Monitorok lázadása - Június, 1919

Benedek Szabolcs: A kilencvenedik évforduló kapcsán elkezdtem kicsit utánaolvasni az 1919-es eseményeknek. Különösen az érdekelt, hogy miként tudta egy kicsi, zavaros, de valamiért mégis erős csoport akkor magához ragadni a hatalmat. Nem az ideológiák érdekeltek, hanem a mögöttük és körötte lévő emberek. Persze, nagyon fontos olvasmányélmény volt ehhez például Lukács Györgynek az 1918 végén íródott és a bolsevizmusról mint erkölcsi dilemmáról szóló esszéje. Szóval, most ezen dolgozom. Kicsit rázós, kicsit jégre menős téma, ugyanakkor nem tudok róla, hogy mostanság bárki is feldolgozta volna szépirodalmi témaként az 1919-es eseményeket.

OZ: A Haláldekameronon ezek szerint túl vagy. Most következnek az íróolvasók. Szusszantasz, írod a novellákat, kelsz hajnalonta, bejársz a munkehelyedre, mi a következő nagyobb falat? Mi a terv? Mi ez a meglebegtetett Tanácsköztársaság?

Benedek Szabolcs: A kilencvenedik évforduló kapcsán elkezdtem kicsit utánaolvasni az 1919-es eseményeknek. Különösen az érdekelt, hogy miként tudta egy kicsi, zavaros, de valamiért mégis erős csoport akkor magához ragadni a hatalmat. Nem az ideológiák érdekeltek, hanem a mögöttük és körötte lévő emberek. Persze, nagyon fontos olvasmányélmény volt ehhez például Lukács Györgynek az 1918 végén íródott és a bolsevizmusról mint erkölcsi dilemmáról szóló esszéje. Szóval, most ezen dolgozom. Kicsit rázós, kicsit jégre menős téma, ugyanakkor nem tudok róla, hogy mostanság bárki is feldolgozta volna szépirodalmi témaként az 1919-es eseményeket. Próbálom elkerülni az értékelés csapdáját és bizonyos kényszerű ítéleteket. A cselekmények és a mögöttük lévő emberi mozgatórugók érdekelnek. (Interjú Benedek Szabolccsal: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/2009)

Alant olvasható a készülő regény részlete:

Benedek Szabolcs:

Monitorok lázadása

Június, 1919

– Nem értem, mit akarnak – mondta egy napsütéses, forró délutánon Kun Béláné a Vörös Újság böngészése közben. – Azt követeli az újság, hogy Szamuelyt azonnal nevezzék ki az ellenforradalom ellen harcoló erők főparancsnokává. Hát nem az? Amint valahol az országban ellenforradalmi zendülés támad, ő azonnal megy le oda a Lenin fiúkkal.
 – Talán arra céloznak, hogy formálisan is ki kellene nevezni – vélte Hánika, kezében két hatalmas kötőtűvel. Még tombolt a nyár, ám ő már a télre készült azzal, hogy pulóvert készített a kis Ágikának. A húga ugyan mondta neki, hogy fölösleges, hiszen a szocialista gyáripar kiváló termékeket állít elő, amelyekből ha eljön az ideje, be tudnak majd vásárolni, Hánika azonban úgy vélte, hogy a szocialista termelés minden vívmánya ellenére még mindig nincs párja a házilag készült holmiknak. – Szamuely elvtárs hivatalosan nem parancsnokol semmilyen fegyveres erőnek. Csupán társadalmi munkában végzi ezt a feladatot.
 – Ebben igazad van… Sőt, a Béla mondta, hogy a most újjáalakított kormányzótanácsban a Tibor már nincs is benne… Így viszont helytálló a Vörös Újság fölvetése. S az is megfontolandó, amit írnak, hogy vezessenek be statáriumot, hátha az elveszi a kedvét a fehéreknek a lázongások szításától.
 Gál Irén lapozott egyet az újságban, az viszont egyelőre nem derült ki, hogy mi áll a következő oldalon, ugyanis mintha betörtek volna, kinyílt az ajtó, és a házi asszisztens, Széles Mariska rontott be tőle ritkán tapasztalható fölindulással:
 – Nagyságos elvtársnő – lihegte –, iszonyatos fölfordulás van a folyosókon, az őrök össze-vissza szaladgálnak, hadihajók tűntek föl a Dunán…
 – Hadihajók? Miféle hadihajók? – emelkedett föl ültéből Gál Irén, és a szoba közepén játszadozó Ágikára pillantott.
