Egy javíthatatlan alkimista – beszélgetés Jász Attilával

1. Évtizedek óta ismerjük egymást, mégis a neten kellett utánanéznem az életrajzi adataidnak. Mintha mindig minden fontosabb lett volna számomra veled kapcsolatban, mint a biográfiád. Elsőül tehát a gyerekkorod, a családi környezet, az iskola, a Duna-melléki táj hatása, az első olvasmányok érdekelnek.

Talán azért is lehetett így, mert mindig azt gondoltam, a művek az elsődlegesek, még akkor is, ha mögöttük egy igazi életnek kell állnia. Volt szerencsém mindenféle családi formációt megélni, ami a későbbiekben igencsak hasznomra lett, munkában és költészetben is. Éltem teljes családban, elvált szülővel, vegyes családban, nagyszülőknél. De gyerekként ez természetesnek és tökéletesnek tűnt, bármelyik verzió, lehet, hogy azért, mert mindig befelé forduló kisindián voltam, és remekül elfoglaltam magam. Anyám gyakran megkérdezte, mit csináltam egész nap, nem nagyon tudtam számot adni, mire ő, nem unatkoztál, kérdezte. Nem nagyon értettem, mire gondol. Teljes életet éltem a gyümölcsfákon ücsörögve nagyapám kertjében vagy a dunai holtágnál szöszmötölve kavicsokkal. Olvasgattam is szívesen, Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait és Cooper indiános regényeit szerettem legjobban. Neki is indultam néhányszor a világnak, felfedező és kalandkereső céllal, egyszer a kukoricás végéig jutottam, a növény kétszer volt magasabb nálam, másszor meg a Duna-parton csíptek el, hajóztam volna éppen elfele…

2. Látom, hogy a Veszprémi Vegyipari Egyetemen három évet végeztél. Akkor még nem volt Bologna-féle alapszak, tehát azt abbahagytad. Mi vitt oda? - a szüleid hatása, vagy a reáliák iránti vonzalom? És mi tántorított el a vegyészettől? Talán már az irodalom? - hiszen Egerben, a tanárképzőn folytattad. Végtére is megszerezted a tanári diplomát?

Jó voltam reál tárgyakból és a családi hagyomány is azt diktálta, mindenki vegyész volt, nagynéném egészen komoly szinten, anyámnak is voltak találmányai, és valahogy természetesnek tűnt a dolog. Egészen József Attiláig. Na, ott bekattant valami, és mondtam, hogy ácsi. Persze, senki nem vett komolyan, negyedik gimnázium első féléve volt, és amikor látták, hogy nagy a baj, a világ összefogva fordult ellenem, szülők, tanárok, még az igazgató is leült beszélni a fejemmel. A végén könyörögtek, hogy ne csináljak hülyeséget, bárhova felvesznek az eredményeim alapján reál szakra, de nem lehet csak így hirtelen más irányba menni. Rábeszéltek, hogy felvételizzek, aztán majd átmegyek ahova akarok. Négy évem ment rá, katonasággal együtt, ahol rengeteget olvastam. Az egyetemről is csak kémia szakra akartak átvenni, radikálisan léptem (ki), diploma előtt. Előtte félévenként visszatoloncoltak az egyetemre, mert nem volt hova lépnem. Utolsó félév előtt megpályáztam egy bakonyaljai kis falu művelődési ház vezetői és könyvtárosi állását, meg is kaptam. Abban a pillanatban otthagytam az egyetemet. Nem volt ez meglepő váltás, mindenfélét csináltam Veszprémben, ami nem vegyészet volt. Színjátszás, zenélés, versírogatás, kultúraszervezés. De. Rengeteget profitáltam később az egyetemi évekből. Megtanultam racionálisan gondolkozni, és fegyelmezetten tanulni. Ezért aztán könnyedén, mosolyogva végeztem el az egri tanárképző kihelyezett tagozatát Budapesten, hogy a szüleim nehogy azt higgyék, még egy diplomát se tudtam szerezni.

