Goa
A Maros éppen belekarol vagy belekarmol a Tiszába, biciklik támasztják egymást a tisztásba torkolló töltés melletti ösvényen, akár az egymásnak feszített ágak, melyekre lassan kerül fel a fólia és a fénycsík. A parton aggregátor zabálja a benzint, berregése belesimul a csendbe, csak néha töri meg az egymással ismerkedő emberek józan mormolása. Négyen közülük két erős gallyra rakott fatönkdarabokat cipelnek az esti tábortűz téglával kirakott helyére. Mások gyújtóst aprítanak, csúszik a rozéfröccs, szúnyogirtót simít a nyakra pár gondos női kéz, fűszag és fűszag a levegőben, percenként kezet vált a spangli, két tűzgyújtás szertartása, akár a régi időkben. Csak a sámán és a dobok hiányoznak, jegyzi meg valaki, de a sátor alatt már egymásba érnek a vezetékek, rezdül a membrán, kezek matatnak a keverőpulton, az aggregátor zaja ritmussal telítődik, a Maros éppen belekarol a Tiszába, szó sincs karmolásról. Az effektek ösvényt vágnak a fák és az emberek közé, majd az éjszaka eltünteti az erdei utakat, a goa rendet teremt: zenéből, emberből, erdőből, folyóból és tűzből megszületik a világ, a maivá elektronizált régi, a törzsi közösség. A tüzet férfiak ugorják, ritmusra jár a lábuk, pszichedelikus éjszaka, mindenki megtalálja az utat az Isten vagy az istenek felé, a másik emberhez, a szellemhez, a kétségeihez és a feledéshez.
Szerek és titkok cserélnek gazdát, biológus beszél a bölcsésszel, megsúgja neki, hogy az egérkísérletek már sikeresek, az őssejt visszabontja a rákot, de ez még titok, erről nem beszélhet, arról sem, hogy az erőspaprika hatóanyaga kíméletesebb az emberrel és kíméletlenebb a fájdalommal, mint az ópium. Mindez Szegeden a kutatóintézetben, de még nem mondhat róla többet, szigorúan titkos, hogy a fehér egerek értünk halnak, a daganatokkal harcoló őssejtekkel, a receptorokat manipuláló szegedi csípőssel, ami forradalmasítja majd a fájdalomcsillapítást, talán a fájdalmat is. A bölcsész szánalmasabbnak érzi magát átnyálazott regényeivel, melyek semmire nem adnak magyarázatot. De mi van a kémia mögött, kérdi a másik, mitől jó a léleknek a spangli, miért jut el odáig valaki, hogy ópium helyett erőspista segítse őt a halálba.
A Maros éppen belekarmol a Tiszába, igen, már karmai vannak, száll felfelé a füst, az Istenhez vagy az istenekhez, hadd hallják, hogy mindjárt legyőzzük a rákot, de lesznek majd újabb betegségek, hasmenések és egyebek, mert az embernek kell a betegség, hogy megtanuljon élni, becsülni az életet, kapálódzni a halál ellen, és eljárjon néhány goa-partiba, ahol lassan nyílik a tudat a tűz körül, titkok és szerek cserélnek gazdát. Az ok és az okozat cserél helyet, mert laborainkban legyőzzük az okozatot, de még sehol sem vagyunk attól, hogy megtudjuk a valódi okokat. Vagy talán ott lapul a Talmudban, ott lapul a Koránban, a Védákban, csak már elfelejtettük, és Petri-csészéket bámulunk helyette, mikroszkópokat, melyek segítenek legyőzni a rákot, a fájdalmat, de azt, ami okozza, nem? Majd újabb szerekké lesznek a titkok, a lélek pedig vegyületekké válik, melyek kábítanak és csillapítanak, át- és visszavezetnek, megnyitják az életet a létnek. Erősödnek a hangok és a fények, eltűnik lassan az emberi beszéd, a goa ritmusa utat nyit a túlvilágra, száll a parázs az ég felé, mindenki megtalálja az ösvényt, mert valaki mécseseket gyújtott a szélén, sztaniolban sül a krumpli és a hagyma, mellé egy kevés erőspaprika, viszi a hangot a folyó, a Maros a Tiszába, a Tisza a Dunába. Az őssejtig leszünk minden ős, mi leszünk a rákot legyőző sejt a fehér egérben, mint ahogy mi vagyunk a rákos sejt is, az ember és állat, a világ, amely magát mindig megbetegíti, hogy találkozzon az Istennel vagy istenekkel. Ott, ahol az élet éppen belekarol vagy belekarmol kicsit a halálba.
