A hónap költője – Tőzsér Árpád: Hó és csend – versek

valami morfogenetikus erő hatására mintha mi is
egyszerre, mintegy varázsütésre, könyvek  
nélkül bírnánk a világ minden tudását 

TŐZSÉR ÁRPÁD

Gömörpéterfala, 1935. október 6.
Író, költő, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, műfordító, egyetemi oktató
A Magyar Művészeti Akadémia tagja
Legújabb kötetei:
Fél nóta, versek, 2012, Kalligram
Érzékek csőcseléke, napló, 2011, Kalligram
A vers ablakán kihajolva, válogatott versek, 2010, Új Palatinus
Csatavirág, versek, 2009, Kalligram
Szent Antal disznaja, napló, 2008, Kalligram
Faustus Prágában, dráma, 2005, Kalligram,
A Matrjosa-baba szubjektuma, esszék, 2005, Madách-Posonium

HÓ ÉS CSEND

Segantini

Egyedül, szemközt a pusztulással,
egy asszony (a nap épp lemegy vagy felkel),
a vén Éva tán az eszkimó-jelenetből:
a halál néz reá üres szemekkel.

Mit húz a lét két puszta szántalpán?,
farönköt?, leány-öle bozontját?
Hó és csend, régen letarolt erdők.
Valaha turbolya nőtt itt, mondják.

Túlvilági árbocok sora hátul:
a hegyek fagyott erekciója,
tűnődve lejt a szán alatt az űr-tér:
véges alatt a végtelen sólya.

A fehér falu kísértet-tornya
a diluviumból kioldott lélek. –
Hazafelé az egynemű létbe –
ez lehetne a címe a képnek.

Könyveitől búcsúzik

Búcsúzom  tőletek, kitűnő munkatársaim,
jó volt veletek együtt dolgozni,  néha esz
mét cserélni,  de  legtöbbször, sajna, csak
élősködni rajtatok,  teleróni  margóitokat
áleszmékkel, ahogy a fagyöngy burjánoz
za tele az ágat állevelekkel; jó volt tudni:
számíthatok rátok,  nem  voltatok önzők,
részrehajlók sem, nem néztétek, tagja va
gyok-e a digitális akadémiának,  s egyéb
elit irodalmi testületeknek, adtátok szíve
sen, önzetlenül  az impulzusokat  az  írás
hoz s elnyűtt ereimnek a pulzáláshoz, ha
el kellett döntenem:  ölni  vagy nem ölni,
ott voltak  a Raszkolnyikov s Hamlet ne
vű beosztottjaitok, akik tanácsaikkal min
dig  rendelkezésemre álltak;  de most ko
molyan:  jócskán  hosszúra nyúlt életem
ben volt néhány hivatalom és  jó néhány
kollégám, de  az itthoni  könyvtáramat é
reztem  mindig  az  igazi  munkahelyem
nek, végül  azon kaptam magamat, hogy
a könyveimet  kollégáknak  szólítgatom,
és feltehetően  ők is jól érezték magukat
nálam,  Dosztojevszkij  kolléga  teljesen
leszokott a rulettről, egyetlenegyszer se
észleltem, hogy elszökött volna helyéről,
arról a könyvespolcról,  amely, ha íróasz
talomnál ülök,  egy  magasságban van  a
szememmel,  az  utóbbi  időben már Sha
kespeare uram is  kevesebbet sörözgetett,
csak néha  engedett a cseh Holan csábítá
sának, ha az a Transcendencia nevű kocs
mába hívta; lám, megint élcelődöm, kény
szeredetten, hogy a búcsú percében  el ne
sírjam magamat:  csökkenteni  kényszerü
lök  könyvtáram becses állományát,  elkö
vetkezett  a kritikus tömeg  pillanata,  még
egy könyv polcaimra s elszabadul a sziner
gia:  a könyvtárosra rádől kedves könyvtá
ra; vannak ilyen csodák:  ki ne ismerné  a
századik majom kódját: mikor a századik
maki is megmosta a burgonyát mielőtt en
ni kezdte, hirtelen a világ minden majma  
mosni kezdte a sáros gyümölcsöt; valami
morfogenetikus erő hatására mintha mi is
egyszerre, mintegy varázsütésre, könyvek  
nélkül bírnánk a világ minden tudását,  az
én  nosztalgiám se  a tudással  kapcsolatos  
most, hanem könyvkollégáimmal: a közép
kori scriptorok könnyezhették így meg fóli
ánsaikat, miután a nyomtatott, úgynevezett
negyvenkét soros biblia az Úr ezernégyszáz
ötvenötödik  esztendejében  megjelent,  s a
Gutenberg-galaxis  lassan  forogni  kezdett.

A versekhez Giovanni Segantini (1858–1899) Hajnali mise (1885, részlet), illetve Visszatérés az erdőből (1890) című festményeit társítottuk.