„Régivágású felelősséggel dolgozó szépíró”
„Régivágású felelősséggel dolgozó szépíró”
A Pózok sebezhetőn és az Átörökített magány című két kötet lírai egységet alkotva jelent meg a Napkút Kiadónál, amely már hét kötettel büszkélkedhet az erdélyi költőtől. Szondi György kiadóvezető az ünnepelt alkotó és az esten közreműködő irodalmárok, előadók mellett külön, virággal köszöntötte az idősebb és az ifjabb Lászlóffy-házaspár nőtagjait, Enikőt és Melindát, aki Lászlóffy Zsolt mellett foglalt helyet a zongoránál. Szondi szintén virággal kedveskedett a köteteket méltató Szepes Erikának és Korpa Tamás irodalomtörténész párjának.
E figyelmes kezdés után a zongorajáték tovább fokozta a nyitány emelkedett hangulatát. Lászlóffy Zsolt nemcsak előadóművész és zenét oktató tanár, de zeneszerzésből doktorált docense is a Partiumi Keresztény Egyetemnek. Az est folyamán Bach, Wagner, Sztravinszkij darabjai mellett saját szerzeményeiből is előadott.
A szuggesztív zongorajáték méltón készítette elő Berta Zoltán laudációját, melyet távollétében – az irodalomtörténész egyetemi oktatói elfoglaltságai miatt nem tudott részt venni az esten – Varga Tamás színművész olvasott fel. Az elemzés a sokszólamúságot és a „transzkulturális végleteket egymás felé közelítő” telítettséget állította az életmű és az alkotói életút középpontjába. Lászlóffy Csaba a Forrás-nemzedék mértékadó, nemzetközi hírű képviselője: munkásságát nemcsak Erdélyben és az anyaországban, de az angol nyelvű fordításoknak köszönhetően Angliában és Írországban is sokan ismerik. Sokműfajúsága, formagazdagsága élő klasszikussá teszik – jellemezte az alkotót Berta Zoltán. A biblikus poémáktól a játékos bökversekig, az abszurd komédiától a társadalomlélektani drámáig szinte minden műfajban alkotott már jelentőset a költő: drámaíróként, műfordítóként, esszéistaként éppúgy, mint íróként.
Műveit egyaránt áthatja a magyar közösségi megmaradás akarata és az elfogulatlan, enciklopédikus kultúreszmény. Semmi nem idegen tőle, ami a magyar és a világirodalom kincsestárában felboltozódott – hangsúlyozta Berta Zoltán értékelése, amely a közösségi sorsirodalom és a szubjektum megnyilatkozásainak párhuzamosságára is felhívta a figyelmet. „Napjaink életérzésének összefoglalója ő” – tért át az elemzés a kettős verseskötet jelentőségére, mely összegzés és egyben továbblendülés a költői pályán. A konkrét és a metaforikus beszéd a szakmai ínyenceket és az irodalombarát nagyközönséget egyaránt megszólítja. Lászlóffyt minden kötetében jellemzi a bravúrosan sziporkázó nyelvi ötletek sokasága, az érzékiség és az érzékfelettiség. A két ikerkötet tehát nem záróköve egy nagy költészetnek, hanem széttekintési lehetőség abban – összegezte Berta Zoltán szövege.
Szondi György idézte a könyvek fülszövegéből Korpa Tamás megállapítását, hogy az ikerkötetek egy méltatlanul keveset emlegetett lírai életmű nagybecsű értékei. Felolvasott néhány kötetcímet, melyek már önmagukban is érzékeltetik: Lászlóffy Csaba ugyanolyan sok billentyűn játszik, mint fia a zongorán. Erről néhány költeményt meghallgatva is meggyőződhettünk, Katona Tamás színművész előadásában. „Nem gondolni a halálra, ez volt az első ars poeticám” – szólt a háborús időket megidéző Ahogy című vers egy sora. Erre felelt a mából az Ami enyém volt: „Új csapásokat keres az én, a gén, a szörnyeteg…” Vagy: „A múlt terében egy hang, egy mukkanás sincs” – mondja a költő a Virrasztó rapszódiában.
„Távolról és személyesen szeretnék indítani” – kezdte laudációját Szepes Erika, felelevenítve ismeretségük kezdetét Lászlóffy Csabával. „Egy pályaművét olvastam, amikor úgy éreztem, mintha a testvérem beszélt volna általa” – emelt ki az irodalomtörténész egy korai Karinthy-parafrázist, a Tálentum árát. „A negatív korjellemzők összecsengetése ragadott meg benne, és az a rokon emberi tartás, mely egy másfél évtizedes barátságnak lett az alapja” – idézte fel Szepes Erika.
„Az új kötetekben is azt írja Csaba, amit érzek és gondolok” – folytatta a kritikus, csakhogy immár homlokegyenest ellenkező gondolatok bomlanak ki soraiból, mint a Karinthy-parafrázis idején. Akkor ugyanis a jó fordulatokban való szilárd hit jellemezte a költőt, mára ez szarkazmusba, elégikusságba, tragikumba fordult. Ma Európa rothadását verseli meg, ahol nincs út, ahová léphet. „Nincs hova tovább, / gyászos évek után nem újul meg már a világ.” Európa, melynek egykor provinciái voltak, maga süllyedt a provinciák szintjére.
Akárcsak Berta Zoltán, Szepes Erika is kiemelte Lászlóffy páratlan műveltségét, versei metrumgazdagságát, széleskörű tájékozódását, a nagyok: Ady és Kuncz Aladár örökségét. Az egyes szám első személy mellett versei gyakran szólnak tegező formában, a költő néha önmagát is megszólítja bennük. Nem bújik posztmodern maszkokba, saját nevében beszél. Két ént tapinthatunk ki műveiben: az alkalmazkodóbbat és a lendületesebb, határozottabb álombelit – ez adja meg a kulcsot a két kötet viszonyához is. „Ismét testvérgondolatokat olvasok” – zárta beszédét Szepes Erika, ám ezek most sötét, pesszimista látomások Lászlóffytól. „Bár ellenkező előjellel szólna belőle a próféta” – kívánta búcsúzóul a kritikus.
Az esten Lászlóffy Csaba is szólt röviden, de Szondi György kérésére nem költészeti témában, hanem arról, hogyan született meg Varga Domokossal írt közös történelemkönyvük. A költő a rá jellemző átéléssel és lendülettel vázolta fel nagy ívű mondataiban a nagybeteg Varga Domokos utolsó éveire eső közös munkát, melyet egyébként Lászlóffy egymaga kezdett el írni egy felkérésre. Holott, mint megvallotta, kezdetben alkatától, műfajaitól is távol állt ez a témakör, de izgatta a történelem bonyolultsága és kiszámíthatatlansága. A magyarság rövid története valójában egy nagyobbra tervezett mű része, Magyarországon jelent meg 2001-ben, szinte a szerzők költségén. Akkoriban hozták létre a Péterfy-díjat, és bár anyaországi alkotóknak szánták, közfelkiáltással mindenki Lászlóffy Csabának és Varga Domokosnak ítélte – emlékezett a költő.
Harmadikként Korpa Tamás ifjú, ám Erdélyben máris jól ismert doktorandusz irodalomtörténész méltatta Lászlóffy Csaba munkásságát. Úgy is, mint az életmű kutatója, az új verseskönyvek szerkesztője, és az ikerkötet megálmodója. Korpa Tamás egy korábbi születésnapi köszöntőből idézett: „A negyvenkötetes életmű egy negyvenezer éves könyvtár lenyomata” – szólt a néhány évvel ezelőtti beszéd, mely azóta annyi korrekcióra szorul: az életmű immár negyvenöt kötetes. „Látszatra két önálló, lezártnak tetsző kötet ez, melyek magukban is megállják a helyüket” – jellemezte a műveket Korpa Tamás, majd felhívta a figyelmet: a bennük felvonuló versek folytonos határszegést követnek el, cirkálnak, párbeszédet folytatnak egymással. „A két kemény borító ciklushatárok közé rendezi a matériát, de a versek dialogizálnak, egymás ikrei.” Lászlóffy tobzódik az idézetekben, mottókban, hivatkozásokban, de ennek szertartásrendje nagyon fontos nála. „Régivágású felelősséggel dolgozó szépíró ő, aki esztétikailag kommunikációképesen juttatja érvényre a metafizikai problémákat is” – összegezte mondandóját a fiatal tudós.
Az est zárásaképp Lászlóffy Csaba maga olvasta fel néhány versét. Ezek közül minden bizonnyal az Apakép jelentette a hallgatóságnak a legmaradandóbb élményt, hiszen a zongoránál ülve Lászlóffy Zsolt is hallgatta, s mint édesapja elejtett megjegyzéséből kiderült, korábban még nem hallhatta. „A voltaképpeni férfi, akit a rászedett idő homálya észrevétlenül bekormozott” – hangzott a vers egy sora, majd a lezárása: „Vissza-visszaváltozom, visszaváltoznék önmagammá.”
Szöveg és fotók: Laik Eszter
