett kötet epizódszerű jelenetekben mutatja be ezt a világot, a történeteket inkább szellősen, mint szorosan összefűzve, esetenként elvarratlan szálakkal. Amivel mégis több ez egy szórakoztató, ám a maga nemében egyszerű teleregénynél, az a pontosság, mellyel Turczi rendkívül találóan alkalmazza az iróniát. Mindent kifordít, ami kifordítható, és még azt is tetézi.

Turczi István, amint fülön csípi önmagát

Ennek egyik szembeötlő példája a tudományoskodó eszmecserékre jellemző latinizmusok és egyéb szakkifejezések túlzott használatának, a kényszeres neologizmusgyártásnak a parodizálása, melyre az adott kifejezések kurziválásával is felhívja a figyelmet.

„…Íme egy szóban, egyetlen rövid, három szótagú (idegen!) szóban a spontán léttotalitás elveszett világának kifejezése, érzékeltetése, sőt definíciója; „ezt, ha nem érted: szánts, vess, s hagyd másra az áldozatot”, jaj, ettől Kosztolányi is kiborulna:…”

Vagy például:

„Lehagy egy-két rossz Skodát: elvégre a versengés pozitív azonosságtudatot teremt…”

Turczi azonban nemcsak a nyelvet parodizálja, hanem mindent, ami valamilyen szinten összekapcsolható a bölcsész-léttel. S teszi ezt úgymond belülről, egykori „bétékásként”, önmagát is a humor tárgyának tekintve. Ez a penge azonban kétélű. Amennyiben bölcsész-kötődésű olvasóként közelítjük meg (és nem vesszük zokon, ha humor tárgyává leszünk), Turczi kétségtelenül igen szórakoztató regényének kulcsa, hogy pontosan azokat a helyzeteket dolgozza fel, melyek mindennapjaink részei és melyek komikumán mi is eltűnődünk néha. Pláne, ha valamelyik ábrázolt karakteren saját jellemünkkel rokon jegyeket vélünk felfedezni. A gyakran a túlzás határán egyensúlyozó szöveg azonban elvesztheti varázsát, ha csak egy pillanatra is – mondjuk úgy – túl komolyan vesszük.

A regény bővelkedik vendégszövegekben és külső hivatkozásokban, valamint a műfajok vegyítésében. Ezek a posztmodernre emlékeztető technikák azonban saját magukon, a modernség után beköszönt irodalmi divaton is élcelődnek:

„…a megújulás kitartó propagandistái fennen hirdetik legfrissebb eszméiket, falrengető a radikalizmus, szamárfüles szabadszájúság, oda(hova?)mondogatás, megint egy aláírásgyűjtő a k c i ó,

mindenki modern, aki valamit tagad,

tiltakozunk a technokrácia ellen, vivát destrukció!, szellemi karanténba a másképp gondolkodókkal!, le vele!, éljenek az élhetetlenek!, a falakon mindenféle plakátok, Che, Lennon, utcaszínház, pinceszínház, laboratórium-színház, underground színház, színház nélküli színház, Bizottság koncert, Hobó Laci az Egyetemi Színpadon, Jelenlét-rövü, Universitas, Jean Vigo klub, jógatanfolyam, karatebemutató, Zen-buddhizmus, persze mindez némileg halálosan komoly, ahogy az elit mondja: kardinális!”

A posztmodern attitűd megjelenik nemcsak a narrátor személyében, hanem az egyik visszatérő szereplő, Noszlopi Zsolt karakterében is. Noszlopi romantikus költő, angol szakos bölcsész, akinek mindennapi cselekvései közt szerepel önmaga újraértelmezése és a flaneur-lét megélése. A Kollégisták című fejezetben célkitűzésszerűen megfogalmazza az ideális költő jellemrajzát:

„Egy leendő költőnek persze nem sok érkezése van a hétköznapi történetekhez, őt a kozmikus érzések tartják hatalmukban. Hangok, képek, színek, illatok: jelképek erdején át visz az ember útja, s mit jelenthet a szárnyaláshoz képest egy precízen megszervezett kollégiumi előadóest az ötvenes évek sematizmusáról vagy bármiről! Semmit, ami ismerve a mai tudományos frazeológia esetlen bajmolódásait a kifejezésekkel és fogalmakkal, több annál, mint amit közönséges viszonyok között lelkiismeret-furdalás nélkül semminek mondanánk. Épp csak egy hangyányival több, ám ez elég ahhoz, hogy képet alkothassunk a költői lélek (ez: Zsolt!) kisebb s nagyobb rezdüléseiről, mely rezdülések szeizmográffal aligha mérhetők, ám alkalmatosak arra, hogy egy magafajta történéssor kibontakozhassék belőlük, melynek hősei, ez világos, a kollégisták.”

Léphaft Pál karikatúrája (Forrás: http://www.magyarszo.com)

Nem sokkal később pedig egy ars poeticának is beillő naturális allegóriába botlunk, mikor Noszlopi két szobatársa siet dolgára, ám a férfimosdó használhatatlan állapotban van:

„Az ötlettől felvillanyozva trappol a két szobatárs a női szárny felé, jókat röhögnek közben,

hogy miket produkál az élet?, s hamarost jön a megoldás, a női vécé korlátlan lehetőségeket

kínál a rászorulóknak, micsoda megkönnyebbülés, még hogy EZ nem irodalmi műbe való?!, pedig a logikai kapcsolat erőlködés nélkül kimutatható, elég, ha két komponenst vetünk össze: az eszközt és a célt! Mert van-e még egy olyan, az íráshoz hasonlóan katartikus tevékenység, amely ennyire papírigényes? Nincs! És vannak-e olyan hétköznapi cselekedetek, amelyek ilyen direkten szolgálnák az ember fizikai és szellemi felszabadulását, mint e két szóban forgó? Na ugye?”

Ami pedig a szerző írói állásfoglalását illeti, Turczi a pastiche eszközével tiszteleg az egyik legjelentősebbnek mondott posztmodern szöveg, James Joyce Ulyssese előtt. A Mennyei egyetem is számos technikát használ (mint például a legtöbbször emlegetett „tudatfolyam” elbeszélési módszer), amely az említett könyvre és az általa megidézett eposzra jellemző. Ám Turczi ezt is, a kánont és az annak elemei iránti tisztelet habitusát is parodizálja (tehát mintegy megkérdőjelezi) az utolsó, címadó fejezetben, amikor a kötelező olvasmányok közé sorolja saját művét is – a Bovarynével és a Termelési regénnyel egy halmazba.

Turczi a Mennyei egyetem című művével jó érzékkel ragadott meg egy soha véget nem érő, ciklikus jelenséget: a posztmodernt, annak társadalmi vetületeivel együtt. S amíg ezek a társadalmi tényezők nem változnak, addig a műfaj is egy saját farkába harapó kutya marad. A szöveg végig igyekeszik nem túl komolyan venni magát, ám, vagy talán épp ezért, mondanivalója annál súlyosabb.

Turczi István: Mennyei egyetem. Palatinus, 2012.

Legkedvezőbb internetes ár: 1692 forint

Bódi Betti