Jász Attila Szőny, 1966. március 26. költő, író, esszéista, az Új Forrás főszerkesztője Legújabb kötetei: XANTUSiara, versek, Kalligram, 2007 Fürdőkádból a tenger, esszék, Tiszatáj, 2010 Alvó szalmakutyák, versek, Kalligram, 2010 Naptemplom villanyfényben, Csontváry-versciklus, Balatonfüred, 2011 Csendes Toll élete avagy A-Z örökké valóság, regény, Kortárs Kiadó, 2012

Tarkovszkivágások II.

bárpult/Sztalker

Egy lepusztult kültelki bár leginkább arra
ad lehetőséget, hogy a főcímek észrevétlenül

fussanak rajta át, hajnalszürke hóesésből
lehessen belépni, észrevétlenül, üres, kihalt,

a pult mögött ásító pincér sincsen ott, csak
látszik, neoncsövek vibrálnak, valahogy így.

házfalak/Sztalker

Téli hajnal, hideg lakás, résnyire nyitott
ablak, vaságy, fekete-fehér valóság, leg-
feljebb koszszínű, szomorú vagy, mivel
a korábbi felvételek tönkrementek, omlik
a vakolat, annál jobb, jössz rá később,

hiszen alapvetően át kell hangolni az egész
filmet, a koromtól fekete falak hidegen sütnek,
alakul, tisztul a látvány, a látszat ellenére.

őrtorony/Sztalker

Megáll a terepjáró, várakozik, a fél-
homályban nedves bokrok sötétlenek,
csöpög a köd, folyik, figyeled, ahogy
a mellékutca végén esőtől csillog

a töredezett aszfalt, oda kellene jutni,
hirtelen gázt adsz, szád sarkában
kialudt csikk remeg, a fényszórók
visszfényében időnként becsillan

szomszédod szemüvege, lekapcsolt
fényszóróval haladsz, lehajtasz a mellék-
útról, az árokba, a bokrok közé, majd
vissza, aztán elhalkul a motor, ülsz csak.

hajtány/Sztalker

Kivilágítatlan alagút, zseblámpa bizony-
talan fénye imbolyog, csillog a sínpár,
hajnali homályban hajtány bújik meg
a sáros ponyvák alatt, kék szikrák
pattognak, beindul, halkan zümmög.

sínek/Sztalker

A táj nyugodt és elhagyatott a sínek
mellett, egyre nehezebb csendben lenni,

a sárbarna szűrő színesre vált, megérkeztél,
otthon vagy, a zóna istenéhez imádkozol,

belefekszel a derékig érő sűrű növényzetbe,
virágok nyílnak a télben, de nincs illatuk.

úthossz/Sztalker

Nincsen visszaút, a legrövidebb út a leg-
hosszabb, kerülni kell, mindig, mintha

valaki folyton követne, hirtelen feltámad
a szél, a zóna tele van csapdával, a régi utak

járhatatlanok lesznek, újak keletkeznek, ami
a zónában történik, az mindig belőlünk fakad?

szél/Sztalker

Néhány fűcsomó az agyagos szántóföld
közepén, fújja a szél, rezegnek, porszem-

csék kavarognak, akár a hóesés, egy föld-
darabon fekszel, körülötted álomvizek,

benne áznak gyerekkorod emléktárgyai,
zavaros víz, benne lebegnek a vágyak,

melyek sohasem teljesülnek, egy női hang
a Jelentések Könyvéből idéz: „Közel az idő!”,

ennyi marad a víz alatti monológból, minden
elmozdul közben a helyéről, két ujjad a vízbe lóg.

ajtónyílás/Sztalker

Két egymást boldogan ölelő csontváz mellett
egy folyamatosan nyikorgó és magától csukódó-
nyíló ajtó, fekete kutyaárny, mintha ott se lenne,
milyen megnyugtatóan követ mindenhová.

hóhullás/Sztalker

Kihalt kültelki bár, megint szürke ember
lehetsz, a tárgyak túl hosszan hallgatnak,
megint hullni kezd a hó kint, az asztalon
üres poharak, peremükön neonfény csúszkál.

időhúzás/Sztalker

Milyen hosszú az út hazáig, pedig valamikor
milyen közelinek tűnt a ház, kizárólag a színe
miatt meleg tejet adsz a fekete kutyának, mohón
kilefetyeli, tejfoltok rajzolata a padlón, nedves

ruhában koszos padlóra dőlsz és nyomban elalszol,
nem láthatod, ahogy a poharak az asztal széle felé
araszolnak halkan, a megszűnőben lévő idő mégis
meg lett örökítve, mégis, valami éppen kezdődik.

