A königsbergiek

Már magyar megnevezésével is problémák adódnak. Mi­nek fordítsuk? Königsbergi húsgombócnak? A hús­gom­bóc ná­lunk levesbe való, míg ez letagadhatatlanul fő­é­tel. Kö­nigs­ber­gi vagdalthúsnak? Isten őrizz, ilyent csak a katonaságnál ettünk, olyan volt, mint a fűrészpor! Königsbergi gom­bócnak? „Kiugrott a gombóc a fazékból”… a végén még hun­garikumot csinálnak szegényből! Königsbergi fasírtnak? Jaj, csak azt ne! Kifasírozna Kant, ha élne.

Először húsz éve kóstoltam a königsbergieket. A nürnbergi lá­gerben. Otthonról mennünk kellett, kaptunk turista útlevelet Tö­rökországba, mert oda nem kellett vízum: one way ticket! Fe­hér Lada, apa, anya, kislány Sztambulba. Szerencsénk volt, ak­korjában a román útlevélnek zöld színű borítója volt, mint a nyu­gat-németnek. Eltakartuk a szocreál címert, s mondtuk né­me­tül, hogy azok vagyunk. Mire a konzulátust körülzáró, ví­zum­ra várakozó embergyűrű csodák csodájára szétnyílt – Sze­zám tárulj! –, s már bent is voltunk a légkondicionált Bun­des­re­publikban. Azóta a zöld a kedvenc színem, és Írország.

Édesanyám brassói szász lány, s ezt a bundesnémetek is szá­mon tarthatták, mert két nap múlva megvolt a ki-be-települési ví­zum, hogy hajóra ülve (Lada is, muszáj volt a török miatt) meg­kerüljük a görögöket, és Velencében szerencsésen partot ér­jünk napnyugaton.

Első állomásunk Nürnbergben, a népi németek (értsd erdélyi szá­szok és bánsági, szatmári, dunai svábok, és nyugat- és kelet-po­roszok, és volgai, sziléziai, bohémiai németek) gyűjtőlágere volt, ahogy ezt a sztambuli Bundesrepublik lelkünkre kötötte.

Két tízemeletes tömbház. Hitler stadionja mellett. Első pil­lan­tásra meg lehetett állapítani, hogy az övé volt, mert alaposan fel­verte a gyom.

Egyik tömbben szállásunk és az étkezde. A másikban nap­ja­in­kat múlattuk adminisztrációs- egészségügyi- és biztonsági szer­vek kérdéseinek kereszttüzében.

Az ebédlőben csaknem mindenki lengyelül beszélt, elvétve né­hányan oroszul. Hatéves kislányom meg is jegyezte, hogy itt más­képpen beszélnek németül, mint otthon, Erdélyben.

Nem tudom, hogy a kantin főnöknője, testes, parancsoló han­gú matróna, Kelet-Poroszországból származott-e, de tény, hogy egyik napon Königsberger Klopse állt az étlapon. Ha Kö­nigs­berg, akkor Kant és német lovagrend. Vagy fordítva. Vajon ők is különleges fűzőbe csomagolták magukat éjszakára, hogy el­len­állhassanak a hús kísértéseinek? Hús!

A leírhatatlan színű labdacsok sárgászöld mártásban úsz­kál­tak, ez meg tele volt sötétzöld bogarakhoz hasonlító bogyókkal. Vil­lámmal vigyázva szétvágtam az egyiket, megmártottam a szósz­ban, s miközben a számhoz emeltem, eszembe jutott a vicc a két román atyafiról, akik életükben először próbálkoznak a banánnal. Kolozsváron megvásárolnak egyet-egyet, s felülnek a dési személyre. Nézegetik, tapogatják, kicsit tán még irigy­kednek is rá. A bátrabbik elkezdi hántani. Társa kimeredt sze­mek­kel figyeli, miközben a vonat teljes gőzzel rohan a mezőségi éj­szakában. Eljön a visszafordíthatatlan pillanat: ăl mai voinicel (ejtsd: öl máj vojnicsël), beleharap a vastag, fehér hernyóba. És ebben a pillanatban megszakad a vonat áramellátása (min­den­napi dolog banántalan hazákban), mire a másságra nyitott em­be­rünk elordítja magát: Nu mîncă! Orgheşti! (ejtsd: Nu mün­kö! Orgyëst! Ne egyél belőle, me megvakúsz!). Szóval én is be­le­harapok, majd családom felé fordulva halkan megjegyzem: össze fogjátok hányni magatokat. És eszembe jut a le­for­dít­ha­tat­lan népi bölcsesség: Was der Bauer nicht kennt, das ißt er nicht. Bajorul: Wos da Baua ned kennd, frisst a ned. Szóval hogy az istenadta nép ösztönszerűen nem vesz magához idegen ele­delt.

