HELYSZÍNI

A Magyar Költészet Napja alkalmából a Kolozsvári Állami Magyar Színház bemutatta az Irodalmi Jelen költészeti díjával nemrég kitüntetett Jónás Tamás Lélekvesztő című drámáját. Az előadást követően Visky András beszélgetett a szerzővel.

A versírás olyan lelkiállapot, mint a szerelem

Jónás Tamás 2006-ban megjelent, Lélekvesztő című drámája – amelyet a költő a Kolibri Színház felkérésére írt tizennégy-tizennyolc éves fiataloknak – a családon belüli erőszakot, ezen belül is az egyik legkényesebb problémát, a vérfertőzést tematizálja.

A darab a gyerekeit ilyen kapcsolatra kényszerítő anyáról, az érzelmileg sérült családtagok viszonyáról szól, a szellemileg sérült kisebbik fiú tudatán átszűrve. Ez a fantáziavilág, amely álomként is értelmezhető, menekülés a súlyos, már-már irreális, mégis valós problémák elől. S bár a történet tragikus végkifejletű, a rendezés által valamiképp mégis humoros színt kap a színpadi produkció. Így a mű végén bekövetkező gyilkosság, a vér, amely a fecskendőből és nem a szereplők testéből fröccsen ki inkább megnevettet, mintsem hátborzongató. Éppen ezért nem iszonyodunk a történettől, magától a tematikától. Megpróbáljuk megérteni ezeket az érzéseket, átlátni a szereplők gondolatvilágát, a kisebbik fiú képzelgéseit, a zsarnok anya beteg hajlamait, a menekülést a valóságból.

A minimalista díszlet, az egyszerű jelmez szövegcentrikussá teszi az előadást, olykor csak egy-egy részlet, monológ lüktetésére figyelünk. Mindvégig úgy érezzük, a színészi játék csak segítség, eszköz a befogadáshoz, tulajdonképpen a versbeszédet kell hallgatni. Talán ezért is néha túl erősek, már-már szájbarágósak az olyan rendezői megoldások, hogy a Remény rózsaszín inget visel, vagy az álombeli, képzelet szülte történések szereplői – mint valami mesehősök – hercegként, hercegnőként és királynőként jelennek meg a színen. A humor erejével hat viszont, hogy a rózsaszín inges Remény nem romantikus hős, hanem bőrnadrágot és napszemüveget viselő férfi. Fiatalos, korhű, így könnyebben magával ragadja a célközönséget.

A színpadi történés mindvégig pergő, néhány szövegbeli bakit leszámítva a szereplők: Puzsa Patrícia, Laczó Júlia, Marosán Csaba, Pál Attila, Pákai Zsuzsanna, Nánási Brigitta, Buzási András, Bíró Júlia, Zongor Réka, Nagy-Pál Réka, Molnár Enikő, Incze Aliz kiválóan alakítanak.

A rendező Köllő Csongor szerint Jónás Tamás szövege nagyon tudatos. Közhelyes, de egyedien megkapó. Banális, de lehengerlően hatásos. Mindennapi, de mesés. Nevettet, mégis szomorít. Ily módon pedig a banális őrület nagyon közelít unokatestvéréhez, a „szent őrülethez”. Szinte kéz a kézben járnak.

A meghívott az est beharangozójában így ír Kolozsvárhoz fűződő viszonyáról: „Számomra Kolozsvár szellemi és földrajzi tere olyan gyökerekhez való visszatérés, amelyek eddig még nem tápláltak, de gyerekkoromból ismerősek, rokonságot, vérközösséget érzek velük. Elvesztettem a családom. Nem is egyszer, és minden értelemben. Az a bátor és veszélyes reményem van, hogy Kolozsváron újat találok. Erre kötelez a jelen lévő, tapintatos szeretet, amelyet legborúsabb időszakokban sem lehet nem érezni, és olyasfajta evangéliumot hordoz egyre fehéredő eszmélésemben, amelyet nem csak meghallani vagyok köteles, hanem továbbadni is”.

