Ugrás a tartalomra

 

Kultúrasztronauta

KritX


Űrhajóvá változó illemhely, Zsírsátánnal és József Attilával kiegészülő írószemélyiség. Csöppet sem avantgárd. Székelyhidi Zsolt Űrbe! című kötete a szerethető ellentmondások gyűjteménye.

 

 

 

 

Kultúrasztronauta

 

Az Űrbe! címet viselő új Székelyhidi Zsolt-kötet memoár, önvallomás, életrendezés, létreflexió, elmélkedés, utópiák, szürreális képek egymásra kopírozott tárlata három felvonásban, amely egyszerre egy rendhagyó regény, egy napló és versekbe oltott tárca. De nem olyan bonyolult, mint ahogy a felsorolásból tűnik.

Székelyhidi Zsolt

(Ide kattintva részletet olvashat a könyvből)

A klasszikus hármas világfelosztást választotta Székelyhidi könyvének összeállításánál. Egyrészt a benn-világot, saját valóságunk szűkös vagy tágas terét, ahol a gondolatok, az érzések, a lelkiismeret, a vágyak, a félelmek, a hangulatok népes serege nyüzsög, tesz-vesz, diskurál. Másrészt a fenn-világot, ahol számunkra minden képlékeny és ismeretlen, távoli és érthetetlen, Isten, istenek, „fölöttes én”, daimónok, angyalok és más, számunkra rejtélyes lények lakják. Harmadrészt a lenn-világot, ébresztőórával, villamossal, befizetendő számlákkal, poharazgató cimborákkal, vagyis a kronoszba vetett úgynevezett hétköznapokkal.

A három világ között van átjárhatóság, egymásra torlódnak a párhuzamos valóságok, és egy virtuális térben sűrűsödnek össze. Benn? Fenn? Lenn? Transzparens áttűnésekre számíthat az olvasó e téren, mert sokszor egyszerre vannak jelen ezek a valóságok: a lenn-világ könyvfesztiválos kavalkádjából a fenn-világ univerzumába röpít pillanatok alatt a mellékhelyiség alkatrészeiből tákolt űrhajó, hátradőlhetünk a karosszékben: fagyos csönd, ragyogás, csak űrsör, űrnő és szabadság. Milyen jó időnként kívül lenni, távolságot tartani a múlttól, a munkától, a mindennapos apróságoktól! 

De a fenn és lenn világát átszövi, vagy inkább magában foglalja a benn-világ, ahol a legfontosabb belső párbeszédek, eszmefuttatások zajlanak. Az „én” időnként megkettőződik, sőt megháromszorozódik. A narrátor hol Zsírsátánnal, hol „JA”-val, József Attilával egészül ki. A határok itt is képlékenyek, mert hol különálló személyként, hol a „személyben létező részként” jelenik meg Zsírsátán és JA:

„Ó, fordulok Zsírhoz, aki int, hogy ne ózzak, mert fejbe vág, így nem ózok, csak magamban, (…)”; „Zsírsátánnak nem piros a haja. Barna, mint az enyém, úgy ül a biciklin, mint én, úgy röhög, ülve, mintha rajtam ülve röhögne.”; JA-nak egy könyvnyi írást szentelek. Szeretem JA-t, szeretek vele lenni, szeretem azt, ahogy meghalt, és ahogy tovább él.”

Az Űrbe! bonyolultnak tűnő szövegét könnyen olvashatóvá teszik a rövid, sokszor pár mondatos bekezdések, melyeket finom gondolati ív fűz össze, viszont ez a kapcsolat néhol igen laza, főleg a Benn ciklusban.

