Ugrás a tartalomra

SZISZÜFOSZ SZIKLÁJA

 

Igen, nekem szükségem van arra, hogy a szikla mindig visszaguruljon. Ne álljon meg, igen ezt akarom. Addig volt jó, amíg volt miért küszködni és reménykedni, hogy hátha csak egyszer megáll…

 

MAKKAI ÁDÁM

SZISZÜFOSZ SZIKLÁJA

„Il faut imaginer Sysyphe heureux”*

(Hegytető, rőt sziklák; akár a Marson is lehetne. Levéltelen óriási fa kiaszott, hosszú, embertörzs vastagságú ágakkal. Ormótlan fekete szikla a fa alatt. A sziklán meztelen férfi ül; hüppögve, hangosan sír. Egy férfi, aki utazótársával most lépett ki egy jókora szappanbuborékra emlékeztető űrjárgányból, pár lépést tesz a szikla felé, majd megáll. A nő egy darabig követi, majd kissé hátrébb megáll. Csodálkozva nézik a meztelen férfit, aki tenyerébe temetett arccal sír a szikla tetején.)

Tézeüsz: (Lassan megmozdul, tétovázik egy pillanatig, mintegy bocsánatot kérve visszapillant Ariadnéra, majd egyre határozottabb léptekkel megindul a sziklán ülő férfi felé. Ariadné távolról, halkan és leszegett fejjel követi.) Ember! Anthrope! Te szegény jó ember! Miért sírsz? Ki bántott?

Meztelen férfi: (Észrevette a közeledőket, zokogásából kiszűri az érthető beszédhangot, csak az arca ráng miközben könnyei peregnek. Ültében félig megfordul és kétségbeesett arccal nézi Tézeüszt. Mikor az nem szólal, maga alá, a sziklára mutat, mintegy jelezve hogy mi a baja.)

Tézeüsz: (Ariadnéhoz, hátra.) Biztosan megsebesült! Hozz gyorsan valami vizet!

Ariadne: (Tagadólag rázza a fejét és nem mozdul.)

Tézeüsz: (Most egészen odamegy a sziklán gunnyasztó megtört alakhoz, fellép egy farönkre, hogy elérje, és a vállára teszi a kezét.) Na de anthrope, drága jó ember, hát így aztán nem sokra jutunk...Nem tudsz felelni?

Meztelen férfi: (Mintha alábbhagyott volna a zokogása, lassan feltápászkodva lelép a szikláról és lábra állva Tézeüsz felé fordul. Egy hosszú percig némán állnak így egymással szemben, mikor hangosan, szinte eszelősen felkiált.) Tézeüsz, Tézeüsz! Drága öreg barátom! (Tézeüsz vállára borul és megint hangosan, szakadozottan zokog.)

Tézeüsz: (Elsápadt a felismeréstől, meg is tándorodik kissé ,mikor a másik ráborul, hangja rekedt, halk és akadozó). Sziszüfosz... Drága ember, Sziszüfosz... Te itt? Itt?... Hol ez az itt? Hol vagyunk? Mi történt veled? Beszélj, az istenek szerelmére beszélj!

Sziszüfosz: (Még mindig akadozva, de már érthetően beszél, amint mindketten leülnek a szikla tövébe. Ariadne távolabb állva marad, mintegy kívülről figyelve őket. A szikla... Tézeüsz, a szikla, az én sziklám, Érted? Képzeld... a szikla – megállt!

Tézeüsz: Na de ember! Drága ember! Ez lehetetlen...Ne bomolj, te beteg vagy... Miféle szikla állt meg? Az a híres-hírhedett, a te sziklád? A te sziklád az... mint köztudomású...

Sziszüfosz: Ez az, látod, éppen ez az. Te sem... azaz hogy senki sem... nem akarják elhinni. Mindenki azt mondja, hogy ez lehetetlen, hogy a Sziszüfosz sziklája... Nem akarják! Senki sem akarja...