Délutánunk szabad lévén, korgó gyomorral elmentünk egy echte nürnbergi henteshez felvágottat vásárolni. Mennyei illat: füs­tölt és főtt sonkák, hidegsültek, kocsonyák, kolbászkarikák, vé­resek, májasok, szalámirudak. Lányom elbizonytalanodva meg­rángatja a kabátom: parizer nincs? Merthogy otthon csak az volt, nagyritkán. Csak azt ismerte. Dehogynem! S már ren­de­lem is büszkén: Bitte zweihundertfünfzig gramm Pariser! A kan­caarcú frank lány szégyenlősen lesüti a szemét. Mutatom, hogy ott, abból kérek. Ah so, Lyoner möchten Sie?!, mondja, de most már pukkadozik a nevetéstől. Jó, látom, hogy az a leg­ol­csóbb, de akkor sem kellene gúnyt űzni a vásárlóból, aki itt ál­lí­tólag: király. Nem élek csecsemőkirályi hatalmammal, mert a lány villájára vesz egy szelet parizert, és kedvesen odakínálja csil­logó szemű kislányomnak… Eme furcsa történet csat­ta­nó­jára csak jóval később jöttem rá. Akkor már jócskán benne vol­tunk a királyságban. Nagy buli után készségesen felajánlom egyik csinos kolleganőmnek, hogy hazaviszem. Erre nyakamra kul­csolja porcelánbőrű karjait, magához húz és fülembe kérdi: Hast du ein Pariser dabei? És persze van hozzá párizsid is? Bu­tán nézhetek rá, mert megpaskolja arcomat és valami olyas­mit suttog, hogy nagyon bukik keleti macsóságomra, de azért nem szívesen esne tőlem teherbe. Sapienti sat!

Nagynevű író (magyar? német? vagy fordítva?) egyszer azt mond­ta (írta?), hogy minket, erdélyieket nem lehet komolyan ven­ni, mert ahelyett, hogy a lényegről beszélnénk, egyfolytában tör­téneteket mesélünk. Szóval miután legyűrtem az első falatot, s ösztönszerűen figyelmeztettem volna családomat a veszélyre, agyamon átcikázott a Dél-Porosz Cirkusz, az „elvesztett keleti térségek” meg Krivoj Rogba deportált brassói nagyapám, meg a felkoncoltatás utáni állapot, amikor mindent meg kellett enni. Nem ezért jöttem ide!, csaptam volna le éhesen villámat (nem csaptam, csak tettem). Főleg nem a poroszokért. Akkor inkább Heine­ért (se zászlóm, se himnuszom).

Húsz éve kerülöm őket, noha azóta poroszokat is meg­ked­vel­tem, s a néhai hányingert okozó zöld bogarakkal, étkeknek ra­vaszkás ízet kölcsönző kápri bogyóval bensőséges barátságot kö­töttem. Meg a königsbergiekkel. Olvastam rettenetes kivándorlásukról, az ellenséges természetről és emberekről, árulókról, útonállókról, napnyugat felé tartó kétségbeesett ekhós szekerekről, felderítőkről, pozdorjává törött kerékagyakról, hóviharban keresztülmetszett köldökzsinórokról, vérszomjas ellenségről. Becstelenül legyilkolt borjúkról, malacokról. Gyerekekről. Megszámlálhatatlan lóról. Nem, a lovak nem hibásak! Mi közötök zászlókhoz, himnuszokhoz jégesőben, hóviharban megszakadó, hűséges trakénerek, hidegvérűek, pónik, becses paripák? Mint egy westernben. Nem, szó sincs itt westernről! Ezek nem az ígéret földjére jöttek, hanem meg­igézett földjükről menekültek. Napnyugat kapujában lemondtak mindenükről. Visszafordíthatatlanul. Pótolhatatlanul. Helyrehozhatatlanul. Elvesztették múltjukat; németekből soha sem lesznek cowboyok.

S a königsbergiek?

Hogy azóta már a never say neverhez is közelebb kerültem, meg hát Szőcs Géza barátomat ennyire érdekli ez a Königsberg-téma, elhatároztam, hogy ki-be-telepedésem huszadik év­for­du­ló­jára magam próbálkozok velük. A königsbergiekkel.

