Kohán-köszöntő a Kogart Galériában

 – Huszonkét festményt és hozzávetőleg tucatnyi grafikát láthatunk a Kogart Galériában Kohán György munkái közül. Egy ekkora életműből nem lehetett egyszerű a választás. Ha az arányokra gondolok, a Rolling Stones a koncertfilm ugrik be. Történetesen az a képsor, amint Scorsese arról vitatkozik Mick Jaggerrel, hogy melyik dalokat játssza a banda. A Kohán-kiállítás kurátora milyen szempontok szerint választott?

– Ahogy Mick Jaggerék is jó koncertet szerettek volna adni, úgy mi is nagyon jó kiállítást gondoltunk tervezni. A tárlat apropóját Kohán György születésének századik évfordulója adta, létrehozásában pedig a gyulai Corvin János Múzeum volt a partnerünk és segítségünk. Az ottani kiállítóteret – éppen a centenárium miatt – teljesen átrendezték, megváltoztatták az állandó kiállítás arculatát. Új, azaz eddig a raktárban pihenő képek kerültek ki a falra. Éppen ezért több olyan kép nem lehet most itt a Kogart Galériában, amiket szerettem volna, hogy itt legyenek. Mindenesetre a fő szempontunk az volt, hogy a művész három-négy nagyobb periódusából néhány alkotást kiragadva átfogó képet nyújtsunk az egész életműről. Ami pedig igen tekintélyes. Gyulán közel hatszáz Kohán-képet őriznek, de Budapesten és Hódmezővásárhelyen is számos festménye található.

– Alkotói korszakokról beszélsz. Mi alapján határolhatók el ezek a periódusok?

– Ha körbejárjuk a kiállítást, rögtön szembetűnnek a markáns különbségek. Volt egy időszak, amikor főleg kubista jellegű, fénnyel teli, lírai képeket festett Kohán. Egyszerű, sommás formákat használt ekkor, mintha mozaikot rakna össze a vásznon. Ezektől a vidám és könnyed festményektől élesen elválnak a hatvanas években festett expresszív alkotások, melyek az Alföld nyomasztó légkörétől súlyosak. Munkáin meg-megjeleníti továbbá a háború rémségét, valamint a szocializmus első, kemény éveinek megpróbáltatásait, viszontagságait is. A Kohán-életmű ezért – éppen változatossága okán – sokféleképpen felosztható. A kiállított konstruktivista jellegű csendéletek például teljesen más jelentéssel és jelentőséggel bírnak, mint a nagy formátumú, történetiségbe ágyazott, mégis szimbolikus képek. A kiállítás ezeket a hangokat, hangulatokat, stílusokat igyekszik bemutatni. A szerencsés térnek köszönhetően pedig működnek, hatnak Kohán élénk, sugárzó színei. A rendezésnél igyekeztünk erre egy kicsit rá is erősíteni. Megmutatni, láttatni a kontrasztokat és a komplementer színeket.  

– Kohán festészetében hangsúlyos szereplő az Alföld-élmény. Az Alföld szimbolikus, topikus képe, évszázados témája a magyar művészetnek. Hogy láttatja a festészet, hogy láttatja Kohán a magyar pusztát?  

– Az Alföldnek furcsa atmoszférája van. Ez részben földrajzi adottságaiból, részben pedig a történelméből következik, és kiválóan megfogható a nyomasztó kifejezéssel. Az elmúlt száz esztendő festészete sokféleképpen viszonyult ehhez a tájhoz. A tizenkilencedik század végi romantika jegyében pátosz lengte körül az Alföldet. A városi festő felkerekedett, és heroikus módon festette vásznára a vízzel küzdő alföldi embereket, vagy csodabogárként ábrázolta a városi élettől idege vándorcigányok életmódját. Aztán, ahogy az irodalomban, majd az európai képzőművészetben is helyt kapott a kritikus ábrázolás, úgy az Alföldről is egyre több olyan kép készült, amely a táj árnyoldalát mutatta be. Arról számolt be, hogy milyen nehéz ott az élet, milyen is az, ha árad a Tisza. Az alföldi festészet nagyrészt erről a kritikus hozzáállásról szól. Az ötvenes években aztán az Alföld, illetve a munkásélet egészen más regiszterbe került. A szocialista realizmus eszméje és a hozzá tartozó művészeti teória ugyanis a paraszti–munkás társadalom legideálisabb ábrázolását tartotta feladatának. Kohán ebbe nem fért bele, ugyanis ő túlságosan kritikusan viszonyult saját pátriájához. Az Aczél György nevéhez köthető enyhülés következtében aztán az Alföld megint fontos szerepet kapott, és kialakulhatott egy újabb alföldi iskola, akik egészen új, már az avantgarde-ot is magába foglaló szemlélettel viszonyultak az Alföld-toposzhoz.

– Utaltál rá, hogy az ötvenes években hosszú ideig nem engedték kiállítani Kohánt. 1959-ben aztán a Műcsarnokban nyílt kiállítása, halála évében – 1966-ban – pedig Kossuth-díjjal jutalmazta a hatalom. Ez átlagosnak nevezhető „rehabilitációs ív” a képzőművészetben?

