Ugrás a tartalomra

Machiavelli, a kiszolgáltatott ember

(1469. május 3.–1527. június 21.)

1527. június 21-én  halt meg Machiavelli. Machiavelli-monográfiát (Michael White) volt szerencsém olvasni az elmúlt két napban. Nagy élmény a XIV-XV. századi Firenze – a születő reneszánsz – különleges politikai világa. Nem árt megjegyezni, hogy Machiavelli – belátva, a Mediciek bocsánata nélkül sokra nem megy – A fejedelmet azért írta, hogy bizonyítsa politikai rátermettségét, tehetségét a kezét fél Európán rajta tartó nagyhatalmú család előtt. Hogy lássák, érti a dolgát akkor is, ha tizenkét évig ellenségeiket szolgálta.

   A hivatalnok gondolkodása ilyen: "hazámat szolgáltam", nem az ellenfeleiteket.

   De a Mediciek maga a hatalom. Materialista maffiacsalád, ugyanakkor szenteskedők és képmutatók. Szeretik magukat erkölcsi piedesztálon látni. Machiavelli közismert nézetei a szexről és a vallásról nem fér össze a magukról kialakított képpel.

   A dolog – hogy visszatérjen hatalmasokat szolgálni – nem jön össze.

Machiavelli, a hedonista

Két (nem kifejezetten jellemző, ám mégis jellegzetes) Machiavelli-levél a száműzetés napjairól:
"…belülre kerülvén, a homályból egy sarokban kuporgó nőalak képe bontakozott ki, fejét és arcát szégyenlősen törülközővel fedte el… s hogy történetemet rövidre fogjam, a sötétben vele egyedül maradva egy ízben megbasztam. Igaz, combjait lottyadtnak, pináját rozzantnak találtam – lehelete is bűzös –, mindazonáltal igen kanos voltam, tehát belementem a dologba. Miután végeztem, gondoltam, vetek egy pillantást az árura és kivettem egy égő fahasábot a kandallóból a szobában és meggyújtottam vele a lámpát; azonban még alig lobbant fel a láng, máris majdnem kiejtettem a kezemből. Brrr! Az első dolog, ami szemembe ötlött, az egy félig ősz, félig fekete – vagyis őszülő – hajtincs volt; habár feje búbja kopasz volt (a kopaszság miatt még pár tetűre is felfigyeltem, amelyek rajta sétáltak), pár vékony hajcsomó egészen szemöldökéig csüngött. Kis, ráncos feje közepén égett heg húzódott, ettől úgy nézett ki, mintha a piacon billogozták volna; szemöldökei végén serkecsomók ültek; egyik szeme felfelé, a másik lefelé tekintett – ráadásul az egyik nagyobb volt, mint a másik; szemei csipásak voltak, szempillái hiányoztak. Pisze orrát valahol nagyon lent szúrták az arcába, egyik orrcimpája fel volt hasítva és tele volt takonnyal. Szája Lorenzo de’ Mediciére emlékeztetett, de el volt ferdülve, és erről az oldalról nyál csorgott, minthogy fogatlan volt, és képtelen volt visszatartani nyálát. Felső ajkán hosszú, de gyér bajusz ült. Hosszú, hegyes álla kissé felcsúszott; lottyadt, szőrös toka csüngött ádámcsutkájára. Ahogy ott álltam teljesen letaglózva és szédülten bámultam ezt a szörnyet, ő is észrevette zavaromat és azt próbálta mondani: „Mi a gond, uram?” de ez nem jött össze neki, mert dadogott, s amint kinyitotta a száját, olyan bűz áradt ki a száján, hogy szememet és orromat – a két legfinomabb érzékszervet – valósággal lerohanta, gyomrom pedig olyannyira felháborodott, hogy képtelen volt eltűrni tovább ezt a merényletet, lázongani kezdett, s valóban fel is lázadt – így aztán alaposan leokádtam. Miután ily módon megfizettem neki, elindultam. Az üdvösségem legyen a tét, átkozott legyek, ha még egyszer Lombardiában járva kanos leszek!" (Niccolò Machiavelli Luigi Guicciardininek, 1509. december 8-án, Niccolò Machiavelli, Le Opere, 3. köt., Franco Gaeta, Unione Tipografico-Editrice Torinese, Torino, 11984.