Bár az alfejezetek tematikája igen változatos, a számvetésen, lelkiismeret-vizsgálaton, film- és irodalmi élmények elemzésén, baráti összejöveteleken, űrutazásokon és idegen bolygók bejárásán át minden szövegrész „alján”, gyökerénél egy kérdéskör található, ez pedig a lét értelmének felkutatása, az „Út” megtalálásának vágya. Valamiféle stabilitás a béke, alkotás, derűs életöröm hármasában, időnként félszeg, máskor viszont szilaj meggyőződés, reménység abban, hogy nem a belső félelmeké, szorongásoké, bizonytalan „tevés-vevésé” az utolsó szó.

A kötetben vakmerő őszinteséggel, szókimondással nyilatkozik meg a szerző. A sebezhetőség, esendőség, gyengeség az olvasót zavarba hozó keresetlen mondatokban jelenik meg, köntörfalazás nélküli egyszerűségben, mezítelenségben tárul elénk a félelem.

Főként a Benn ciklusban dominál az egzisztenciális szorongás, a létbe vetett, középpontját vesztett „jelenlévő létező” pánikja. Nem véletlenül. Mert a szorongást akkor éli át, amikor önmagára reflektál, amikor a kinti világ szétszórtságából önmagához tér, és szembenéz a benn-világ kérdéseivel. Mindemellett nem önmarcangolóan „konfesszionista”, hanem kedvesen, bumfordian emberi: humorral, öniróniával, apró kiszólásokkal oldja a súlyos kérdéseket:

„Szellemes élet. Szellemeket rántok ki a vacsorából. Csöpögnek le az ujjaimról, kettő mégis majdnem a számban végzi.”; „Míg én a kávét készítem elő a nekem tetsző módon, addig, kérlek, vázold fel, hogy te pontosan mit is fogsz csinálni, amíg én iszom, vagyis hát kortyolgatok”; „Mitől vagyok olyan nagyon szexi? Talán az orrom vagy a szájívem? Nézd csak, ahogy húzom szét az ajkaim, nevetésig tátom!”

A tér–idő elemek olyan könnyen mozgathatóvá válnak a kötetben, mint az IKEA-bútorok. Túl leegyszerűsített lenne az a kijelentés, hogy belső tereken és időkben zajlanak a cselekmények, mert a kronosz linearitását is figyelembe veszi Székelyhidi, főként a valóságosan megtörtént emlékek – kirándulások, kocsmatúrák, táborok, szerkesztői megbeszélések, családi ünnepségek stb. – felelevenítésével.

Helyesebb talán úgy fogalmazni, hogy a hétköznapokban megélt „vasmarok keretek” helyett sokkal relatívabb és idealisztikusabb a tér–idő relációja, ez viszont nem oldódik fel egyfajta meseszerű „flash érzésben”, sokszor bizonytalanságot, gondot, aggodalmat generál a lírai/prózai alanyban:

„Milyen alakja lehet az éveknek? „A feladatköröm kijelölni a leendő koordinátákat, de túl sok a múlt, és most minden zavar. Az évek varjak a csontra csupaszodó fákon, hónapok a levedlett tollak. A napok vakuló madárszemek. Szárnyperceiket az ujjaimban érzem.”; „Nem lehetséges kizsigerelni az időt, könyveket olvasni a két dimenzió miatt csak felületesen lehet”; „ Teszem azt, leugrok Debrecenbe két perc alatt, nem sietek, komótosan kilövöm magam, egy kellemes patkó alakot írok az égen, és hoppsz!, már ott is vagyok.”

Óvatosan kell a skatulyákkal bánni, és nem szerencsés túl könnyen „avantgárdot kiáltani”, mégis megkerülhetetlen e billog villogtatása az Űrbe! kapcsán, azzal a megjegyzéssel, hogy a szerző korábbi költő-önmagától való távolodása e részre is kiterjed, mert csupán néhány helyen jelenik meg kifejezetten  avantgárd szövegrész:

„Istnk stne vgynk, mi vgynk! Ngy ervl hatnk terd, trád, erővl itt trtnk,(…)” ;  „Az egyetlen hely ez: vesztőparipa, az út mumusa, az út visnuja, az út istene, az út pora, az útra valló, az útikönyv, az út, az ú és a t, (...)”