– Nem biztos, hogy a rehabilitáció a megfelelő szó, hiszen nem vagyok ugyan Kohán-monográfus, de nyílt kenyértörésről nincs tudomásom. Művészettörténeti szempontból 1957 a vízválasztó. Ekkor rendezik a Műcsarnokban a Tavaszi tárlatot, mely véget vet a zsdanovi eszméknek. Jön helyette az aczéli „három T”-modell. Kohánért nagyon sokat tett egy művészettörténész, Supka Magdolna, aki az első monográfiát készíti róla. Ő tette továbbá lehetővé annak az 1965-ös Kohán-kiállításnak a megrendezését a Nemzeti Galériában, ami teljes mértékben revideálta, és új polcra helyezte a Kohán-életművet. Rá egy évre pedig – ahogy említetted – Kossuth-díjjal tüntették ki Kohánt.  

– A koháni életmű belehelyezhető valamelyik iskolába, festészeti családba?

– Tornyai János nagyon fontos hatás volt Kohán számára. Tornyai egy nemzedékkel idősebb, a közös pont Hódmezővásárhely. Egyébként Kohán művészete teljes mértékben beleillik az alföldi festészet tradíciójába. Ám művészetének számos egyéb gyökere van.  Egyes munkáin még a német expresszionizmus hatása is fellelhető. Persze saját korában is könnyen elhelyezhető, hiszen úgy gondolom, Kohán a saját korának embere volt. Csontváryval ellentétben ő nem volt teljesen önálló és korából kiszakadó művész.

– Mi a viszonya az avantgarde tradícióhoz? Ismerte egyáltalán Kassák és köre?

– Kohán érdeklődése később fordult az avantgarde felé. Személyiségéről azt tudni kell, hogy ő egy morózus, magának való, roppant szigorú ember volt. Noha a pezsgő hódmezővásárhelyi művészi életben remekül megtalálta a helyét, viszont Kassákék körével egyáltalán nem tartott kapcsolatot és teoretikus tevékenységet sem folytatott. Az ő avantgarde gyökerei az 1933–34-es párizsi látogatásig nyúlnak vissza. Akkoriban még egyértelműen a francia főváros volt a művészet fővárosa. Kohán onnan hozta a kubista, expresszionista élményeket, melyeket itthon azután integrálni tudott a festészetébe.

– Kohán nemzedékének legjobbjai mintha egyre nagyobb számban jelennének meg a kiállítótermekben. Két éve Debrecenben volt egy nagy Aba-Novák-tárlat, idén januárban Szegeden állították ki Tóth Menyhért képeit, most pedig Kohán-festmények között beszélgetünk a Kogart Galériában. Szándékolt gesztus ez a kiállítók, művészettörténészek részéről?

– Ez a fajta küldetéstudat, hogy az ok nélkül elfeledett tehetséges művészeket bemutassák a közönségnek mindig létezett és létezik is a galériák, művészettörténészek, muzeológusok részéről. Nemcsak arról van szó, hogy újra bemutatjuk, hanem új környezetbe is állítjuk őket, arra keresünk válaszokat: vajon mit üzennek a mának. A sorrend, amit mondasz nagyon érdekes, hiszen Aba-Novák már régóta elfogadott, noha kétségtelenül fontos volt a MODEM-es kiállítás, ami összegezte a munkáit. Tóth Menyhértet a műkereskedelem szintén korábban felfedezte már, azonban az ő – szerintem nemzetközi kvalitásának – megismertetéséért valóban többet kellene tennie a szakmának. Kohánnak két éve volt már kiállítása Budapesten, előtte azonban hosszú évekig nem állították ki őt a fővárosban. Éppen ezért gondolom, hogy az ő képei új élményt jelenthetnek a budapesti közönség számára.

– A Kogartos kiállítást tekintsük étvágyhozónak egy gyulai utazáshoz?

– A gyulai múzeumban sokkal többet lehet látni Kohánból. Hatszáz festmény és közel kétezer-háromszáz grafika található a hagyatékban. Részünkről ez valóban egy ízelítő, továbbá tisztelettétel is a festő születésének századik évfordulója alkalmából.     

– Zárásként mesélnél egy képről, ami nagyon kedves, fontos neked itt a tárlaton?

– Egy művészettörténész sosem mondhat olyat, hogy valaki, vagy valamelyik kép a kedvence. Ezt nem szabad, hiszen mindig objektívnek kell lenni. De az is biztos, hogy a Napkorong kazallal című kép különösen kedves nekem. Ez egy viszonylag kései, a hatvanas években készült Kohán-festmény. Roppant letisztult. Gyönyörű, szabályos geometriai formákra bontható. Elsőre úgy tűnik, mintha konstruktivista kép lenne, de nem az. Látunk rajta egy parasztházat, egy szénaboglyát létrával és a lemenő Napot. Ez a három alakzat geometrikus formákkal is leírható. A ház nem több, csupán egy háromszög, a Nap nem több, mint egy izzó, hatalmas kör, és félkör a kazal. Az egyszerű formák erős, koherens kompozíciót építenek fel. De még ennél is több van a képen. Az ellentétek vonzása jelesül. A szögletes forma és a finom kerekdedség, a nagyon tiszta színek, meg a piros és a zöld egymásra reflektálnak, párbeszédet folytatnak a vásznon. Szépen, erősen megkomponált összegző munka.