Október
Ez nem Dallos Sándor bűne.
Kora-tizenévesen vélhetőleg azokra a betétekre koncentráltam, amelyekre később nem.
Krúdy véleménye más, minthogy Krúdy is megjárja a mélyirodalommal a hadak útját: "bizonyossággal lehet tudni, hogy könyveit azután is olvassák, amikor ő már nem lesz". És lőn.
Elképzelhető ma, a mai anyagi viszonyok közt, hogy az ezerszer és százezerszer elátkozott Kádár-diktatúrában hetente legalább egyszer meglátogattam két (!) útba eső váci antikváriumot, félrerakattam, amit találtam, és fizetéskor (havonta két alkalom), dicsőségesen hazacipeltem a könyvcsomagot. Emlékszik erre az időszakra valaki?
A kilencvenes évek elején egyedül marad a rendszerváltás káoszában, azt hiszem. Mindenki a saját pecsenyéjét süti, szervezi az életet, az élet alól kicsúszott pénzt. Ül a lakótelepi kisszobában, ahol egyetlen szál cigaretta után nem látni a szemközti falat, rakogatja össze a Tekintet aktuális számát, írja a Trilógiát, amit végül nem nyomdakészen hagy az olvasóra.
Sokat ír. De – minthogy nem szívesen olvasunk blazírt, dísztelen, rosszkedvű, savanyú képű írót –, ma leginkább a Képtelen természetrajz című parádés gyűjtemény okán ismerjük.
Bárhol, bármikor irodalmi nővel hozott össze a balsors, szinte az első másodperctől a legvéresebb harmadik világháborúban találtam magam. Megszűnnek a tények, a napszakok, a reáliák, speciális vihar, amelyben a férfi a háborút elszenvedő civil lakosság. Tehetetlen, kiszolgáltatott, amíg el nem fogadja a feltétel nélküli fegyverletételt. Pedig nincs fegyvere.
Hatásos adalék lehetett volna a könnyebb Arany-értéshez, ha a Toldi előtt megismerjük a történetet: vándorszínészként megálmodja édesanyja halálát. Másnap reggel bűntudattól hajtva, kétségbeesetten hazaindul. Gyalog (1834-35).
Amikor 1919 után idején sok író mindent megtesz - Babits különösen nagyot alakít -, hogy ne hurcolják meg, igazolni igyekszik magát, Krúdy elhúzódik a hatalom közeléből. Nyilván a gyomra nem bírja. Kegyvesztett lesz. Ezt se nagyon.
Legendás levélrészletét: "Ha Isten segít, nagyúr leszek, ha másképp nem, farkam által." – az is ismeri, aki egyetlen Balassi strófát nem látott. Csakhogy a fontos nőkhöz rendszerint tartozik egy férfi. Vagy több. Balassi korában is.
És odaver – szemben az íróval –, mert a melós és a paraszt nem intellektuálisan kívánja leküzdeni az őt gyötrő erőt, személyt, hanem bikacsökkel, szőlőkaróval, ami éppen akad, ami kéznél van.
Nem bizonyított, Miller felismerte-e Marilyn valamennyi problémáját, de hogy nem oldotta meg mindet, arra mérget vehetünk. Az író is csak író, nem Isten. Aki nőt az Isten szabadnak, szabadosnak, függetlennek, ráadásul színésznőnek teremtett, tehát aki nőt az Isten szabad tücsöknek teremtett, ember azon nem változtathat. Láttunk hasonlót néhányat.
Nem nagy durranás, viszont rá lehet szokni. Ugyanúgy, mint Rejtőre, Göre Gáborra. De olvastam. Rászoktam. Amikor beleun az ember, félretolja, keres mást.
Nádast nem kell bemutatni, ünnepelni. Őt, a nagy magyar írót, az egész világ ünnepli. A hivatalosságok vélhetőleg nyakába akasztanak valami díjat is, ahogyan ez illendő hatvan fölötti évfordulókon, születésnapokon. Bár az idén aligha valószínű.
Azt hiszem, némán siratta magát, a családot, a gyerekét. Siratta az életet. Nem kommunistázott, nem Ceausescuzott, nem panaszkodott. Nyögte, amit rámértek a nagyhatalmak, Trianon. Rámért a kor.
Ez csak szép. Az élet képes ilyen szép lenni minden erkölcsnemesítő tanszéki bömbölés nélkül.
Ha tíz évvel korábban indít, jobban jár. Talán. Hatvanöt jó évszám a magyar irodalomban. Akkor tizenöt év jut, hogy maradandót írjon. A hetvenöt nagy késés, mert ’78-ban lavinaként érkezik Esterházy prózája, elsodor mindent.
Reggelenként oda kéne ülni, és csinálni. A prózaírót erre az anyaga rákényszeríti, oda kell ülnie egy nagyobb szövegtesthez, azzal a tudattal, hogy estére nem lehet befejezni. A hónap, esetleg az év végéig sem. Aki nem prózaíró alkat, annak sokkal nehezebb.
Szerény megjegyzés: csak a nagyon hülye politikus képzeli 2010-ben, hogy az éhes, reménytelen munkanélküli magyar élvezi a tűzijátékot, hogy augusztustól augusztusig a tűzijátékra vár, az utolsó héten már nem alszik, csak eped, várakozik és hányja, veti magát.
A dada nem cifrázza. Kiáltványában így szólítja meg a kedves közönséget 1920-ban: "Mielőtt leszállunk hozzátok, hogy kihúzzuk szuvas fogatokat, nedvedző fületeket, kisebesedett nyelveteket, / Mielőtt kitépjük csúf nemi szerveteket, mely buja és nyálkás..." – ilyen vadul tovább, az aláírásig.