 

44 évesen – miközben száműzetésben írja A fejedelmet – berombol az utolsó nagy szerelem:

   "El kell mondjam, hogyan kezdődött ez a szerelem, hogyan hálózott be a Szerelem, miként terítette rám hálóját és milyen is volt az; magad is rájössz, hogy ezt a virágok közé terített aranyhálót maga Vénusz szőtte, s oly puha és finom, hogy még egy érzéketlen szívet is meglágyítana, az enyémet pedig mindenképpen. Egy ideje már belegabalyodtam, lágy szálai megszilárdultak. Ne gondold, hogy a Szerelem közönséges eszközöket használt foglyul ejtésemre, hiszen tudja, hogy azok elégtelenek lennének, úgyhogy különlegeseket tartogatott számomra, amelyekről nem is tudtam, s amelyek ellen eddig igyekeztem megvédeni magam. Elég az hozzá, hogy habár közeledek ötvenedik életévemhez, sem a nap heve nem zavar, sem a rossz utak nem tántorítanak el, sem pedig az éj sötét órái nem riasztanak vissza. Minden roppant könnyűnek tűnik számomra: minden szeszélyéhez alkalmazkodom, még azokhoz is, amelyek eltérőnek és ellentétesnek tűnnek azzal, amilyennek lennem kellene. 1514. aug. 3."

   Igen. Ilyen a szerelem. Nincs rossz út, nincs hóvihar, kánikula.

 

Machiavelli sohasem említi a kedves igazi nevét, mindig La Tafaninak nevezte. A jelek szerint a lányt elhagyta a férje, aki felkerekedett, hogy Rómában új életet kezdjen. S minthogy ez a fiatalasszony igen csinos lehetett, Vettorinak írt leveleiből kiderül, hogy Machiavelli számára a kapcsolat kemény dió. A lány hülyét csinál belőle, ráveszi, hogy írjon szonetteket hozzá, és olyan ajándékokat vegyen, amelyek megvásárlását Machiavelli nem engedheti meg magának. Ma már képtelenség biztonsággal megállapítani, hogy vajon a Marietta tud-e a dologról. Valószínűleg igen, de vagy képtelen tenni ellene, vagy már régen tudomásul vette Niccolò szexuális igényeit. Ugyancsak bizonytalan, hogy vajon mi az ügy vége. Minden valószínűség szerint La Tafani férje visszatér és magával viszi, vagy valaki más kéri feleségül. Annyi bizonyos, hogy Machiavelli az ügyes kis testben keres vigaszt kitaszítottságára. „Noha látszólag talán nagy munkába vágtam a fejszém,” írja középtájonVettorinak, „dehát oly nagy édességet érzek benne, egyfelől ama öröm miatt, amit ez a ritka és finom elfoglaltság okoz nekem, másfelől pedig azért, mert általa félretettem bús emlékeimet – úgyhogy a világon szabadságon kívül egyebet, még ha lehetne is mást, nem kívánok.”

 

   Persze az ügyes kis test ajándékozta öröm és enyhülés is átmeneti. Eltűntével minden sötétebb és kilátástalanabb. Állásra nincs remény, senki nem biztatja. A következőket írja unokaöccsének 1516. február 15-én kelt levelében: „A legtöbb, amit elmondhatok magamról, hogy magam és családom egészséges. Kivárom a megfelelő pillanatot, amikor majd nyakon csípem Fortunát; eljön vagy sem, én kész vagyok türelemmel várni.” Szeptemberben megint írt, ezúttal így panaszkodik: „Haszontalan lettem jómagam, családom és barátaim számára, mivel siralmas sorsom által így rendeltetett.” A rákövetkező nyáron sem változik a helyzet. „Múltbeli és jelenlegi hányattatásaim miatt vidéken kell maradnom,” írja 1517 júniusában: „Olykor egy teljes hónapon át is megfeledkezem igazi énemről.”
Egyik szeretője, a dráma és a szerelem művésznője így jellemezte: „Felül és alul egyformán tehetséges."
   Még tíz évet él. Úgy hal meg, hogy nem tudja, halhatatlan.

 


(Firenze, 1469. május 3. – Firenze, 1527. június 21.)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.