A hónap költője – Jász Attila: Átiratok könnye – versek

Átiratok könnye avagy a tóvároskerti Ikarosz zuhanása

nyúlnak az árnyak. Daid&Ikar

Talán, mert hajnalban vagy alkonyatkor érzem magam
leginkább poétikus hangulatban,
ilyenkor egészen könnyedén nézek szembe a hunyorgó,
hanyatlóban lévő nappal,
önmagam mögé bukok le lassan.

Szemhéjam résnyi, élvezem még a hűvös estét,
nincs más, amit meg kéne nézni,
tanulmányozni a rejtett részleteket,
felfedezni a látvány mögött a lényeget,
az ember nélküli tájat,
valami vágyat, elégikus hangulatot, ami fájhat,
a honvágy vagy a halál ellen,  
mint mindig, ha fontos dologról beszélek,
ennyire közhelyesen.

A fáradtságtól fejem félrebillen,
figyelmem elszáll, messze, a tó fölött,
a múló pillanatnak egy sirály is része, már örök,
és nem akarok belenézni a hatalmas tócsa törött tükrébe,
egyszerűen nem érdekel, aki onnan visszanézne,
hezitálok egy kicsit, úgy érzem, mintha az a nagy,
kivörösödött szem még mindig ott lebegne, szemben velem,
pedig már rég nem, ülök a sötétben.

féltékeny pillantás. Daid&Ikar

Mintha csak éjjel az asztalon felejtett üres pohár
érne kezemhez váratlanul,
fel szeretném hívni a feleségem otthon,
de félek, hogy már rég alszik,
belesüppedek az éjszakába, akár egy fotelbe,
szemben egy másik, üres, mintha beszélgetnénk.

Ruhástól dőlök az ágyra
zavaros álomhullámokat hagyva hátra,
a víz nyugodt, mozdulatlan, akár egy fotón,
műveim, melyeket magam után hagyok majd,
nem kellenek senkinek, ami nem baj, egyáltalán,
de azért kár, hogy a dolgok elvesztették értéküket.

Talán tényleg csak régi festők tudtak úgy ránézni egy tájra,
mintha egész életükben erre vártak volna,
pontosan tudták, a látvány a megfesthető képpel sosem lehet
azonos, legfeljebb egyetlen féltékeny pillantásra.

Belesimítom érzékenységemet a háttérbe, mintha csak az lenne,
eltüntetek minden ismert emlékszilánkot a felszínről,
önmagam a tárgyak közti részletekben rejtem el,
önmagam elől, természetesen,
mint mindig,
hiába.

félszemű éj. Daid&Ikar

A Nap, csukott szem, még pihen, hogy a reggel
időben ott találhassa majd a táj fölött
a megörökítendő képen.

A város lakói alszanak még,
a részletek nélkülük is alakulnak,
egy romos épület helyet cserél a fákkal,
aztán marad mégis minden a helyén,
mert mégsem volt jó ötlet.

A lehetőség ott van a képekben,
csak nézni kell.

A képek látszólag ártatlan ablaknyitogatások,
nem a világra nyílik a tekintet, hanem befelé, a valóságra,
ahogy csak a hajnali fények tudják megmutatni.

A reggel majd eltereli a figyelmet minderről,
a fekete-fehér film színesbe vált,
és ezáltal valami végleg elveszik,
a kisvárosi tájdíszletek fölött az ég sötét,
világos?

tökéletes ég. Daid&Ikar

A tökéletességről suttogva egy távoli, de
ismerőshang ébresztett a telefonból,
hogy folytassam, amit elkezdtem, ne hagyjam abba.

Ne hagyjam, suttogta, abba még, s már végképp
nem tudtam, miről beszél,
ki is van ott a vonal túlsó végén,
és nem hagyta abba, csak mondta.

Majd hirtelen mégis abbahagyta, félbe a beszélgetést,
illetve monológot,
és olyan csend lett bennem ott,
mint mikor angyal suhan el az olajfoltos tócsafelszín felett.

Szinte hallani lehetett szárnyai suhogását,
az angyaltest landolását, csúszkálását a vízen,
ha elég nyugodtnak tűnik hozzá a tó,
megláthatja magát e tükörben,
hahó!

Ám ilyenkor elég egy rossz mozdulatocska,
egy kiszámíthatatlan hullám mocska,
rögtön oda a befejezés ereje,
mintha csak a képzelet működése kavarná fel,
mozgatná kissé az állónak tűnő vizet,
zavarná túlfeszült idegrendszerünket,
ezzel aztán oda is a mondat folytatása…

Mit is nem kéne abbahagyni még,
a nehezen mondható dolgok halk dicséretét?

A versekhez Nádor Tibor grafikáiból állítottunk össze montázst - az Új Forrás Galéria oldalairól