 – Én nem tudom, kérem, nem értek az ilyesmihez, de állítólag már lőnek is…
 – Monitorok – szólalt meg Széles Mariska háta mögött egy tárgyilagos, erős hang: Tímár Szerénáé. – Újpest felől jönnek.
 – De miért lőnek?
 – Piros-fehér-zöld zászló van rajtuk – felelte Kun Béla titkárnője. – Már egész jól látni őket.
 Hánika fölsikoltott: „Az Isten szerelmére, Irén, ki ne menj!” – ez azonban nem akadályozta meg Kun Bélánét abban, hogy kinyissa az erkélyajtót, és kilépjen az erkélyre.
 Három hadihajó közeledett fenyegető tempóban a Dunán, a Margitsziget irányából. Annyira közel jártak már, hogy nem csak a tatjukra kitűzött nemzeti zászlót lehetett látni, hanem a fedélzeten álldogáló egyenruhás matrózokat is. Aztán a legközelebb lévőnek egyszeriben valami villant az oldalán, és a következő pillanatban egy iszonyatos dörrenés kíséretében recsegve-ropogva megrázkódott a szovjetház épülete.
 – Jézusmária! – sikoltotta kommunistához egyáltalán nem illő módon Hánika.
 Kun Béláné beugrott az erkélyről, és mintha az bármit is megvédene, gondosan bezárta maga mögött az erkélyajtót. Az első ágyúlövést ugyanekkor követte a következő.
 – Lövik a szovjetházat! Hol a férjem?
 – Kiment Gödöllőre – válaszolta szokásos nyugalmával Tímár Szeréna.
 – Gödöllőre? De minek? Éppen ilyenkor?
 – Éppen ilyenkor. Amint meghallotta, hogy ellenforradalmi zendülés robbant ki, azonnal a hadsereg-parancsnokságra sietett, hogy megakadályozza, hogy a fehérek átvegyék a hadsereg vezetését.
 Vágó Béláné jelent meg a nyitott ajtóban. Olyan sápadt volt, mint azelőtt soha. Reszketett, akár a nyárfalevél, alig tudta végigmondani, hogy a szobájuk találatot kapott, éppen hozzájuk csapódott be az egyik lövedék. Hajszál híján múlott, hogy nekik nem esett bajuk.
 – Elvtársnők, javaslom, hagyják el az épületet!
 – De hová menjünk, Tímár elvtársnő?
 – Először is menjenek le a hallba. Nekem még el kell intéznem itt néhány dolgot. Biztonságba kell helyeznem pár iratot arra az esetre, amennyiben egyelőre nem feltételezhető módon a fehérek betörnének az épületbe. Hamarosan én is lemegyek, és találunk valamilyen megoldást.
 A hall ekkor már tele volt a népbiztosok feleségeivel és családtagjaival. Maguk a népbiztosok nem voltak ott: az aznapi kormányülést követően még nem érkeztek vissza, majd a zendülés hírére a városban maradtak, hogy ahol kell, személyes jelenlétükkel irányítsák az ellenforradalom elleni küzdelmet. Egyedüli férfiként Korvin Ottó mászkált hajlott háttal az asszonyok és a bőrfotelek körül, tőle próbáltak valami pontosabb értesülést szerezni, ám a legutóbbi eseményekről neki sem volt közelebbi információja, csupán azt hajtogatta, hogy ő már régóta tudta, hogy valami készül, azonban hiába jelezte az elvtársaknak, nem vették komolyan. Most tessék, itt van, a vidék után Budapesten is nyüzsögnek az ellenforradalmárok.
 – Tibor meg éppen Dunapatajra ment – jegyezte meg Szilágyi Jolán indulatos arccal, csípőre tett kézzel. Az nem derült ki, hogy a haragja kinek szól: Szamuelynek-e, amiért elutazott, vagy az ellenforradalmároknak, amiért nem átallottak éppen akkor föllázadni Budapesten, amikor Szamuely Tibor vidéken tartózkodik.