Tézeüsz: Miért, te... hogy is mondjam... ez az, te magad sem... nem, ezt nem így... jaj képtelen vagyok beszélni, Sziszüfosz, mondd, drága ember, nem kellene inkább örülnöd? Mert ez csoda! Igazi, ünnepi nagy-csoda! Ez bort és hárfákat és bacchánsnőket kíván, Sziszüfosz, ez korszakalkotó, ez a megálló szikla korának a mérföldköve, ez remek... Nna! Hát nem igazi csoda, hogy sikerült neked, nem érted? Neked sikerült, te megmutattad mindenkinek. Ó a röhögő banda, a hitetlen csürhe, hogy járt a lepcses szájuk az egész ókoron, középkoron meg az egész szerencsétlen újkoron át, hogy írtak, hogy pofáztak, példakép, allegória, szimbólum lettél, édes öregem, drága ember, a huszadik század derekán moralista és egzisztencialista művek jelentek meg mítoszodról, és minden kínodnak, minden vércseppednek hol rejtettebb, hol nyíltabb értelmét tulajdonították. Te lettél a küzdő társadalmak jelképe, te lettél a hivatását betölteni nem tudó úgynevezett „modern ember” ábrzolására kimagaslóan alkalmas két és félezer éves mélylélektani szimbólum – és te, drága ember, kimásztál a krónikás könyvek lapjai közül, fogtad a nyomorult szikládat és odaverted a hegy tetejére, mint Kolumbusz tojását a király asztalára: Sziszüfosz! Imádlak! Én leborulok előtted! Csodállak! Te igazi hérosz vagy!

Sziszüfosz: (Eltolja magától, újból a tenyerébe temeti arcát és újra zokogni kezd. Tézeüsz feláll, körüljárja, Sziszüfosz vállára teszi a kezét, rázza, arcát veregeti. Sziszüfosz lassán abbahagyja a zokogást és beszélni kezd.) Tézeüszöm...hol is kezdjem...nézd...a baj akkor kezdődött mikor egy nap rádöbbentem, hogy nekem voltaképpen jó görgetnem a sziklát, pedig sokáig lázadoztam ellene. Thesszáliai király koromban, mint tudod, foglyul ejtettem Hádészt, egy hordóba zártam, és ezzel megállítottam a halál folyamatát...

Tézeüsz: Tudom, emlékszem. Ezért kaptad Zeusz és a többi istenek büntetését, a szikla görgetését  Tartaroszban, ami mindig visszagurult...

Sziszüfosz: ...A hegylakók és az állatok kezdtek irigyelni: Nicsak, ennek határozott életcélja van. Először persze mindenki sajnált, tudod, emlékszel, hogy volt régen, te is sajnáltál. De eljött egy pont, egy forduló, egy nemistudommicsoda, ami úgy ült a levegőben, hogy lehetetlen volt nem megszagolni, nem észrevenni. Ez a valami annak a felismerése volt, hogy azok, akik sajnálnak, nem engem sajnálnak, hanem önmagukat, ami − nem tudom követsz-e −, egyben azt is jelentette, hogy engem voltaképpen irigyeltek. Az igazság az volt, hogy voltaképpen ők görgették a sziklát, én csak végrehajtója voltam az ő névtelen görgetésüknek. Te is görgetted, Hektor is, Odüsszeüsz is, és mindenki más. Én meg irigyelni kezdtem saját magamat. Ez történt – valami hihetetlen belső megcsavarodás. Volt a hegy, volt a szikla, voltam én és voltak a többiek, de mindez valahogy nem számított többé, nem volt a régi, kedves, ismerős megszokott izomrohasztó, gerincfeszítő kín; mindez átváltozott különbejáratú mítoszomon való szkeptikus belső röhögéssé, amit csak az fanyarított-keserített meg minduntalan, hogy félni kezdtem: mi lesz, ha egyszer csak megáll a szikla, mi lesz, ha a szikla nem fog többé visszagurulni lekaszálva fát, bokrot, virágot, kecskegödölyét, madárfészket, mindent, ami csak az útjába kerül... Még visszaesett, visszadübörgött, és újra görgetni kellett, de láttam magam előtt amint egyszer majd megáll. És hallottam a többiek alattomos pusmogását, láttam magam előtt, ahogy összesugnak, ahogy vállat fordítanak és azt mondják: Sziszüfosz kifúrta a sziklát, kivájta belülről s így súlytalan kérget görget fel a hegyre, nem is nyög már igazi fájdalomtól, hamisak a könnyei... Érted? Félni kezdtem iszonyatosan, félni, hogy egyszer csak sikerülni fog. És ez is történt. Ki mitől fél, attól nem menekszik. Küszködve döcögtünk fel a hegyre a szokásos módon, a szikla meg én. Ő elöl, én hátul, vonzott mint mindig, persze úgy, hogy én toljam. Hegyipatakokban dőlt rólam a víz; csak egy görög hérosz tud így izzadni, majd elapadtam a nagy izzadásban és akkor – akkor váratlanul épp elértem a tetőt. Itt, ni, pont ide értem fel, és tudod, az szokott történni, hogy egy pillanatra mindig megállt a szikla, csak utána tántorodott meg és kezdett el újra gurulni lefelé, le a lejtő másik oldalán. És csakugyan beállt a rövid egyensúlyi pillanat... És várok... és visszafojtom a lélegzetem... most... most elindulunk, elöl a szikla, én utána... gurulnunk kellene már... és nem, kérlek... és nem. Semmi sem történt. Megállt... 