A világhálón jeles helyet foglalnak el. Azt is mondhatnánk, hogy benne vannak a német nemzeti eledelek top tenjében. Az ötvenedik receptúra után befejezettnek nyilvánítottam a keresést és nekikezdtem elkészítésük alapos tanulmányozásába.

A legnagyobb dilemmát az alapanyagok kiválasztása je­len­tette. Milyen húsból? Marhából és disznóból keverten? Borjúból és disznóból? Vagy csak zsírosabb borjúnyakból? Meg hát a fű­szerek. Kápri bogyó egyértelműen szükségeltetik. De mi legyen a citromhéjjal meg a szerecsendióvirággal? És persze a Grätchenfrage: tegyünk-e bele szardellát? Oj, vé! Se hús, se hal! Ebből a szempontból a mesterien főző törökök a leg­következetesebbek: halk lokantasi (húsos étterem) – balîk lo­kan­tasi (halas étterem). Sztambulban ismeretlenek a kö­nigs­bergiek.
 

*

Két száraz zsemlét-zsömlyét tejbe áztatok, nagy fej vöröshagymát, két cikk fokhagymát meghámozok, felaprítok, és vigyázva, hogy meg ne piruljanak, vajban (csábít a pirított, füstölt szalonna, de most inkább ne!) megdinsztelem.

Borjúnyakat, szalonnát felkockázom, régi húsőrlővel (nagyanyámé volt, de most nem mesélünk!) ledarálom a leg­sűrűbb lyukú koronggal. Sorrend: borjú, karaj, kötés pet­re­zselyem keverve, majd három szardella (nem tudok ellenállni!), leg­végén tejbeázott zsemlék, hogy egy csepp se maradjon a drá­ga masszából a darálóban.

Két tojást masszába keverek, fűszerezem: jócskán borssal, sze­recsendióvirággal, citromhéjjal, vigyázva sóval, tekintettel sós vízben úszott szardellákra. Alaposan összedolgozom.

Nedves tenyérrel ping-pong labdányi (milyen jó lenne ide egy más szó… golflabda! ez még silányabb!) königsbergieket gyú­rok, mancsolok, gyomászolok (ez már túl sok!), bor­jú­cson­tokból főzött, fövő húslébe csúsztatom, lassú tűzön húsz percig úsztatgatom, főzögetem, becézgetem, vigyázva, hogy egyedül gyakorolják azt, mert nagy hajlamot mutatnak összeragadáshoz, egyesüléshez. Edényt finoman rázogatom, hogy kedvükre forgolódhassanak. Idő teltével habszedő kanállal meleg lábosba te­szem őket, hadd pihenjék ki újjászületésük fáradalmait: a königsbergiek.

Fehérbor-ecettel feleresztett húsléhez vajban dinsztelt (ma­radjon így!) mogyoróhagymát adok, erős tűzön felére sűrítem. Le­szűröm. Tejszínt keverek hozzá. Újból leszűröm. Tojássárgát kevés lével elegyítek, csendesen rotyogó mártáshoz (lassan fövő sauce) adom. Tűzről nyomban leveszem. Worcesterrel, le­he­letnyi cayenn-i borssal fűszerezem. Kettébe vágott kápri bo­gyó­kat, felaprított szardellákat (én is apám, Cézár, merthogy va­la­mi­kor nekünk is volt tengerünk!) beleszórom. Órája türelmes me­legben várakozó königsbergieket szósszal finoman nyakon ön­töm.

Rinascimento Kant és német lovagrend. Vagy fordítva.

Lisztes főtt krumplival adom fel, olyan azonnal szétomlóval (a csíktusnádi homokban terem a legjobb belőlük, de nem min­de­nütt kaphatóak). Rüdesheimi rizlingeket bontok hozzá, a világ leg­zamatosabb fehérborát.

*

Húszéves itt-távollétemet ünnepeltük barátaimmal. Meg­evé­sük közben említést tettem a fordítás dilemmájáról. Ízlett-forma a főztöm, nem nagyon figyeltek rám: a fiatal königsbergiek iz­mosak voltak, s a krumplival engedelmesen elegyedő palástjuk kel­lemesen pikáns. Csak Yvonne, Hans francia barátnője emelte rám sötétbarna szemeit. Villájával vigyázva kettészelt egy kö­nigsbergit, megmártogatta a szószban, megízlelte, és így szólt: „Quenelles de veau Königsberg, relevées aux anchois et nappées de sauce aux câpres”.

Már magyar megnevezésével is problémák adódnak. Mi­-nek fordítsuk? Königsbergi húsgombócnak? A hús­-gom­bóc ná­lunk levesbe való, míg ez letagadhatatlanul fő­é­tel. Kö­nigs­ber­gi vagdalthúsnak? Isten őrizz, ilyent csak a katonaságnál ettünk, olyan volt, mint a fűrészpor! Königsbergi gom­bócnak? „Kiugrott a gombóc a fazékból”… a végén még hun­garikumot csinálnak szegényből! Königsbergi fasírtnak? Jaj, csak azt ne! Kifasírozna Kant, ha élne.

Először húsz éve kóstoltam a königsbergieket. A nürnbergi lá­gerben. Otthonról mennünk kellett, kaptunk turista útlevelet Tö­rökországba, mert oda nem kellett vízum: one way ticket! Fe­hér Lada, apa, anya, kislány Sztambulba. Szerencsénk volt, ak­korjában a román útlevélnek zöld színű borítója volt, mint a nyu­gat-németnek. Eltakartuk a szocreál címert, s mondtuk né­me­tül, hogy azok vagyunk. Mire a konzulátust körülzáró, ví­zum­ra várakozó embergyűrű csodák csodájára szétnyílt – Sze­zám tárulj! –, s már bent is voltunk a légkondicionált Bun­des­re­publikban. Azóta a zöld a kedvenc színem, és Írország.

Édesanyám brassói szász lány, s ezt a bundesnémetek is szá­mon tarthatták, mert két nap múlva megvolt a ki-be-települési ví­zum, hogy hajóra ülve (Lada is, muszáj volt a török miatt) meg­kerüljük a görögöket, és Velencében szerencsésen partot ér­jünk napnyugaton.

Első állomásunk Nürnbergben, a népi németek (értsd erdélyi szá­szok és bánsági, szatmári, dunai svábok, és nyugat- és kelet-po­roszok, és volgai, sziléziai, bohémiai németek) gyűjtőlágere volt, ahogy ezt a sztambuli Bundesrepublik lelkünkre kötötte.

Két tízemeletes tömbház. Hitler stadionja mellett. Első pil­lan­tásra meg lehetett állapítani, hogy az övé volt, mert alaposan fel­verte a gyom.

Egyik tömbben szállásunk és az étkezde. A másikban nap­ja­in­kat múlattuk adminisztrációs- egészségügyi- és biztonsági szer­vek kérdéseinek kereszttüzében.

Az ebédlőben csaknem mindenki lengyelül beszélt, elvétve né­hányan oroszul. Hatéves kislányom meg is jegyezte, hogy itt más­képpen beszélnek németül, mint otthon, Erdélyben.

Nem tudom, hogy a kantin főnöknője, testes, parancsoló han­gú matróna, Kelet-Poroszországból származott-e, de tény, hogy egyik napon Königsberger Klopse állt az étlapon. Ha Kö­nigs­berg, akkor Kant és német lovagrend. Vagy fordítva. Vajon ők is különleges fűzőbe csomagolták magukat éjszakára, hogy el­len­állhassanak a hús kísértéseinek? Hús!

A leírhatatlan színű labdacsok sárgászöld mártásban úsz­kál­tak, ez meg tele volt sötétzöld bogarakhoz hasonlító bogyókkal. Vil­lámmal vigyázva szétvágtam az egyiket, megmártottam a szósz­ban, s miközben a számhoz emeltem, eszembe jutott a vicc a két román atyafiról, akik életükben először próbálkoznak a banánnal. Kolozsváron megvásárolnak egyet-egyet, s felülnek a dési személyre. Nézegetik, tapogatják, kicsit tán még irigy­kednek is rá. A bátrabbik elkezdi hántani. Társa kimeredt sze­mek­kel figyeli, miközben a vonat teljes gőzzel rohan a mezőségi éj­szakában. Eljön a visszafordíthatatlan pillanat: ăl mai voinicel (ejtsd: öl máj vojnicsël), beleharap a vastag, fehér hernyóba. És ebben a pillanatban megszakad a vonat áramellátása (min­den­napi dolog banántalan hazákban), mire a másságra nyitott em­be­rünk elordítja magát: Nu mîncă! Orgheşti! (ejtsd: Nu mün­kö! Orgyëst! Ne egyél belőle, me megvakúsz!). Szóval én is be­le­harapok, majd családom felé fordulva halkan megjegyzem: össze fogjátok hányni magatokat. És eszembe jut a le­for­dít­ha­tat­lan népi bölcsesség: Was der Bauer nicht kennt, das ißt er nicht. Bajorul: Wos da Baua ned kennd, frisst a ned. Szóval hogy az istenadta nép ösztönszerűen nem vesz magához idegen ele­delt.