 – Magukhoz is belőttek, kedvesem? – érdeklődött Gál Irén a megszeppent Ágikával a karján.
 – Nem, kérem, de hallottuk a lövéseket. Épp vendégeim voltak. Pardon: nem tudom, ismerik-e egymást, ez itt Havas doktor, Tibor egyik munkatársa.
 A szomszédos fotelből egy testes fiatalember emelkedett föl, és a „Kun Béláné” hallatán kézfogás helyett majdnem földig hajolt. A felesége Alice néven mutatkozott be.
 – Maguk mire készülnek? – érdeklődött Kun Béláné. – Mennek, vagy maradnak?
 – Nem tudom – vonta meg kecses vállait Szilágyi Jolán. – Én maradnék, mert szerintem képtelenség, hogy ide betörnének a lázadók. Ez a város legjobban védett épülete. Havas elvtárs viszont szerint jobb volna máshol megvárni az események végét.
 A hallban egyre nagyobb lett a kavarodás. A monitorok folyamatosan lőtték a szovjetházat, amelynek védői az épület előtt fölállított barikádok mögül viszonozták a tüzet. Egyelőre csak puskákkal, nehéztüzérséget ugyanis nem tudtak még szerezni. Az asszonyok minden egyes lövés hallatán sikoltoztak, a gyerekek teli szájjal bömböltek. Időnként fölharsant a hallban Jancsó Károlyné erős, harsány hangja, hogy „Na de elvtársnők, ne szarjunk már be ennyire!”, ám ez nem sokat segített a pánik leküzdésében.
 Közben lassacskán a morzsánként hulló részinformációkból összeállt a kép. Eszerint a zendülés délután négykor kezdődött, és a ludovikások robbantották ki. („Meg kellett volna szüntetni az egész intézményt! – jegyezte meg Szamuely Tibor néhány nappal később, az eseményekről szóló jelentés olvasása közben. – Mondtam többször is a Kun Bélának, hogy azzal, hogy átnevezzük az iskolájukat, még nem lesznek az ott tanuló reakciós kölykökből kommunisták.”) A fehér ruhába öltözött kadétok megrohanták és elfoglalták a József-telefonközpontot. Ám hogy az egész mennyire széles körűen megszervezett és előre eltervezett volt, azt jelezte, hogy közben a Hungária körúti Engels-laktanyában is ágyúk dördültek, majd Újpest felől elindult a három monitor a szovjetház felé. Mindegyikre kitűzték a piros-fehér-zöld lobogót.
 Az általános kavarodásban azért a családtagok számára jobb hírek is érkeztek. Elsőként az, hogy a vörösőrség és a hadsereg Budapesten állomásozó egységei fölvették a harcot a lázadókkal. A József-központot és a Ludovikát máris jól fölszerelt, megbízható, kommunista érzelmű munkásokból álló fegyveres alakulatok vették körül, hogy megakadályozzák a zendülés további eszkalálódását. S annak is nagyon tudtak örülni, hogy noha az újpesti bőrgyár fegyveres védői is azonnal bejelentették csatlakozásukat a fölkelőkhöz, a munkások hamar lefegyverezték őket, majd letépték a gyár kapujára fölhelyezett nemzeti lobogót, és visszatették a vöröset.
 – Följegyeztem annak az elvtársnak a nevét, aki a hozzánk hű munkásokat irányította Újpesten – tette hozzá mindehhez a történetet elbeszélő Sinkó Ervin, és gyűrött cédulát rángatott elő a zsebéből: – Illés Béla. Legalábbis ezt a nevet diktálták le a hadsereg összekötői. Föl fogják terjeszteni kitüntetésre.
 Lévén, hogy Tímár Szeréna eltűnt, illetve nem lehetett tudni, hogy nála mit is jelent az, hogy hamarosan, a fegyverek pedig egyre csak ropogtak a szovjetház körül, Kun Béláné az őrség parancsnokát kérdezte meg, mit javasol, mit tegyenek, tényleg elhagyják-e az épületet, nincsenek-e itt nagyobb biztonságban, mint odakint. Sinkó Ervin tanácstalanul megvakarta a fejét, majd közölte, hogy ő nem tud százszázalékos garanciával tanácsot adni, mivel fogalma sincs arról, hogy mire készülnek a monitorok. Egyelőre csak lőnek, ám ha kikötnek, akkor tényleg lesz hadd el hadd, és hát azt senki nem tudja, hányan rejtőznek a hajók belsejében.