Tézeüsz: (dadogva, rekedten az izgalomtól): És....?... és? Mit csináltál te? – jaj, drága öregem... te mit csináltál?

Sziszüfosz:  Hát nézd, Tézeüsz, ez a legfurcsább dolog, ami akkor velem történt. Nem értem, talán sohasem is fogom megérteni, de talán te... talán te megérted. Az történt, hogy diadalmámoromban felüvöltöttem: „Győztem! Győztem! Sziszüfosz legyőzte a bosszuálló isteneket és a sziklát! Emberek! Idefigyeljetek! Istenek! Héroszok! Világ! Én, Sziszüfosz, megállítottam a sziklát! Hahóóóóóóó!” És vertem a mellem két ököllel, mint valami oroszlánverő Tarzán és ugráltam és visitottam, rohangáltam a szikla körül és ököllel verdestem... Pajzán ötleteim is kerekedtek, nagy ugrással, hisz’ mindig jó ugró voltam, felugrottam sziklára és − röstellem ezt − hangos röhögés közepette levizeltem a szikla tetejéről. „Így vizeli le Sziszüfosz a világot!” − ezt ordítottam, és még mindig tajtékoztam az örömtől... érted ezt?

Tézeüsz:  Drága barátom! Hogy értem-e? Micsoda kérdés! Veled együtt vizelek le a szikla tetejéről a világ csipás szemébe. Diadalmámorban hancúrozok most veled, drága öreg barátom...

Sziszüfosz: De az egész nem tartott tovább pár percnél. Hirtelen úgy elapadt bennem a nevetés, mint Zeüsz hágta halandó asszonyban a havivérzés, mikor hirtelen rádöbben, hogy hérosszal terhes, aki kínra, küzdelmekre és szerencsétlenségre születik majd a világra. Nagyon hirtelen és egycsapásra apadt el bennem a diadalmi zsivaly, Tézeüsz. Megszeppenve kászálódtam le a szikláról és macskaléptekkel, aggódva jártam körül. Hét kört írtam így le, emlékszem egészen pontosan. Pütagorászra gondoltam és arra, hogy a hetes szám mágiája révén talán ílymódon visszanyerem a hatalmam a szikla felett. Igen, Tézeüsz, a hatalmamat akartam visszanyerni... Tudom, ez tán ostobának hangzik, mivel hogy eleddig én voltam a szikla rabja. Csakugyan az voltam, amíg folyton visszagördült a hegyről... de most? Tudod miért? Mert ebben a pillanatban semmire sem vágytam jobban, mint hogy újból megmozdíthassam a sziklát... A zárt ajtónak vállal nekivetődő nyomozódetektívek párducugrásával vetettem magam az ormótlan kődarabnak. Kiserkent a vérem, megreccsentek a csontjaim. A szikla meg sem mozdult. Leszegett fejjel, derékban meghajolva hátráltam, hogy lendületet vehessek az újabb rohamra. Majd lábbal vetettem magam neki, mint fegyvertelen közelharcban szoktuk volt a barbárokkal, de csak magamat rúgtam hanyatt hat emberhossznyira. Kezdtem vöröset látni. És ekkor nagyon ostoba dolgot követtem el, Tézeüsz, mérgemben, már sírva, fejjel rohantam neki a sziklának. Az összeütközés pillanatában azt hittem, a szikla végre megmozdult. Csillagok, szikrák, majd nagy fekete sötétség jött ezután, azt hittem, hogy Hádesz nyelt el. Mikor magamhoz tértem, a szikla mellett feküdtem, feketére fagyott vértócsában. A szikla meg ugyanott állt, nagy komoran, fenyegető mozdulatlansággal.

