Fekete J. József = vajdasági látószög

Két éve, amikor betöltötte az ötvenet, akartam volna Fekete J. Józsefről írni, minthogy az ötvenedik rendes, kerek, szép évforduló. Ennél szebb már csak a 66, és a 77.

Feltétlenül készültem rá, merthogy jól ismerem, olvasom ámulva, látom a tempót, amit diktál. De két éve hirtelen úgy gondolom, nem szerencsés oda-vissza írni egymásról, mert még nyom és hat az irodalmi vonatkozásokban (is) kiváló megfigyelő Orbán János Dénes borzasztó, ugyanakkor a valóságot a maga mélységeiben tükröző mondata a magyar irodalomról, mely szerint a kortárs magyar irodalom abból áll, hogy egymást nyaljuk körül. Nem így hangzott el, szemérmesen kikerül az idézetből maga az oralitást megjelenítő ige, amelyet Makovecz Imre is sértőnek talált a veszprémi ötvenhatos emlékműre vésetni (borzasztó is, minek tagadni), a csecsszopó erkölcsi szempontból veszedelmes második szava, és maga a műtárgy, amire a második szó vonatkozik.

Második példa: visszakanyarított a hűtlenül elhagyott Szentkuthy Miklóshoz, de nem csak a tengerként zúgó óriási életműhöz, hanem Joyce-hoz is. Éppen idejében. Úgy tűnt, soha nem kerülnek fel a pincéből. És mégis, amit mond (amikor átveszi a Pro Literatura díjat), arra rímel, amit irodalomról, irodalomértésről gondolnék, ha végig merném gondolni: "... a válság általános, nemcsak a vajdasági magyar irodalomra vonatkozik. [...] Szerintem nem rossz dolog, ha egy bádogos vagy egy péksegéd írással foglalkozik. Nem szabad úgy ítélni, hogy eleve provinciális, dilettáns. Más lesz majd az irodalom elbírálása, értékelése, mert a folyamat afelé tart, hogy az olvasás a kiváltságosok privilégiuma lesz. A világ egyfajta analfabetizmus felé halad, általános írástudatlanság fenyeget."

Fekete J. József 1957. március elsején született. Író, irodalomtörténész, kritikus. Zomborban él. Isten éltesse! (Zomborról majd néhány bekezdést egyszer, egy másik kisdolgozatban. Mert Zombort külön szeressük.)
Magáról írja bemutatkozásul, érdemes végigfutni, hogyan is néz ki a világ az íróasztal mellől: "Fontos geopoétikai tényező, hogy Kossuthfalván (Ómoravica, Sztara Moravica) születtem, a Vajdaságban, egy szépszámú református közösség katolikus családjában: egyesen bele a kisebbségen belüli kisebbségbe. Mivel egyházi nevelésben nem részesültem, ez utóbbi tény nem különösebben befolyásolta életem.) Apám a bánsági Magyarittabéről származott, ami csupán amiatt érdekes, mert Vajdaságban csak ott, és Kossuthfalván maradt meg a második világháború hatalomváltásai után is egy-egy Kossuth-szobor. Ez már regény. Születésem dátuma 1957. március elseje, és azt hiszem, ez az egyedüli említésre érdemes időpont az életrajzban: olyannyira rajtam kívül álló, mint a majdani második, ami anyakönyvi bejegyzésre kerül. Ennek ismerete hiányában azt se tudom megmondani, a középkorosztályhoz tartozom-e, vagy a pályájuk végén lévőkhöz. Valahol útközben. Végtelenül hosszú óvodai megpróbáltatásaim után sorra jártam az iskolákat, általánost, gimnáziumot, majd az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szereztem oklevelet. Két évet tanítottam, majd elszegődtem a Zombori Rádióhoz, ahol közel két évtizede felelős szerkesztőként dolgozom. Közben négy évet tanítottam az Újvidéki Egyetem Tanítóképző Karán, egy sor magyar és szerb irodalmi folyóirat szerkesztőségében dolgoztam, az Új Symposionban három főszerkesztőt is kiszolgáltam, jelenleg társszerkesztője vagyok a szabadkai (zentai, szegedi, zombori) Üzenet folyóiratnak, szerkesztője a Zombori Rádió Hangosköny című kortárs irodalmi rádió-folyóiratának. Írtam egy sor könyvet, amiből papíron hat jelent meg, elektronikus formában több.