terasz/Úton

Út ez is, mint minden, bármilyen közhelyesen
is hangzik, az otthon pillanatai most egy római

teraszt jelentenek, egy fehér, összecsukható
kerti széket, vastag levelű növények és kékes-

szürke, szmogos ég alatt, mindig is értettél
hozzá, kiválasztani a megfelelő környezetet,

felismerted a pillanatot, itt kell megcsinálni
a filmet az utazásról, teraszon ülve, úton lenni.

redőny/Úton

Mennyire más egy felhúzott ajtóredőny előtt állni
a teraszon, mint egy félig leengedett redőny mögött
ülni félhomályos szobában, vagy leengedett redőny
előtt senkit sem mutatni a kamerával?

padló/Úton

A villa fehér padlóján szétszórt rózsaszirmok,
mintha csak a szél fújta volna oda, szabály-
talanul elrendezve, egy festő zseniális keze

festette ilyenre, de nem látogatható, csak a
története él, nyomasztóan szép, ahogy a dél-
olasz barokk városok is túlságosan szépek,

hogy filmed hátteréül szolgálhassanak, sokkal
egyszerűbben kellene megoldani, ahogy Bresson,
meszelt falon indázó növény, vadrózsabokor?

hotelszoba/Úton

Rosszulléted segített kiválasztani az igazi hely-
színt, le kellett pihenned a 38-as szobában

a szíved miatt, egészen másként látszik így egy
kilátástalan szoba, ablakai a lichthófra néztek,

szórt fényben feküdtél, félhomályban, alig
kaptál levegőt, olyan nyomasztó hely volt,

ideális helyszín a filmhez a véletlen segítségével,
hogy saját főszereplőd lehess, közel a medence is.

ház/Nosztalgia

A szobában esik az eső,
nem nyomasztóan, csupán
hogy tócsák legyenek,
melyekbe léphetsz, az eszté-
tikusan omló vakolatok között
nem nézel tükreikbe, állandó
díszlet, csak ennyi marad
a filmből, esik az eső
metaforikus tartalom nélkül
a házban.

alkonyat/Noszalgia

Ködben a fák,
közöttük ház bújik,
különböző életkorok,
nő, asszony, lány, gyerek
vagy közöttük, apád
öreg és lompos farkaskutya,
a szabadság szerepét a közelben
legelésző fehér ló játssza,
félig lombos fák és köd asszisz-
tálnak a fojtogató alkonyathoz.

ablak/Nosztalgia

Behajtott spaletta,
belső falra néző ablak,
eső zuhog álmodban,
a farkaskutya előjön
és lábadhoz kuporodik.

gyertya/Nosztalgia 

Folyton elalszik a gyertya
félút után, újra kell kezdeni
látszólag értelmetlen
dolgokat, átmenni a vízen,
vagy legalább a leengedett
medence iszapos falai között,
anélkül, hogy elaludna
a gyertya, átjutsz végre, de
szívedben alszik már a cigaretta
parazsa, a világ.

templom/Nosztalgia

A tócsa nyitott templom-
rom, egyszerűen
csak lépj be-
le.

éjszaka/Nosztalgia

Égő erdő, hűvös éjszaka,
félhomályos szoba képe,
lassan el fog állni az eső is,
tócsákban égő ablakok.

némaság/Áldozathozatal

A némaság nehézsége könnyű, nem kell és
nem szabad megszólalni, ahogy Gandhi tette
hetente egy nap, a beszéd problémáinkból
nő bokorrá, a hallgatás száraz fa, egy idő után
rügyeket hoz váratlanul, éppen ezért biztos,

hogy a halál nem létezik, csak halálfélelem.
Minden igazi szó tett, egy ikon némasága
a legmagasabb rendű termékeny hallgatás,
halkan nyikorogva kinyílik a tálalószekrény
üvegajtaja, csukd vissza bátran, kérlek!

kert/Áldozathozatal

Anyád kertje ilyen, halála után nekiállsz
rendbe tenni, átveszed a helyét, gondozod
az elvadult kertet, kiirtottál mindent, ami

feleslegesnek látszott, fákat-bokrokat
megmetszettél, leülsz a kisház lépcsőjére,
anyád tekintetével végignézel izzadtságos

munkád gyümölcsén, és pusztulást látsz,
erőszak nyomát a kert testén, jobb lett
volna úgy hagyni mindent, ősállapotban.

ragaszkodás/Áldozathozatal

A kiszáradt fa természetesen szimbólum,
egy megkérgesedett és megszokhatatlanul
unalmasan fojtogató életé, kívülről minden
olyan ideálisnak tűnik, de nem keringenek

a nedvek, nincsenek levelek, a reményt
locsolod évekig, vödör vízzel naponta,
milyen nehéz elengedni a ragaszkodást,
lazítani a görcsös szorításon, nincs más,

neked kell felgyújtanod a kéregtornyot,
amit magad köré növesztettél, kívülről
úgy néz ki, mintha ez lett volna az
otthonod, mától a hallgatás lesz az.