Tézeüsz: És mondd, drága Sziszüfosz, mikor történt mindez?

Sziszüfosz: Nem tudom, nem tudom már. Régen, nagyon régen. Tán fényévekkel ezelőtt. Nem tudok szabadulni a sziklától. Oda vagyok láncolva. Mert lásd, minden mérgem, minden kiábrándultságom ellenére még mindig tart bennem a diadalérzés furcsa, lelkem mélyére ülepedett fonákja, valami kimondhatatlan, keserűre fordult büszkeség. Mint mikor egy nagy színész élete legjobb előadása után hirtelen észreveszi, hogy üres a nézőtér. Nincs aki megtapsolja. És Aiszkülösz, Arisztofanész és Szofoklész sincsenek ott, hogy legalább egy hunyorgó pillantással bátorítsák. A nézők ott vannak lenn a hegy lábánál, ahol a legurult sziklát kellene újta görgetni felfelé. De a szikla nem mozdul. A sziklát elhagyni: öngyilkosság. Érted? Ez az abszolut egyedüllét. A diadal abszolut bukása.

Ariadne: (Mindeddig nem szólt semmit, de Sziszüfosz utolsó szavai alatt halkan közeledni kezdett a két beszélő férfi felé. Sziszüfosz már korábban észrevette, de mintegy Tézeüsz szolgájának tekintette, meg sem biccentette a fejét. Azért mindezideig kicsit Ariadnéhoz is beszélt, aki most elszántan közéjük lép:) Uraim, miközben önök az élet és az érvényesülés örök kérdéseit vitatják, úgy gondolom hogy a test szerényebb problémáiról sem kellene elfeledkeznünk. (Hirtelen jókora ezüsttálca terem a kezében, töltött savanyított szőlőlevelek, olajbogyók,  rizs, csibehús, almabor.) Parancsoljanak!

Sziszüfosz: Rendkívüli szolgálóleányod van, Tézeüszöm. Hol tettél rá szert? A rabszolgád?

Tézeüsz: (Felnevet, szájából majdnem kiesik a falat): A rabszolgám? Jó kérdés. Sokszor azt hiszem, én vagyok az ő rabszolgája. Reménytelen ügy, akárhogy is nézem. Ki kihez tartozik az életben és miért?

Ariadne: (Közéjük telepedik, körbejár a tálca és az almaboros flaska. Kacéran hátraveti a fejét, hollófekete fürtjei kék felfénnyel, fémesen csillognak. Kora délutáni világosság, de a napot nem látni. Mintegy Tézeüszhöz:) Nemes barátunk még nem ismerte fel ezen „rabszolga” azonosságát, Hercegem. No de miért is ismert volna fel azonnal? Még jó, hogy Téged megismert. Persze a „rabszolgaságról” mint olyanról többet tudhatna, no de a gondolkodás sosem volt a legerősebb oldala...

Sziszüfosz: Hmmm... Hogy a nyelvét felvágták, annyi biztos... (Ariadnéhoz) Magabiztos nőszemély vagy, húgom, mint aki tudja, hogy nem tévedhet... (hirtelen felkiált) Én vak! Én bolond! (Leteszi a félig rágott szőlőlevelet a tálcára) Ariadne! Sejthettem volna.

Ariadne: Na jól van, jól. A propos rabszolgaság: ez látod kölcsönös, sőt, hogy is mondjam, állandóan körbejáró többoldali viszony is lehet...

Tézeüsz és Sziszüfosz (Egyszerre): ...Mi?... Micsoda? Ezt légy oly kegyes és mondd mégegyszer...

Ariadne: Nyugalom, urak, nyugalom. Kezdjük elölről. Vegyük a lejtőt, a sziklát, és Téged, ó jeles Sziszüfosz. Példám értelme nem más, mint hogy ti hárman rabszolgasági háromszögben éltek egymással... (Hogy a két férfi hallgatva mered rá, nagyot lélegzik, és folyékonyan, de mint aki kicsit unja a magyarázatot, folytatja): Először is, lejtő és meredek hegyoldal nélkül nincs probléma, mert nem volna mire felgörgetned a sziklát, Sziszüfosz. Szikla nélkül sincs probléma, mert a hegyre csak úgy egymagadban felgyalogolhatsz. Ha Te magad ugyanakkor más büntetésben részesültél volna a Halhatatlanoktól, megint csak nem volna probléma, és figyeljetek, most jön a lényeg: a hegynek ugyanolyan szüksége van Rád, és a Sziklára, mint a sziklának Rád, meg a lejtőre, amiből egyenesen következik, hogy neked, Sziszüfosz, ugyanolyan szükséged van a lejtőre és a sziklára egyszerre, mint azoknak Terád, hiszen azok nélkül nem volnál, aki vagy, nem volnál Sziszüfosz.