 – Mindenesetre amennyiben az elvtársnők a távozás mellett döntenek, a magam részéről föl tudom ajánlani, hogy van egy rokonom Csepelen, oda kijuttathatom magukat. Kerítek egy autót, egy-két megbízható embert, és ott meghúzódhatnak, amíg ez az egész véget ér.
 – Miért, hát mit gondol az elvtárs, meddig tart ez a lövöldözés? – érdeklődött Hánika.
 – Sajnálom, elvtársnő, hogy nem tudom pontosan tájékoztatni, de az a helyzet, hogy az egész attól függ, hogy mennyire képes a hadsereg és a vörösőrség elszeparálni egymástól az ellenforradalmi csoportokat. Lehet, hogy pár órán belül vége, de az is lehet, hogy néhány napig is eltart.
 Kinyílt a főbejárat, és hordágyakat cipeltek be, rajta vérző, nyöszörgő vöröskatonákat. Kun Béláné amennyire lehetett, eltakarta Ágika szemét, aztán azt mondta:
 – Mindenképpen el kell innét mennünk. Csepel viszont túl messze van. Ráadásul keresztül kell közben utazni az egész városon. A legjobb volna Kun Bélához eljutni.
 – Kun Béla nincs Budapesten, Kunné elvtársnő – jegyezte meg Sinkó Ervin. – Sajnos, nem mondhatok ennél többet, de annyiról szabad tájékoztatnom, hogy a hozzá való eljutás sem lenne sokkal biztonságosabb.
 – Tudom, hogy Gödöllőre ment, Böhmékhez – vágott vissza némi indulattal a hangjában Gál Irén, tovább azonban nem tudta folytatni, mert odament hozzájuk az eddig a hallban sikoltozó Vágó Béláné, és az eddiginél jóval nyugodtabban közölte velük, hogy:
 – Van a férjemnek egy építész ismerőse. A közelben lakik, pár utcányira innét. Én oda megyek. Maguk is jöhetnének. Állítólag a monitorok készülnek kikötni.
 – Megbízható, jó kommunista?
 – Csak a legjobbakat tudom róla mondani. Tagja az építészek direktóriumának. Jöjjenek, ne késlekedjünk sokat!
 Éppen akkor léptek ki (Széles Mariska nélkül, aki ezúttal sem volt hajlandó ott hagyni a gondjaira bízott lakosztályt) a sebesülteket szállító hordágyak miatt egyre többször kinyíló főbejárati ajtón, amikor Szilágyi Jolán a vendégeivel közösen ugyancsak a távozás mellett döntött.
 – Maga hová megy? – érdeklődött Kun Béláné.
 – Havas elvtársék a Zichy utcában laknak. Hozzájuk. Akkor is náluk húztuk meg magunkat, amikor Kun elvtársékat letartóztatták Károlyiék, és a Tibor illegálisan intézte a párt ügyeit. Hát maguk?
 Vágó Béláné szemének villanásával jelezte, hogy nem kellene fecsegni.
 – Egy jó baráthoz – válaszolta Kun Béláné elvörösödve, és igyekezett elkerülni Szilágyi Jolán mélyfekete tekintetét.
 Aztán megint szorosan magához vonta a gyereket, mivel most vette észre, hogy pár méternyire tőlük, már a parthoz közel, egy halott ember fekszik a kövezeten.
 Szilágyi Jolán követte a pillantását, majd fölkiáltott:
 – Nahát! Szegényt jól eltalálták! A mieink közé tartozik?
 – Kétlem – felelte egy ismerős hang az épület elé fölállított barikád mellől. – Ugyanis egy fehér kendővel integetett a monitoroknak. Én lőttem le.
 – Maga mit keres itt? Nem a fronton kellene lennie?