3. A Daidaloszi napló, első versesköteted még a főoskolai évek idején, 1992-ben megjelent. Kisvártatva az Új Forrás szerkesztője lettél, és még ugyanebben az évben, 1993-ban megnősültél. Jól következtetek, hogy a házasságod révén kerültél Tatabányára, ahol kisvártatva bekapcsolódtál az irodalmi életbe? A következő könyvedre mégis négy évet kellett várni... Igaz, akkor két esztendő alatt három is megjelent, és te már "teljes fegyverzetben" mutattad meg magad.

Az első könyvemmel nagy szerencsém volt, hogy akkor és úgy túl lehettem rajta. Életem meghatározó témáját, az apa-fiú vagy mester-tanítvány viszonyt felvázoltam benne, a mai napig foglalkoztat. Épp nálatok jelent meg a Kaposi Tamás-ciklusom, ami egy apa-fiú viszonyt rejt a háttérben, a daidaloszi témát. Tamás festményei apukája, Endre lábjegyzetes mondataival rétegződnek. Öskün, ahol egyetem után dolgoztam, annyira ideális állapotokat sikerült teremtenem, nem volt tovább feladatom, fiatal voltam, hasznosat akartam csinálni. Rengeteget olvastam ott, és írtam az első könyvemet. És a legjobb pillanatban kaptam egy ajánlatot otthonról, Tatáról, egy gimnazista osztálytársam apukájától, egy kiváló pszichológustól, hogy dolgozzunk együtt. Nevelési tanácsadóban kellett problémás kamaszokkal foglalkozni. Nagyon élveztem. Tékozló fiúként tértem haza Tatára, és elküldtem a verseimet az Új Forráshoz. Épp a legjobbkor. Örömmel fogadtak, dolgoztattak, egy antológiába is bekerültem, rögtön címadóként, és fél év múlva félállást ajánlottak. (Ez a félállás azóta is megvan, most főszerkesztőnek titulálják.) Nem akartam bekapcsolódni az irodalmi életbe, ami nem is nagyon volt helyben, de tettem a dolgom. Akkoriban épp egy romos malmot vettünk ki és ott kulturális programokat rendeztünk. A második kötetemen nagyon sokat dolgoztam, éjszaka-tematika volt, és egyszer csak rájöttem, hogy nem jó az egész, nem érdemes vele tovább kínlódni. Kidobtam, és újrakezdtem, így a harmadik kötetem, amihez Gaál Jocó készített kalligráfiákat, lett a második megjelent...

4. Vázlatos életrajzod nem is utal rá, de köztudott, hogy az életed fontos része az indián törzsi tagság. Honnan ered ez a kötődés? Kivonulás volt a hamis, torz társadalomból? Közösségkeresés? Szellemi magatartás? Világszemlélet? Szerep, amiben jól érzed magad? Leírható ez az "új identitás" folyamatként is, amelyben az alkotóelemek arányaikban, súlyukban váltakoznak? S mit jelent számodra az indián-lét ma? - hiszen a nyilvánosság előtt is gyakorta manifesztálod.