Sziszüfosz: Aranyos, angyali Ariadne, te bájdús szofista (Tézeüszre kacsint, ravaszdi cimborasággal a szemében, aki cinkos jelleggel visszahunyorít rá), mindez nagyon tetszetős, szép és még igaz is lehet, de azt mondd meg kérlek, hogy mi módon mászhatnék ki a jelenlegi bajból, a pillanatnyilag adott nyomoromból, ami nem más, mint hogy én újból meg akarom mozdítani a sziklát, míg az örökre belégyökerezett a földbe, kimozdíthatatlanul... Erre felelj, furfangos barátom sugárzóhomlokú társa és nemtője, erre adj valamiféle magyarázatot!

Ariadne: (Tézeüsz felé): Herceg Úr! Szíveskedjék átvenni a szót! Én azt hiszem, eleget mondtam. Íme a házifeladat: Adva van Sziszüfosz problémája a maga jelenlegi fonákságában. Nem az első eset. Tedd magad az ő helyzetébe, képzeld bele magad minél elevenebben a szikla ügybe. Hol látod a kiutat?

Tézeüsz: (Rövid töprengés után): Rendben, anthropoi, azt hiszem talán lesz egy tisztességes ötletem. Előszöris megkérdőjelezném Sziszüfosz szinte monomániás szándékát, hogy a sziklát újból meg kell mozdítani. Hátha jól van így ahogy van? Hátha Sziszüfosznak most az a feladata, hogy tanuljon meg örülni az elért sikernek, annak, hogy annyi erőlködés és vérverejték ontás után végre megállt a szikla... És persze lehet, hogy Sziszüfosznak akkor van igaza, amikor a sziklát le akarja görgetni a hegytetőről...Vegyük sorra ezt a két lehetőséget. Kezdjük talán azzal amit Sziszüfosz most oly intenziven óhajt, adjunk igazat neki, hogy a sziklát újra el kell mozdítani a helyéről.

Sziszüfosz: (Hangosan felnevet): Drága Tézeüszöm, újat mondjál, érted, végre valami úú-jaaat. Régesrégen tudom ugyanis, hogy képtelen vagyok belenyugodni ennen sikerembe, abba, hogy megállt a szikla, és hogy ez jelenlegi bajom oka. Tehát most az a teendő, hogy ki kell találnunk: hogyan lehet a sziklát újra megmozdítani...

Tézeüsz: (Lassan feláll és óvatosan körüljárja a sziklát. Ariadne büszke várakozással figyeli, mint osztályfőnök a felelő diákot a kerületi tanfelügyelő látogatásakor. Sziszüfosz duzzogó ajakbiggyesztéssel nézi, de nem minden remény nélkül a pillantásában): Ria, szívecském, adnád már ide légy szíves a pankhronovideomatádat, a retikülödbe tettem a minap.

Ariadne: (Tagadóan rázza a fejét): Nem megy, öregúr, azt sajnos nem lehet.

Tézeüsz: (Mérgesen legyint) Adja-adja, adogatja, de mindig csak a kisujját. Kieszelni mindent nekem kell, de mikor arra kerül a sor, hogy...

Sziszüfosz: (Türelmetlenül közbevág): Hagyjátok a családi jelenetet! Veszekedtek állandóan, mint egy nyavalyás ötezeréves házaspár, miközben én itt senyvedek a sziklámmal... Tessék kooperálni és nem állandóan...

Tézeüsz: (Harmadszor kerüli meg a sziklát, hirtelen felkiált): Megvan! Megvan! Amennyiben a siker visszájára fordításával kezdjük, Te, Sziszüfosz részletekben fogod elhordani a szikládat.
 
Sziszüfosz: Micsodaaaa? Megbolondultál?

Tézeüsz: Nem, nem dehogyis...Részletekben. Felrobbantjuk.

Sziszüfosz: Felrobbantjátok? De mivel? Hogyan? Miért? Az nem csalás?