A színpadi produkciót követő beszélgetés, amely többek között kolozsvári tartózkodására is kitért, megerősítette a fentieket. A költő megvallotta: a város egyfajta otthont jelent számára az otthontalanságban. Nem volt tudatos választás a Kincses Városba való költözés, hiszen ő olyan ember, aki a praktikus dolgokban hagyja magát sodorni, viszont Budapest után ez tűnt a legkézenfekvőbbnek.  

Visky a költői hivatásról is kérdezte Jónást, aki matematikusnak készült, de nagyon korán elkezdte foglalkoztatni a líra világa is. „A legfőbb motivációm mai napig is, hogy költő legyek.” A matematika ide-oda mászkál, búvópatakként előjön akár a szövegekben, akár a gondolkodásban, az irodalmi alkotások kezelésében. A matematika feladata leképezni bizonyos paradigmarendszereket, azok hiányosságait, határait. Ezeket a hiányosságokat leginkább a költészet tudja feloldani. A drámai szövegekben is a lírai átcsusszanások azok, amelyek hangsúlyosak és elvezetnek a problémákhoz. A költő azt is elmondta, hogy sosem szeretett volna színházzal foglalkozni, és ha Zalán Tibor nem erősködik és biztatja, nem írta volna meg a Lélekvesztőt.  A színházról többnyire a pánikroham jut eszébe. Nem lehet kimenni. Nem kap levegőt. Figyelni kell. Megnémulni. Éppen ezért hosszú időbe telt, amíg ezt a darabot megírta. A versek és a próza után valamiképp sejtette, hogy a dráma következik, mert abban van jelen mindhárom műnem, és ez a szintézis érdekli a legjobban.

Kamaszoknak szóló, a családon belüli erőszakot feldolgozó művet kellett papírra vetnie. Bár a szöveget a gyerekeinek, akik akkor ilyen korúak voltak, megmutatta, így tesztelvén a korosztály reakcióját, a darab utóéletét nem igazán követte nyomon, nem beszélgetett el az előadást megnéző fiatalokkal. A szakma visszajelzéséből viszont úgy érzi, a budapesti fogadtatása pozitív volt, eljutott a célközönséghez a mondanivaló. A meghívott jelenleg is dolgozik egy színdarabon, amelyhez megvannak már az „előmunkálatok”, csupán rá kell hangolódnia az írásra. Szabadság, kóborlás szükséges ahhoz, hogy rátaláljon a hangulat. Jónás ugyanis úgy ír, hogy hosszú ideig csak megfigyel dolgokat, tapasztalatokat gyűjt, utána pedig rövid idő alatt papírra veti.

Visky András szerint elképesztő gyöngédséggel, szeretettel és együttérzéssel forgatja meg a kést az olvasóban, ami a kiváló formaérzékből, a nyelvhez való viszonyából, személyességéből fakad. Erre reagálva a költő elmondta: egy költemény születése meglehetősen egzakt módon fogalmazódik meg benne. Míg a legtöbb poétát egy ritmus, dallam, szókép, valamilyen szándék vagy lelkiállapot motiválja, nála ezek nincsenek meg. Metaforikusan gondolkodik, „folyamatosan gerjesztett állapotban van”, és majdnem mindegy, hogy mi az, ami versírásra szólítja fel. Hogy a laikus közönség is jobban átlássa a versírás folyamatát, ezt a különös lelkiállapotot a szerelemhez hasonlította. Mint mondta: mindannyian tudjuk, hogy a szerelem mindenkiből kicsihol egyfajta íráskészséget. Verset írni is hasonló érzés. 

Végezetül a hamarosan a Magvetőnél megjelenő Lassuló zuhanás című verseskötetéről beszélt Jónás Tamás. „Egy új könyv úgy születik meg, ahogyan az avart összehordja a szél. Három-négy éve kapom a felkéréseket, hogy új verseskönyvet publikáljak, de nem éreztem érettnek az időt hozzá. Most úgy érzem, hogy valami változik bennem és valami lezártnak tekinthető, így született meg az igény az új kötetre.” A Lassuló zuhanás „súlyos és vaskos kötet” lesz, kétszáz verset foglal magába, amelyet mintegy ezerkétszáz alkotás közül választottak ki a szerkesztőkkel közösen.
                                                                                                                     

Varga Melinda