 – A front mindig ott van, ahol én is vagyok, tekintetes elvtársnő – vigyorgott Cserny József Kun Bélánéra. –  Épp Pesten voltam elintézni pár hivatalos ügyet, amikor hallottam, hogy kitört az ellenforradalom. Azonnal idesiettem. Az elvtársak nagyon örültek nekem. Nem igaz, Lukács elvtárs?
 Csak most ismerték meg a Cserny József mellett álldogáló füstös képű, állig fölfegyverzett, szemüveges alakban a korábbi közoktatásügyi népbiztost, aki éppen az aznapi kormányátalakítás során elveszítette a tárcáját, és a helyére Pogány Józsefet tették.
 – Nahát, Lukács elvtárs! –  tapsikolt Szilágyi Jolán. –  Milyen murisan néz ki! Jól áll magának a bajonett!
 Lukács György szalutált, majd megigazította a szemüvegét. Látszott rajta, hogy büszke arra, ahol van, és amit éppen csinál. Végtére is egy kommunista filozófus ne csak tollal harcoljon: fogjon fegyvert is, ha éppenséggel annak jön el az ideje.
 – Csupán annyi volt a bűne, hogy integetett? – biccentett a fejével a hulla felé Kun Béláné, gondosan ügyelve arra, hogy Ágika arca továbbra is a szoknyája ráncai között legyen.
 – Nem elég az, elvtársnő? – kérdezett vissza Cserny József. – Integetett, és az azt jelentette, hogy üdvözli őket. Tehát az ellenségünk. Le kellett lőni.
 – Indulunk kéne – figyelmeztetett Vágó Béláné.
 Elindultak. Sinkó Ervin akart melléjük adni egy-két vöröskatonát, ám nem engedték, mondván, úgy föltűnőbb lenne, és Vágó Béláné állítása szerint különben se mennek messzire. Tényleg nem mentek. Alig haladtak ötszáz métert, befordultak egy mellékutcába, és megálltak egy ragyogóan szép ház előtt. Látszott, hogy nemrég építették, szinte még meg se száradt rajta a vakolat.
 Közben a hátuk mögött folyamatosan ropogtak a fegyverek.
 Az építész egyáltalán nem fogadta őket olyan szívélyesen, ahogy azt várták, illetve ahogyan az Vágó Béláné előre lefestette. Az se hatotta meg különösebben, hogy Kun Béla családját látja vendégül. Amikor Gál Irén kezet nyújtott neki és bemutatkozott, a férfi erőtlenül viszonozta a kézfogást, a nevét azonban nem mondta meg. Mielőtt gondosan becsukta volna az ajtót, kipillantott a körfolyosóra, jön-e még valaki, aztán sebesen elhadarta, hogy nem volt igazán szerencsés dolog ide jönniük.
 – Na de, kérem, a szovjetházban se maradhattunk – mondta Vágó Béláné. – Azt lövik a hajók. Ezért gondoltam, hogy számíthatunk a jó indulatára. Vagy tévedtem?
 – Természetesen számíthatnak – felelte zavartan az építész. – Nem is erről van szó, elvtársnő. Hanem arról, hogy az én lakásomban nincs elegendő búvóhely.
 – Búvóhely? Hát el akar bújtatni bennünket?
 – Miért, nem ez volna a legjobb megoldás? Mi van akkor, ha látta valaki, ahogy bejöttek a házba, és fölismerte magukat?
 Be kellett látni, hogy ez a lehetőség is fönnállott, így hát az elkövetkező órákat egy sötét cselédszobában töltötték összezsúfolva, a konyha mögött. Kun Béláné előbb telefonálni próbált Gödöllőre, ám hiába próbálkozott, a vonal süket volt – amin nem is csodálkozott különösebben, hiszen tudta, hogy a telefonközpontot elfoglalták a ludovikások. Bezárkóztak hát a cselédszobába. Hánika halkan duruzsolva meséket mondott Kun Ágnesnek, a többiek a kezüket tördelve várták a fejleményeket. Nem unatkoztak különösebben, a lakásban ugyanis élénken követték egymást az események. Többször csöngettek az ajtón, időnként léptek zaja és távoli beszélgetés is hallatszott, sőt, egyszer a konyhába is bejött úgy valaki, hogy odament a cselédszoba ajtaja elé, és elmondhatatlanul hosszú percekig álldogált előtte. A bentiek a lélegzetüket is visszafojtották, Hánika pedig mind a két tenyerét Ágika szájára tapasztotta, míg újra nem hallották a lépteket, ezúttal távolodni.