Délutánunk szabad lévén, korgó gyomorral elmentünk egy echte nürnbergi henteshez felvágottat vásárolni. Mennyei illat: füs­tölt és főtt sonkák, hidegsültek, kocsonyák, kolbászkarikák, vé­resek, májasok, szalámirudak. Lányom elbizonytalanodva meg­rángatja a kabátom: parizer nincs? Merthogy otthon csak az volt, nagyritkán. Csak azt ismerte. Dehogynem! S már ren­de­lem is büszkén: Bitte zweihundertfünfzig gramm Pariser! A kan­caarcú frank lány szégyenlősen lesüti a szemét. Mutatom, hogy ott, abból kérek. Ah so, Lyoner möchten Sie?!, mondja, de most már pukkadozik a nevetéstől. Jó, látom, hogy az a leg­ol­csóbb, de akkor sem kellene gúnyt űzni a vásárlóból, aki itt ál­lí­tólag: király. Nem élek csecsemőkirályi hatalmammal, mert a lány villájára vesz egy szelet parizert, és kedvesen odakínálja csil­logó szemű kislányomnak… Eme furcsa történet csat­ta­nó­jára csak jóval később jöttem rá. Akkor már jócskán benne vol­tunk a királyságban. Nagy buli után készségesen felajánlom egyik csinos kolleganőmnek, hogy hazaviszem. Erre nyakamra kul­csolja porcelánbőrű karjait, magához húz és fülembe kérdi: Hast du ein Pariser dabei? És persze van hozzá párizsid is? Bu­tán nézhetek rá, mert megpaskolja arcomat és valami olyas­mit suttog, hogy nagyon bukik keleti macsóságomra, de azért nem szívesen esne tőlem teherbe. Sapienti sat!

Nagynevű író (magyar? német? vagy fordítva?) egyszer azt mond­ta (írta?), hogy minket, erdélyieket nem lehet komolyan ven­ni, mert ahelyett, hogy a lényegről beszélnénk, egyfolytában tör­téneteket mesélünk. Szóval miután legyűrtem az első falatot, s ösztönszerűen figyelmeztettem volna családomat a veszélyre, agyamon átcikázott a Dél-Porosz Cirkusz, az „elvesztett keleti térségek” meg Krivoj Rogba deportált brassói nagyapám, meg a felkoncoltatás utáni állapot, amikor mindent meg kellett enni. Nem ezért jöttem ide!, csaptam volna le éhesen villámat (nem csaptam, csak tettem). Főleg nem a poroszokért. Akkor inkább Heine­ért (se zászlóm, se himnuszom).

Húsz éve kerülöm őket, noha azóta poroszokat is meg­ked­vel­tem, s a néhai hányingert okozó zöld bogarakkal, étkeknek ra­vaszkás ízet kölcsönző kápri bogyóval bensőséges barátságot kö­töttem. Meg a königsbergiekkel. Olvastam rettenetes kivándorlásukról, az ellenséges természetről és emberekről, árulókról, útonállókról, napnyugat felé tartó kétségbeesett ekhós szekerekről, felderítőkről, pozdorjává törött kerékagyakról, hóviharban keresztülmetszett köldökzsinórokról, vérszomjas ellenségről. Becstelenül legyilkolt borjúkról, malacokról. Gyerekekről. Megszámlálhatatlan lóról. Nem, a lovak nem hibásak! Mi közötök zászlókhoz, himnuszokhoz jégesőben, hóviharban megszakadó, hűséges trakénerek, hidegvérűek, pónik, becses paripák? Mint egy westernben. Nem, szó sincs itt westernről! Ezek nem az ígéret földjére jöttek, hanem meg­igézett földjükről menekültek. Napnyugat kapujában lemondtak mindenükről. Visszafordíthatatlanul. Pótolhatatlanul. Helyrehozhatatlanul. Elvesztették múltjukat; németekből soha sem lesznek cowboyok.

S a königsbergiek?

Hogy azóta már a never say neverhez is közelebb kerültem, meg hát Szőcs Géza barátomat ennyire érdekli ez a Königsberg-téma, elhatároztam, hogy ki-be-telepedésem huszadik év­for­du­ló­jára magam próbálkozok velük. A königsbergiekkel.