Szépen összefoglaltad a lehetséges érveket. Gyerekkoromban, mint annyi nemzedéktársamnak, fontos volt az indiánozás. A szombati matiné előadások után a mozi mögötti parkban, napközi alatt folytonos konfliktusforrás volt, ki lesz indián és ki fehér. Ugyanis az NDK-s Winnetou-filmeket vetítették majdnem mindig. Mindez utólag tűnik fontosnak, akkor ez természetes volt. De azért jelez valamit, hogy gimnáziumban  is hosszú hajam volt, folytonos küzdelemforrás anyámékkal, majd az egyetemen, katonaság után még hosszabb, ami miatt röpültem is néhány vizsgáról, többnyire a géptan tanszék professzorai által. Aztán később is indián harcosként küzdöttem az életben, ahogy fentebb leírtam, de eszembe se jutott az indiánokhoz hasonlítani magam. A Nagy Könyv akció idején azonban, egyfajta dacból és jelzésként, mit gondolok én erről, egy felkérésre a Winnetout választottam a 100 könyvből. Viccet akartam csinálni ebből a mega-médiaakcióból, és a könyv tréfált meg engem. Elkezdtem ugyanis egy szál után kutatni, Old Shatterhand és Xantus János azonossága kapcsán. Aztán ebből lett egy 150 évvel ezelőtti indián életet is bemutató verses regény. Akkor már el voltam veszve indián-ügyileg, de még mindig nem sejtettem. (Csináltunk egy filmet is a XANTUSianából – archív indián felvételekkel – élő zenével, felolvasással, ami sikeres is lehetet volna, ha ügyesebben menedzseljük magunkat.) Aztán valahogy beosont az életem ösvényén óvatosan egy Csendes Toll nevezetű alterego, aki először csak jegyzeteket írogatott a helyi rezervátum állapotáról, aztán előállt egy könyvnyi naplószerűséggel, és amikor szépen eltemettem a könyv bevezető szövegében, nem szíveskedett ott maradni, hanem élt, írt tovább. A mai napig. És életre is kelt, a könyvbemutatón, amit szintén egyszeri alkalomnak gondoltam, de nem így lett az sem. Megszerezte magának a főszerkesztői posztot is tőlem, vagyis felesben csináljuk már, és létrejött körülötte egy fiatal harcosokból álló csapat, és kiderült, hogy az Új Forrás nem egy folyóirat, hanem egy törzs. Így lett Csendes Tollból az ipari rezervátum törzsfőnöke.

5. A költészeted is magán viseli a szerepvállaló karaktert. Úgy látom, szívesen helyezed bele magad mások személyiségébe, nézel a szemükkel, gondolkodsz, szemlélődsz az ő pozíciójukból. Mi késztet erre? A már megformált világok valósága biztonságot ad? Vagy újabb kérdéseket vet föl? Segít beágyazódni a kultúránkba? Vagy éppenséggel szembesít mindazzal, amit ők felvetettek, de újra és újra megoldatlan maradt?

Van, hogy olyan nézőpontot találok, annak elmondására, ami foglalkoztat, izgat, ami más alkotón, emberen keresztül árnyaltabban bontható ki, mintha direktben mondanám, írnám meg. Lehetőségem van az azonosságok és különbözőségek ütköztetésére, ami egyfajta szellemi kalandot jelent, egy közös határsáv megteremtését. Ami az énjeink feloldásával, feloldódásával jár. Honnan Xantus, honnan Csontváry vagy Tarkovszkij, honnan Jász Attila. Nagyjából sejthető, az azonosulások mentén. Az újabb személyiségek választása mindig újabb kérdéseket vet fel, amelyektől mindig remélem az enyémek válaszaspektusait is. Hogy ez mennyire modern tendencia, nem tudom. Ez izgat, és ezekhez igyekszem megtalálni a költészet szükséges eszközeit. Mindig is ilyen kísérletező típus voltam, egy javíthatatlan alkimista.

6. Hovatovább három éve a főszerkesztője vagy annak a folyóiratnak, melynek tizenhét esztendeig a munkatársa voltál. Miben különbözik az Új Forrás a korábbi laptól? Miben szorult megújításra? Az irodalom, a művészetek nyelve, státusza, szemlélete változott meg, és ehhez igazítottad a programodat, vagy ez a változás jószerivel a máshol is lejátszódó modernizációs kísérletekhez társul?