 Már egészen sötét volt (de nem mertek villanyt gyújtani), amikor egyszer csak benyitottak. Azonnal mindenki talpra ugrott, ám aggodalomra nem volt ok: az építész nézett be, és annyit mondott:
 – Elvtársnők, nekem most el kellene mennem…
 – Hová? – kérdezte a félelemtől indulatosan Kun Béláné.
 – Dolgom van.
 – Mi dolga van ilyenkor?
 A férfi nem válaszolt.
 – Maga most nem megy sehova – jelentette ki Kun Béláné határozott, bár kissé remegő hangon. – Magának most az a dolga, hogy miránk vigyázzon. Megértette?
 Az építész mintha habozott volna, majd néhány pillanatnyi csönd után azt mondta:
 – Meg – azzal kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
 Nem sokkal később visszatért, ugyanis a bentiek is hallhatták, hogy megszólalt a telefon.
 – Fölvegyem?
 – Ha csöng, akkor az azt jelenti, hogy működik a telefonközpont – felelte rövid habozást követően Kun Béláné. – Vegye föl.
 Az építész biccentett, megint kiment, becsukta az ajtót, majd rá pár másodpercre újra megjelent, és azt mondta Vágó Bélánénak:
 – Magát keresik.
 – Engem?
 – A férje az.
 – Hálistennek – szakadt ki Vágó Bélánéból a kommunistához egyáltalán nem illő sóhaj, azzal futott az előszobába a készülék felé.
 Tényleg Vágó Béla telefonált a hírrel, hogy leverték az ellenforradalmat, de azért biztos, ami biztos – mondta –, maradjanak most már éjszakára abban a lakásban, mert a sötétség leszálltával lehetnek még szórványos lövöldözések. A lázadókat és a főkolomposokat letartóztatták, a mártírokat pedig nagy katonai tiszteletadás mellett fogják eltemetni. Ám az élet rövidesen visszaáll a megszokott medrébe.
 – Mondja csak – érdeklődött Kun Béláné, miután az építész átvezette őket a cselédszobából a nappaliba –, kik jártak a lakásban, míg mi idebent voltunk?
 – Nem járt itt, kérem, senki – felelte az építész, és állta Gál Irén pillantását.
 – Nem voltak itt a fehérek?
 – Ugyan, kérem! Hova gondol?
 Többet nem beszéltek erről.
 Szamuely Tibornak még el kellett intéznie egy sürgős ügyet: Kalocsán statáriális eljárás során kivégeztetett tizenkilenc zendülőt, aztán sietett vissza Budapestre megölelni a feleségét, és látni, hogy minden rendben van, egy karcolás nélkül megúszta a fehérek ostromát.
 – Ha én itt vagyok, akkor ez nem fordult volna elő.
 – Tudom, szívem – mondta Szilágyi Jolán, és kissé följebb húzta magán a takarót. – De higgye el, így se voltam veszélyben. Havasék ezúttal is befogadtak, és nagyon jó vendéglátók voltak megint.
 – Mit szólna hozzá, ha vendégül látnánk a Havasékat? Megköszönni azt, hogy befogadták és megvendégelték magát.
 – Kiváló ötlet! De akkor ne itt, a szálló konyháján főzessünk. Inkább hozassunk megint a kaszinóból. Tudja, hogy nem vagyok megelégedve az itteni minőséggel.
 – Nem itt gondoltam vendégséget csapni. Nem akarok folyton mindenki szeme előtt élni. Jó volna egy kis magánélet is, nem gondolja?
 – Akkor hová menjünk? Béreljünk máshol lakosztályt?
 – Kint áll a páncélvonatom a Nyugati pályaudvaron. Hívjuk meg őket oda! S mit szólna hozzá, ha én főznék? Nem pompás ötlet?
 – De. Tényleg pompás – válaszolta Szilágyi Jolán, és a férje ajkaira tapasztotta ajkait.

   Kapcsolódó: interjú a szerzővel: Haláldekameron és ts-i