A hétköznapokhoz, Székelyhidi világához szorosan hozzátartozik a performance, és ez kihat az életérére is. Vissza-visszatérő téma ez, főként a Benn és a Lenn fejezetekben. A Spanyolnátha folyóirat ide-oda utazó kis csapatának munkájába is betekintést nyerhetünk egy-egy ilyen emléktöredék, beszámoló kapcsán:

„A Spanyolnátha jól fogy, írja tegnap Vass, a tavaszi számmal számtalan klikkelő szemezett,(…)” ; Kik azok, akik különbulit szerveznek vonatra, büfékocsira, felfeléúton? Sör, pálinka, kenyérzsír. Ott vannak, ők, a hamar berúgó, félútnál felhangosodó, mulatozó népség”.          

Többször rákérdez az alkotó én és a közönség viszonyára. Konklúziója: kétfelé húzó feszültség érzékelhető – egyrészt őszintén, mintegy rejtve, titokban próbál alkotni a szerző, másrészt azon kapja magát, hogy nem is olyan könnyű „kikapcsolnia” a különböző elvárásokat támasztó közönséget, mely a sötétben, a távolban húzódik meg, figyel, és produkcióra vár.

A feszülten figyelő közönségnek írunk vagy magunknak? Félig-meddig választ is ad a kérdésre azzal, hogy „görbe tükröt” tart maga elé a szabad asszociációk folyamával: „Vallásos vagyok és tudom, mi volt a csébbel, mankót rabol, aki fél lábbal a síron, sorakoznak a lábak és a ménkők, munkaharmonikás is legyen az operafeszten idén, dédi, ha élne, elmenne, gondolok vissza dét en helyett, up to date, mondom angolosan”.

Ezzel párhuzamosan igyekszik kibújni mindenféle skatulyából, amibe bele akarják gyömöszölni, még a szavakat is szétszedi, összerakja:

„Ez a szöveg nem avantgárd, ez a szöveg nem rossz, ez nem marha szöveg, ez a szöveg linkelt”; „Nem szeretném, ha valaki avantgárd költőnek tartana, csak azért, mert nem tart tőlem.”; „Találtam egy szót: hajszáj. Szeretek viccelni a szavakkal, tudod. Nézem ezt a horrort, egy nő mondja ki a hajszájat, a mondatban hajszája van.”

Apró részleteket nagyít ki Székelyhidi, sokszor azt a hatást keltve, mintha élete filmjéből vágna ki képkockákat, állítana meg, merevítene ki, oly módon, hogy mind az öt érzékszervet megmozgatja. Ízek, érintések, illatok elevenednek meg a hasábok között:

„Ott fekszünk az egyik felhő alatt, a vágányok mellett is tavasz, mellettünk a kuvasz csak azért ugat, hogy nagyobb friss levegőt harapjon”; „Át-meg átjár még a bográcsos oldalasillat káposztával spékelve, amit a reggeli havazás mellé olvasztottunk a hernádkaki fatűznél.”

Az Űrbe! különleges csemege lehet minden olyan olvasó számára, aki belefáradt az üres, mesterkélten szerkesztett szövegekbe, fenntartásokkal kezeli a szavak konvencionális rendjét és rendszerét, és egy olyan közvetlen, barátságos, mégsem szentimentális hangra vágyik, mely nemcsak rombol, hanem épít is. Így aztán az olvasó a karosszékben, a vonaton vagy a vécén olvasva is érezheti, hogy átlényegül az alatta lévő űrhajó, és Székelyhidi, a Zsírsátán és József Attila után maga is egy fura asztronautává változott át, afféle leírhatatlan űrolvasóvá.

Székelyhidi Zsolt: Űrbe! Hernádkak, Spanyolnátha, 2013.

Csepcsányi Éva

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.