Sosem akartam főszerkesztő lenni. A hatalom, mint olyan, sosem érdekelt. Boldogan voltam egy klasszikus folyóirat szerkesztője egy megújulni kívánó társadalmi rendszerben, majd sokáig főszerkesztő helyettes, egy nagyszerű ember, Monostori Imre mellett, aki a mai napig apafigura számomra. Csinálhattam az őrültségeimet a folyóiratban. De egy megváltozott helyzetben a régi rend őre, Monostori Imre, az utolsó pillanatban átmentette/passzolta a hatalmat nekem, mert így gondolta jónak. Bízott bennem, hogy ennek a nagyon más elvárású és működésű rendszernek majd meg tudom teremteni a megfelelő Új Forrás-változatát. Tulajdonképpen mindenben meg kellett újítani. Valamikor egy volt a fontos vidéki lapok közül, de a számolható időkben, amikor néhány folyóirat jelentette ezt a kultúrát. A jelenlegi túlkínálatból csak egyedi szemlélettel és eredeti ötletekkel tudsz kitűnni. Nincs arra mód, hogy technikailag kitűnj, vagy csak legjobb szerzőket vedd és tartsd meg. Mást kellett kitalálni. Izgalmas és érdekes tematikus számokat, blokkokat, rendezvényeket, klubot, könyvkiadást erősíteni, élő lapszámbemutatókat stb. Magát a struktúrát átalakítani, önálló kiadónak lenni, nonprofit kft-vé válni, kitörni a beszorítottságból, szellemi rezervátumot hozni létre.  Ez is egy nagyon fontos része az indián törzsé válásnak. Hogy politikai vezetők egy tollvonással úgy döntenek, az eddigi minimális támogatást is megvonják. Hónapokig fizetés nélkül tengődni, hinni, hogy majd megjön, lesz támogatás. Ilyen helyzetben rögtön Ülő Bikává válsz (vagy elpusztulsz, persze), és harcolni kezdesz. Nemes és egyenlőtlen küzdelemben, de harcoshoz méltóan. És ha akarod, ha nem, puskák ellen nyíllal, színt kell vallanod. Az indián metafora itt válik valósággá. És meg lehet a régi és mai indiánoktól tanulni, hogyan csináljuk. Hogyan maradjunk életben mindennek ellenére, és mentsük meg az identitásunkat. A márciusi Új Forrás éppen egy ilyen szám, kortárs indián költők, írók szövegeivel, Cseh Tamás indiános rajzaival.

7. Csöndes, meditatív, szemlélődő költőnek, írónak ismerlek. Akikre reflektálsz a verseidben (mások mellett Csontváry, Tarkovszkij), szintén az alkotók ezen körébe tartoznak. Ám ismert a dzsesszhez, a pódiumhoz, a fesztiválokhoz való szoros és meg-megújuló kötődésed is. Gyakran és szívesen veszel részt élő műsorokban, ezeknek a szervezéséből is kiveszed a részed. Van tehát egy energikus, robbanékony éned is, amit így tudsz, így akarsz megjeleníteni? Vagy bízol a csönd hatalmában tömegben is, hangzavarban is?

Valószínű, hogy mindig is volt egy kontemplatív énem, egy csigaházlakó, aki nélkül semmi nem úgy működne, ahogy. Ő tudja, kikkel kíván azonosulni, közösen létezni szövegekben. A dzsesszben is a meditatív vonalat kedvelem, és megtalálom, megtaláltam hozzá a szükséges partnereket. Dresch Mihályt például. Már gimnazista koromban is része volt az életemnek egy olyan közvetítő csatorna, ami még megfelelt introvertált alkatomnak. Ami furcsa, de a magam részéről elfogadtam, és mindig csak annyit vállaltam a színpadból vagy a reflektorfényből, ami nekem belefért. Egyetem alatt is voltak kísérleti műfajaim zenével, szöveggel, színpaddal, ezek fontos kudarcok voltak. Megmutatták az utat. És szeretném átvinni a másik oldalra a csöndes erejű-verziójú kultúrát, megfelelő partnerekkel, szemben a harsány médiatámogatott popularizácóval. És megerősítést ad, hogy ehhez a nemes küzdelemhez mindig találok megfelelő partnereket.

Beszélgetőtárs: Mányoki Endre