Ariadne: (Diadalmasan és fenséges nyugalommal mosolyog, halkan bólogatva): Helyes úton volnánk az első hipotézis értelmében...

Tézeüsz: Hogy mivel? Hát szavakkal. Dinamitot meg atomrakétát csak a majmok használnak manapság.

Sziszüfosz: Szavakkal? Hogy lehet szavakkal sziklát robbantani?

Tézeüsz: Ilyen sziklát, értesülésedre, csak szavakkal lehet robbatani.

Sziszüfosz: (Észbekapva): Ja igen...Analízis inkább, mint szintézis. Hiába, na, felejt az ember. Rég volt nagyon, amikor iskolába jártam a jeles Anaximandroszhoz.

Tézeüsz: Baj lesz a dátumokkal. Te nem is éltél soha Kisázsiában.

Sziszüfosz: Jó, igaz hogy egy kis matekoktatást is kaptam Thálész mestertől, de egyébként furcsának tartom, hogy épp Te magyarázod meg, hogy miért épp csak szavakkal lehet sziklát robbantani, és még pont Te jössz az anakronizmussal! Ó-szanszkrit mesék ezek. Ti ketten, már megbocsássatok, éppen olyan mítoszkisajátítók vagytok, mint én...

Ariadne: (Egyre jobban mulat magában): Nagyon jó, nagyon jól van, fiúk. Ez az. Helyben vagyunk. Mítoszkisajátítás. Látom, Sziszüfosz, kezdesz magadhoz térni és olajozottabban járnak az agykerekeid.

Sziszüfosz: (Sóhajt, türelmetlenül legyint): Köszönöm az elismerést, szépséges fiók-Médeiánk, de az én bajaim pillanatnyilag rendkívül égetőek.

Ariadne: (Felcsattan): „Fiók-Médeia”? Még hogy ilyet...Kikérem magamnak! Én elsősorban Minosz király leánya vagyok Krétáról, ahol istennőként tiszteltek, továbbá elsőrangú varázslónő vagyok a Ddelphoi iskolából, akibe Őistensége, Dionüszosz is belészeretett, s ezért nem tűrhetem hogy mindenféle gyerekgyilkos házsártos hisztérikához hasonlítsanak! (Megnyugodva folytatja): Különben erre a mítoszkisajátítási dologra még visszatérünk. Csomó szakadozott, piszkos bizonyítványt látok magam körül. Mindenki tele van rejtgetnivalóval és hazugságokkal. Micsoda szemétrakás, ki sem látszotok belőle. Teljes útvesztő. Pfuj. (Megvetően hátatfordít.)

Tézeüsz: (Nem figyelt oda Ariadne és Sziszüfosz beszédére, leszegett fejjel, konok elszánsággal, háta megett összekulcsolt kezekkel köröket ró a szikla körül és élőhangú meditációt folytat): Szóval analízis. Szikla. Sziszüfosz. Lejtő. Lejtő, Szikla és Sziszüfosz. Lejtő, Sziszüfosz, és szikla. Rabszolgaság. Önkéntes rabszolgaság. Meredek lejtő. A szikla húzza Sziszüfoszt. Sziszüfosz tolja a sziklát. A szikla nem akar megállni. Sziszüfosz tengert izzad. De Sziszüfosz titokban boldog: sajnál mindenki mást, akinek nincs elkötelezett tennivalója. A szikla váratlanul megáll. Sziszüfosz diadalmámorában ráugrik és levizel a szikláról. Sziszüfosz újra el akarja indítani a sziklát. A szikla nem mozdul. Sziszüfosz tengert vérzik körülötte. (Tézeüsz szemei előtt egy hatalmas egyenlőszárú háromszög jelenik meg, melyben az elektronok hol jobbról balra, hol balról jobbra szágulgoznak, mint a vak patkányok egy kísérleti laboratórium útvesztőjében. Közben a szikla csak áll és meg sem mozdul. Egyre szaporább léptekkel, szinte futólépésben megy a szikla körül.) Értem! Értem! A szikla nem más, mint maga a hegy, Hádesz dombja, a lejtő és a meredek nem más, mint Sziszüfosz maga, és ezért a szikla sem más, mint Sziszüfosz maga, szenvedése boldogság volt, boldogsága szenvedés,sikere kudarc, kudarca a legnagyobb siker. Sziszüfosz fogságba ejtette Hádészt, a halál istenét, aki ezért őt megbüntette, azaz örök életet jelentő életcélt adott neki, és most választania kell a siker és a bukás élménye között... (Hangosan felordít): Sziszüfosz!
Fordulj meg!

Sziszüfosz: (Reszketve megfordult): Jaj! A szemem! A szemem! A füleim! (Óriási robbanás hallatszik, kék és vörös fények villannak. Percekig korom és hamu szitál, orkánszerűen fuj a szél. A zaj fokozatosan elül, a szél enyhül. Jókora drágakőrakás csillog-vibrál az ormótlan szikla helyén.)

Ariadne:  Ti héroszok, fogjunk kezet.

Tézeüsz, Sziszüfosz: (Egyszerre): Minek? Mit akarsz?

Ariadne: Gyerünk, gyerünk, nem okvetetlenkedni. (Körbe állnak a drágakőrakás körül. Ariadne tánclépést tesz jobbra, majd balra, egyik lába térdben hajlított, a másik mereven nyúlik ki a táncmozdulattal ellenkező irányba. Tézeüsz és Sziszüfosz megértették, hogy mit akar, és néma engedelmességgel követik a koreográfiát.)

Sziszüfosz: (Megbontja a tánckört, mire Tézeüsz és Ariadne is abbahagyják. Sziszüfosz meghátrál, majd leszegett fejjel, mint sebzett bika az arénában, nekiront a drágakőrakásnak és dobálni, hányni kezdi a gyémántokat, smaragdokat, csillogó rubintokat meg zafirokat. Pár percig mint az eszeveszett dobálja a köveket, majd görcsösen hahotázni kezd, s a földre veti magát.)

Tézeüsz: Ember, ember, anthrope, drága ember, már megint mi lel?

Ariadne: Gondolhattad volna. Most majd nem tud választani. Nyilvánvaló, hogy az egészet nem rakhatja zsebre.

Tézeüsz: Mondd angeloszkám, nem kegyetlenség ez szegény Sziszüfoszunk iránt? Bevallom, én már régebben megbolondultam volna. Alig hogy egyik dilemmájából kiszabadítjuk, rögtön egy másikba zuhan, és ennek mind mi vagyunk az oka...

Ariadne:  Ezek az élet rejtvényei, s mindegyik olyan, mint egy labirintus. Mint jelesen emlékszel, én többet nem vezetek ki senkit semmiféle labirintusból – én már a trójai háború alatt elmetszettem  közismert és irigyelt fonalamat s világosan megmondtam, hogy mostantól mindenkinek önmagát kell kivezetnie...

Tézeüsz: És ha ez nem sikerül? Hányan tudták kivezetni önmagukat a Te híres-hírhedett fonalad nélkül?

Ariadne:  (Kicsit unottan) Nézd, Hercegem, a világtörténelem folyamán hányan értették meg, hogy mi fán terem az a híres „Ariadne fonala”? Nem minden labirintus három dimenziós és nem mindegyikből lehet élve kikecmeregni, még akkor sem, ha beavatott az illető. Volt olyan is, mint Nagy Sándor, aki egy éles kardvágással oldotta meg a maga problémáját...

Tézeüsz: A „gordiuszi csomóra” gondolsz?

Ariadne: Arra, igen.

Sziszüfosz: (Ingerülten): Ti már Nagy Sándornál tartotok, én meg itt kínlódom a választás, illetve a választani-nem-tudás kínjában. Ez aztán az igazi embarras du choix...

Ariadne: Érdemtelen követőink, a latin nyelvű rómaiak több nyelv keletkezésének adtak tápot, így a franciának is. Gondolom Sziszüfosz Albert Camus mester írásainak láttán lelkesedett fel e nyelvért, minthogy Camus egész kötetet szentelt Sziszüfosznak, elejtvén az ötletet, hogy „el kell tudnunk képzelni, hogy Sziszüfosz boldog…”

Tézeüsz: Mikor boldog? Hogyha állandóan visszagurul a szikla, vagy ha végre megáll?

Sziszüfosz: (Izgatottan): Hát persze, akkor,  amikor visszagurult és nekem elölről kellett kezdenem a látszólag értelmetlen görgetést.

Tézeüsz: (Gúnyosan)… „Látszólag” értelmetlen görgetést?

Sziszüfosz: Igen, nekem szükségem van arra, hogy a szikla mindig visszaguruljon. Ne álljon meg, igen, ezt akarom. Addig volt jó, amíg volt miért küszködni és reménykedni, hogy hátha csak egyszer megáll… Most legyetek igazán nagyok és segítsetek visszavarázsolni a sziklát a sok értelmetlen drágakőből!

Ariadne: (Gúnyolódó pajkossággal): Tegyük fel, anthrope, hogy visszakapod a szikládat a sok drágakő helyett. Mi sem garantálja, hogy újra le fog gördülni – már ha ezt szeretnéd –, vagy hogy állva marad, hogyha végül is azt választanád…

Tézeüsz: Talán úgy volna jó, hogy maradjon az eredeti szikla, mi meg tűnjünk el Athénbe, ahol az iszonyú EU adósság miatt épp lemondatták az aktuális miniszterelnököt, ott kellene ügyködnünk egy darabig, hogy elmondhassuk: „megcselekedtük, amit megkövetelt a haza…”

Ariadne: Jó, akkor kezdjük a retranszformációt.Kézfogás, indulás!
(Jobbról Tézeüsszel, balra Sziszüfosszal táncolni kezd a drágakőrakás körött. Ahogy gyorsulnak a táncosok, a drágakövek elhagyják ragyogásukat és öklömnyi szürke darabbá válva rendre összeragadnak. A hetedik kör végén ott áll az eredeti szikla, amin ülve Tézeüsz először meglátta a zokogó férfit.)

Tézeüsz: (Atyai fölénnyel): Akkor sziveskedj visszaülni a sziklád tetejére, ahol kényelmetlen, de megszokott ülést találsz a meditációra: mit is akarsz te tulajdonképpen? Mozgó sziklát? Álló sziklát? Hogy sajnáljanak az állatok és az emberek, amiért folyton görgetned kell, vagy azért sajnáljanak, mert nincs többé mit görgetned? Egyáltalán: sajnáljanak, vagy irigyeljenek?

Sziszüfosz: (Visszaül a sziklára, onnan beszél):
       
        Az élet kusza álom,
        az életem: halálom.
        A halálom: az élet,
        könyörtelen ítélet.

        Ha megmozdul a sziklám
        Hádész megharagszik rám,
        s ha sziklám meg sem mozdul
        kudarcom jóra fordul.
        Kudarcom az, hogy győztem,
        sok rossz istent legyűrtem.
        Legyőztem sok kis istent,
        odefent is, meg itt lent.

        A szikla áll, vagy gördül,
        alatta fű se zöldül,
        a kérdés ez, hogy mit hoz
        e vén Sziszüfosz mítosz –

        hazámat majd’ kirúgták
        Euró-bankár bandák:
        s bár Európát mi szültük
        majdnem halálra hültünk.

        Hogy „kint” vagy „bent”? – Egyik se jó
        Zeüsz kalandja: e – u – r – ó ¾
        a Boszporuszon hozta át
        Kis-Ázsiából Európát.

        Hellász Hádészban térdepel,
        sok kisisten ezt érte el.
        Robbantott szikla: drágakő,
        de nekünk már csak márka kő’.

        A briteké legyen a font,
        no majd kapnak ők is pofont,
        a franc a frankot egye meg,
        rohadt az egész egyveleg.

        Akkor szép egy probléma,
        Hogyha vége: poéma.
        Absolutio, katarzis?
        Álom, akármit akarsz is.

(Hanyatt dől, és behúnyt szemmel hangosan horkolni kezd. Thézeüsz és Ariadne meglepetten látják, hogy Sziszüfosz bal halántékából egy guruló szikla képe áll elő, míg a jobb halántékából egy mereven álló szikla.)

Ariadne: (Ünnepélyesen): Ennek így kellett lennie. Olyan ez, mint az izraeli–palesztin probléma: megoldhatatlan. Sziszüfoszt a költészet fogja megváltani, habár egyelőre még kezdő ebben a szép szakmában. 
       
Tézeüsz: Jó, akkor szólok Melpomené múzsának. (Ariadnet kézen fogva visszalépnek a kékes fényű szappanbuborékba és eltűnnek.)
 
 

 

*El kell képzelnünk, hogy Sziszüfosz boldog.

 

(Részlet az Ariadne elmetszi fonalát című készülő regényből)

 

A drámajátékhoz Jankovics Marcell Sisyphus című animációs filmjének részletrajzait társítottuk

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.