Ilyen ártatlan nézelődéssel kezdődött, aztán rövidke év alatt, amíg jutott pénz a lapszemlékre, sikeresen magunkra haragítottuk az összes magyarországi kulturális és politikai hetilapot.
Kittenberger
Közös polcon Molnár Gáborral, Fekete Istvánnal. A korakamasz és későkamasz időszak írói, egy arasszal Cooper és May Károly után.
"Soha nem nyitottam ki az íróasztalfiókjait, nem nyúltam a holmijaihoz. És most, amiket találok, azt szoktam mondani, olyan, mintha a Niagara-zuhatag alatt állnék… ott nem lehet állni! Voltam ott, láttam. Még a közelében is nehéz."
Egy esős napon részegen támolyog ki a kocsmájából, elborul, fejét nem bírja kiemelni a pocsolyából, azaz képtelen fölemelni, az utcán vízbe fullad. Különös. Ehhez jelentős maligánmennyiség szükséges.
Azt se tudhattam ekkor, hogy Mándyról lekerülni legalább olyan nehéz lesz, mint felmászni rá. Ismerik, a kismacska felküzdi magát a fára, mert úgy látja, a vadgalamb már az övé, a lombok közül nincs hová menekülnie, eltelik némi idő, mire rádöbben, se galamb, se egyszerű leút, mert odalent közben semmi nincs, se vadgalamb, se remény a saját hangra.
"Csakhogy, hosszabb-rövidebb időközökben, mint az Amazonok, megint hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzak haza magamnak- és megint elölről kezdődött az undor, a szemrehányás és bűnhődés. Ha valaki felvilágosított volna, hogy egy tál ételért még nem szükséges teljes armatúrámat harcba vinni, hogy ahhoz amira szükségem van, az én valódi mivoltomnak édes-kevés köze van; akkor ezek a kirándulások ezerszerte kisebb zajjal estek volna meg."
Negyven környékén, túl néhány borzasztó színházi előadáson, néhány személyes buktán, csalódáson, mocsárszinten, Az ember tragédiája maga keresett fel, olvastatta, értelmezte magát. És ami a helyére kerülhetett, helyére került.
"Nem írónak látszott, inkább katonának, nyugalmazott búr ezredesnek vagy angol őrnagynak, aki éppen most jött meg a gyarmatokról. Szikár, napbarnított, kemény tartású, sörtehajú öregúr ült előttem: bozontos szemöldöke mögött fémes, határozott színnel kéklett a szeme. Nyugodtan beszélt, pontosan fogalmazott, világos, könnyen érthető mondatokban, nagyjából úgy, ahogy írt."
És nem utolsósorban megírta a Babilon hercegét. A Babilon hercege – USA-ösztöndíj – tankönyvem volt. Belőle tanultam meg felismerni és működtetni a mögöttes, láthatatlan struktúrát, a történet mögötti történetet, azaz az irodalmi valóságot.
Párhuzamosan mozogtunk, úgy tűnt, soha nem jövünk össze A huszonhatodik évvel, aztán a negyedik emelet ráomlik az elsőre, a párhuzamosok összeérnek. Ki érti ezt?
Greene
A csendes amerikai frissen diplomázott fiatalember, komoly elméleti fölkészültséggel, titkos diverzáns feladattal. Feladata szerint merényletek sorozatát szervezi meg ürügyül az amerikai beavatkozáshoz. A nemes cél érdekében.
Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál!
Vigaszágon se jön neki össze semmi. Menyasszonya, Kőszeghy Zsuzsika az öreg és kopasz, de gazdag Bercsényi grófnak nyújtja fehér kezecskéjét. Amit meg lehet érteni. Így azután nem maradt más a hosszú évtizedekre, mint a képzelt nővér, és a levélregény. A székely helyszíni tudósító így maradt meg nekünk, olvasóknak.
Felháborítónak tartja, hogy egyrészt a társadalom nem ad lehetőséget március 15-i dátum méltó megünneplésére és a hozzá nem értő pedagógusok miatt, akiket dilettáns, fafejű jelzőkkel illetett, a fiatalok nincsenek felkészítve a nagy nemzeti ünnep megünneplésére, mert ez nagyobb még április 4-től is.
Érthetetlen, és ezen talán el kellene tűnődni, sehol nem találni nyomát, a papír- és pénzhiányban, íróhiányban, olvasók és előfizetők hiányában Illyés Gyula ugyan hol kalapolta össze a pénzt a negyvennyolc megjelent számra.
Készültem, hogy majd egyszer illően bejelentkezve meglátogatom, elárulom, én voltam a fiatal magyar író, aki a saját besúgójával látogatta meg nyolcvanegy nyarán Sikaszóban. Megkérdem, mit szól hozzá. De ez már elmarad.
Végtére is minden életművé gömbölyödik, az epigon, a dilettáns, a fűzfa klapanciái is életművé híznak az út végére. Félő, nem tudnánk szegény Szabolcskáról semmit. De ami itt következik, annyit érdemes tudni róla.
Nem voltam kíváncsi a "J'accuse!" (Vádolok) néven elhíresült mozgalomra, a Dreyfus-perre sem, a koraberli francia társadalomra sem, leginkább Nana érdekelt, hogyan csinálja, miképpen, hányszor, hogyan működik a nő, amikor működik.
TOVÁBB:
