Kabdebó Tamás: Várbeli emlékeim

A minap kaptam meg Sárközi Mátyástól, a szerzőtől, Vérbeli várbeliek című kitűnő könyvét Budavár lakóiról, házairól, történelmi hátteréről. Mint Proustnak a madeleine sütemény, ez a sétakönyv adta meg nekem a sugallatot, hogy beszámoljak jelentősebb várbeli emlékeimről. Bár Baján fogantattam 1933-ban, egy véletlen következtében Budapesten születtem 1934-ben. Több rokonom élt Pesten, apám üzleti útjai is odavittek kettőnket. Pesti nyaralásaim színhelye hol a pesti, hol a budai nagynéném hona volt, üzleti utakon pedig a Carlton Szállodában laktunk. Apám híres vadász és egyben mesterlövész is volt, többfelé hívták, Széchenyi Zsigmonddal is összejött – még világrajövetelem előtt –, aki meghívta „következő" afrikai útjára. A várban találkoztak többször, Széchenyi otthonában. Azonban édesanyám terhes lett, velem, és könyörgött apámnak: mondja le az afrikai expedíciót. Lemondta. És ahogy nőttem, cseperedtem, apám mindahány csínytettem nyomán emlékeztetett: „Miattad nem mehettem Afrikába".

Budai nagynéném a hónap első csütörtök estéjén fogadást rendezett Trombitás utcai villájában. Széchenyi is bejáratos volt, én ott találkoztam vele, megcsodáltam bozontos szemöldökét. És egyszer Pesten is, a családi textilboltban beszélt velem.
Mint gyereknek nagy élmény volt számomra a várbeli őrségváltás. A Dísz téren találkoztunk apám két – egymástól elválaszthatatlan – barátjával: lovag Ázbáz Geralddal és Ablánczkürthy Lánczkürthy Ghyczi Assával. Engem, mint kis srácot nagyon megkapott a két úr öltözéke. A lovag tiroli ruhát viselt, térdnadrágot, ám csokornyakkendőt, Assa buggyos bőrnadrágot, bőrdzsekit, kezében fokost tartott. A háború után, 1946-ban, ez a két úriember meglátogatott bennünket Baján. Szűkös idők voltak akkor Budapesten; bár uniformisuk nem változott, lötyögött rajtuk most a ruha. Akkoriban nem volt házunk, a háborúban leégett, nagybátyám tágas házában laktunk, mely megmenekült a pusztulástól, mivel Baja orosz katonai parancsnoka ott foglalt szállást. Apám megvendégelte barátait, de szállásként, egy éjszakára, csak tábori ágyakat juttathatott nekik.
Aztán elkövetkeztek a legszűkebb esztendők. A család minden vagyonát államosították, nagybátyám házát is, őt magát két év politikai fogságra ítélték.
Amikor kijött, 1952-ben a Széll Kálmán tér szomszédságában egy kis emeleti lakásban szorongott nejével, fiával. Torokrákja volt, ami két éven belül elvitte. Jómagam, akkor egyetemista, igyekeztem özvegy nagynénémnek segíteni. Ez az osztrák úriasszony a várban, Ince pápa szobra mögött bérelt egy helyiséget, és ott zöldséget, gyümölcsöt árult. Egyik segítő tevékenységem abból állott, hogy a KÖZÉRT szóval lepecsételt tojásokat leszállítottam neki, a tojáshéjakról lekapartam az írást, és mint TANYAI TOJÁSokat árultam őket, felárazva. Egyébként cipeltem a kosarakat, krumpliszsákokat. Az Úri utca lestrapált volt, a paloták renoválás alatt, Boldogasszony-temploma keresztjét faállvánnyal támogatták, a pápaszobor köntösének szegélyéből is hiányzott egy futball-labdányi darab. Átellenben egy ékszerdoboznyi kis lakásban lakott Fejér Tamás filmrendező, a későbbi A Tenkes kapitánya direktora, Weidinger Incur unokatestvérem férje. Incur földöntúli sütemények alkotója volt.
Kinek volt arra pénze, hogy a Ruszwurm cukrászda válogatott finomságait megkóstolja? Mindenesetre első egyetemi éveim vége felé, egy szép verőfényes, késő tavaszi napon, akkori kedvencemmel, K. Marikával beléptünk a cukrászda csilingelő ajtaján. A belső tér kis asztalkájánál foglaltunk helyet, és szerényen (mert szegények voltunk) egy-egy tejeskávét rendeltünk. Ezek barnán, forrón gőzölögtek herendi csészéjükben, még érintetlenül, a márvány asztallapon, amikor megjelent és meghajolt előttünk a főúr és odasúgta, filmes stáb érkezik, engedélyünkkel mi is benne lennénk a képben. Marika mosollyal fogadott egy tálcát, rajta két krémessel, két szelet tortával és a kávéhoz egy csupor tejszínhabbal. Csöndre, viszonylagos mozdulatlansággal intettek bennünket. Pergett a filmfelvevő (akkor még pergett), és a sütemények illata átjárta orrunk járatait és a szívünket.
Ugyanúgy érezhetett az 1830-as években Linzer Rudolf császári főhadnagy, akiről az ő kedvencét, a linzert nevezték el a ruszwurmiak.
Sicc: a filmesek olyan gyorsan eltakarodtak, ahogy jöttek, az édességeket a főúr visszacsempészte a pultra. Ekkora igazságtalanság csak akkor történt velem, amikor egy március 15-én elvették tőlem, osztályidegentől, a Magyar vagyok című Petőfi-vers szavalását.
Ámbár. Amit elvesztesz a vámon, visszanyerheted a réven. Az ötvenes évek cukrászdai kisiklását pótolta a kilencvenes évek beérkezése. Egy apró irodalmi díj megnyerése után Mikes Lilla, a Dísztér sarki Korona cukrászda nagyasszonya meghívott egy szombat délutáni „esztrádműsor" összeállítására, előadásának megszervezésére. A negyvenperces programban részt vett ő maga, Mécs Karcsi barátom és kísérő zongoristaként: Vukán György. A „belépő" (huszonnyolcan jöttek el) az ötórai tea megrendelése, elfogyasztása volt, ebben szerepelt krémes is és torta is, és szerénységem, mint famulus, ingyen kapott mindent.
Vasárnap misére igyekeztem a Mátyás-templomba. Megállítottak, mint múzeumlátogatót, belépőt kértek (akkor még nem követeltek), és csak missalém felmutatásával engedtek ingyen tovább. Javasoltam, hogy a bejáratnál két csatornát működtessenek, az egyiket a turistáknak, a másikat a hívőknek. Nem valósult meg.
Az adott hét elején az történt velem, hogy az Ír Tudományos Akadémia Ösztöndíját élvezve elhelyezkedtem a Magyar Tudományos Akadémia várbeli vendégházában. Ez a Kard utca sarkán, a régi országházzal szemben található. Egyik nevezetessége, hogy a Martinovics-összeesküvés kivégzésre ítélt tagjai itt töltötték utolsó éjszakájukat. Engem, történetesen, Martinovics Ignác szobájában szállásoltak el.
Másnap nem a bitófa árnyékában, hanem a várpalota Széchenyi könyvtárában töltöttem a munkaórákat, és ugyanúgy a többi hétköznapom is magyarokkal kapcsolatos ír emlékeket kutatva. A célzott könyv aztán 2001-ben megjelent és egyik bemutatására, rá egy évre, szintén a várban került sor, a Szent György téri gótikus Szent György lovagteremben. A Széchenyi könyvtárban még két meghívásra tartottam előadást. Az egyiket a Magyar Könyvtárosok Világtalálkozóján, a tárgyalóteremben (egykor Horthy Miklós itt fogadta minisztereit), a másikat a szakkönyvtárosok részére, abban a szobában, ahol 1944 előtt a kormányzó előkelő vendégeinek egyikét szállásolták el.
Sic transit gloria mundi!