A világhálón jeles helyet foglalnak el. Azt is mondhatnánk, hogy benne vannak a német nemzeti eledelek top tenjében. Az ötvenedik receptúra után befejezettnek nyilvánítottam a keresést és nekikezdtem elkészítésük alapos tanulmányozásába.

A legnagyobb dilemmát az alapanyagok kiválasztása je­len­tette. Milyen húsból? Marhából és disznóból keverten? Borjúból és disznóból? Vagy csak zsírosabb borjúnyakból? Meg hát a fű­szerek. Kápri bogyó egyértelműen szükségeltetik. De mi legyen a citromhéjjal meg a szerecsendióvirággal? És persze a Grätchenfrage: tegyünk-e bele szardellát? Oj, vé! Se hús, se hal! Ebből a szempontból a mesterien főző törökök a leg­következetesebbek: halk lokantasi (húsos étterem) – balîk lo­kan­tasi (halas étterem). Sztambulban ismeretlenek a kö­nigs­bergiek.

*

Két száraz zsemlét-zsömlyét tejbe áztatok, nagy fej vöröshagymát, két cikk fokhagymát meghámozok, felaprítok, és vigyázva, hogy meg ne piruljanak, vajban (csábít a pirított, füstölt szalonna, de most inkább ne!) megdinsztelem.

Borjúnyakat, szalonnát felkockázom, régi húsőrlővel (nagyanyámé volt, de most nem mesélünk!) ledarálom a leg­sűrűbb lyukú koronggal. Sorrend: borjú, karaj, kötés pet­re­zselyem keverve, majd három szardella (nem tudok ellenállni!), leg­végén tejbeázott zsemlék, hogy egy csepp se maradjon a drá­ga masszából a darálóban.

Két tojást masszába keverek, fűszerezem: jócskán borssal, sze­recsendióvirággal, citromhéjjal, vigyázva sóval, tekintettel sós vízben úszott szardellákra. Alaposan összedolgozom.

Nedves tenyérrel ping-pong labdányi (milyen jó lenne ide egy más szó… golflabda! ez még silányabb!) königsbergieket gyú­rok, mancsolok, gyomászolok (ez már túl sok!), bor­jú­cson­tokból főzött, fövő húslébe csúsztatom, lassú tűzön húsz percig úsztatgatom, főzögetem, becézgetem, vigyázva, hogy egyedül gyakorolják azt, mert nagy hajlamot mutatnak összeragadáshoz, egyesüléshez. Edényt finoman rázogatom, hogy kedvükre forgolódhassanak. Idő teltével habszedő kanállal meleg lábosba te­szem őket, hadd pihenjék ki újjászületésük fáradalmait: a königsbergiek.

Fehérbor-ecettel feleresztett húsléhez vajban dinsztelt (ma­radjon így!) mogyoróhagymát adok, erős tűzön felére sűrítem. Le­szűröm. Tejszínt keverek hozzá. Újból leszűröm. Tojássárgát kevés lével elegyítek, csendesen rotyogó mártáshoz (lassan fövő sauce) adom. Tűzről nyomban leveszem. Worcesterrel, le­he­letnyi cayenn-i borssal fűszerezem. Kettébe vágott kápri bo­gyó­kat, felaprított szardellákat (én is apám, Cézár, merthogy va­la­mi­kor nekünk is volt tengerünk!) beleszórom. Órája türelmes me­legben várakozó königsbergieket szósszal finoman nyakon ön­töm.

Rinascimento Kant és német lovagrend. Vagy fordítva.

Lisztes főtt krumplival adom fel, olyan azonnal szétomlóval (a csíktusnádi homokban terem a legjobb belőlük, de nem min­de­nütt kaphatóak). Rüdesheimi rizlingeket bontok hozzá, a világ leg­zamatosabb fehérborát.

*

Húszéves itt-távollétemet ünnepeltük barátaimmal. Meg­evé­sük közben említést tettem a fordítás dilemmájáról. Ízlett-forma a főztöm, nem nagyon figyeltek rám: a fiatal königsbergiek iz­mosak voltak, s a krumplival engedelmesen elegyedő palástjuk kel­lemesen pikáns. Csak Yvonne, Hans francia barátnője emelte rám sötétbarna szemeit. Villájával vigyázva kettészelt egy kö­nigsbergit, megmártogatta a szószban, megízlelte, és így szólt: „Quenelles de veau Königsberg, relevées aux anchois et nappées de sauce aux câpres”.