„Azokat a szerzőket kedvelem jobban, akik mernek könyvről könyvre kockáztatni”
Három hívószó mentén szeretnék beszélni a kötetről: ezek az átírás, az egyszerűség és a kedély. Mindhárom olyan fogalom, amelyekről órákig lehetne beszélni.
Nagyon kedvelem Roland Barthes-nak azt a mondatát, hogy „az ember mesélő állat”. Ez egy pontos antropológiai meghatározás, mert sokat mond el az irodalomról, és arról is, miért mesélünk el történeteket. Mielőtt belefognék ennek a mondatnak az értelmezésébe, nyitok rögtön egy ellencsapást. Nekem apró pikkelysömörök nőnek a hátamon, amikor azt hallom, hogy végre mesélés van, mert megszűnt valami az irodalomban, és most újra történetet kell mondani. Egyrészt nagyon kevés történet van a világon, a formalisták szerint 37 típusa létezik a mesének, és ezeket variáljuk. Másrészt pedig egy irodalomban, jelen esetben a magyar irodalomban a történetmondás és reflexió arányaiban gyakran eltorzul, több lesz például az elmélkedés, amelynek nagy szerepe volt a 70-es, 80-as években. Ez mindig valamiféle elégedetlenségből származik, de nem valami ellenében, hanem mellette születik. Azért, hogy valamihez visszatérjenek, bizonyos értelemben az egyszerűbb formákhoz. Ezek például az élőbeszédhez kapcsolódnak, ilyen az anekdota, az adoma és mások.
Amikor egy irodalom túl bonyolulttá, túl reflektálttá válik, akkor szükségszerű, hogy megjelennek az ellenhatások is. Ilyen értelemben ez a könyv olvasható így is, de nem a posztmodern ellenében. Hiszen a Füst írásmódja is – nem véletlenül Lénárd-novellák az alcíme – egy könyvhöz kötődik. Az utószóban, illetve a szerző megjegyzéseiben csak szereplőket és helyszíneket találunk arra vonatkozóan, hogy mit vesz át, hogyan kölcsönöz, miként működik az átírás. Nem olvastam újra, hogy a két könyvnek milyen a viszonya, de nem az életből merítik a történeteket. Nyilván kitaláció és tapasztalat egyvelege, de valamiképpen más könyvekre támaszkodik – ez is és minden könyv.
Az egyszerűség mindig csinálmány egy irodalomban. Amikor valaminek az egyszerűségét dicsérik, azt is meg kellett kreálni. Legfeljebb hiszünk ennek a dolognak, és valóban egy archaikus világ történeteit látjuk bennük, amely részben Lénárd Sándoré, másrészt pedig a brazil történetek mellett nyilván ott van – a könyv nem utal erre – annak az archaikus világnak a lenyomata, ami a szerzőnek, Böszörményi Zoltánnak a sajátja. Ezek egymásba játszanak, és így születik meg egy más típusú egyszerűség, ami ebben az irodalmi kontextusban hat egyszerűen, nem pedig önmagával szemben. Ez az egyik erénye.
Ha az irodalom telítetté válik, nem folytatható egy irány, szükségszerűen nyílnak meg ilyen kapuk. Az angolszász irodalomban egyáltalán nem olyan kirívó példa, hogy a Tristram Shandy mellett ott van a Robinson Crusoe, vagy Joyce mellett Hemingway. Ezek nagyjából párhuzamosan születnek, egy minimalista és egy végtelenül bonyolult nyelviségű szövegként. Persze nálunk mindig váltásként képzelik el, de ezt a könyvet nem váltásként kezelem, hanem valami melléírásként, és nyilván bárkinek az írói pályáján végigtekintve is felfedezhetjük ugyanezt. Az éj puha teste egy bonyolult, filozofikus mű, sok elmélkedő résszel, a Füst ezzel szemben epikus, egyszerűbb formákat használ. Nem olvastam Lénárd könyvét újra, hogy Böszörményi Zoltán pontosan milyen elemeket kölcsönöz, milyen viszonyba kerül vele, de így is megfogalmazható a kérdés: mi az, ami új? Mi az, ami eredeti? Mi az, ami az övé? Azt a szót találtam, hogy kedély. Ezt a 19. századi szót. Erre azt mondják, hogy nyelvi magatartásforma. Egy attitűd, az elbeszélőnek a viszonya a világhoz, ami egy életszerető világ, bármilyen történés is van jelen. Ebben az archaikus világban, amely megidéződik a történetekben, megtalálható a mesélésnek egy olyan kedélye, ami életszeretetet sugároz. Ez tulajdonképpen Böszörményi Zoltán könyvének a leleménye.
Ez mindig az elbeszélői hangban képződik meg. Ez részben a mesélésből fakad, másrészt pedig tudatos felkészültség. Tudja, hogy miből mennyi kell, ott indítja el, és a novellának egy hagyományos formája érvényesül, hogy egyetlen középpontban lévő alaknak a sziluettjét jeleníti meg. A többi mellékszereplő egy-egy vonással van jelen. Rendszerint csattanóval végződik, és azok a jobban sikerült novellák, ahol nem ez a zárlat érvényesül, hanem nyitva marad a befejezés. Ezek a sikerültebbek, de az egész könyvön van valami olyan elementáris életszeretet, ami ezt a kedélyt vonzóvá teszi az olvasónak. Azt az olvasót célozza meg, aki az elementáris dolgokra kíváncsi, mint születés, halál, szerelem. Ezekben semmi újdonság nincs, hanem az jelent újat, ahogyan elmeséli. Az átírás, kedély, egyszerűség vonzatában tud valami olyan attitűdöt teremteni, ami rokonszenvessé teszi. Az, hogy hány olvasója lesz, nem mindig rajtunk múlik. Függ attól is, milyen nyitottsággal fogadjuk.
Böszörményi Zoltán egész írói és költői pályáját jellemzi, hogy mindig valami mást csinál. Az előző könyvéből és Az éj puha testéből egyáltalán nem következett volna, hogy ilyen mű születik. Azt a fajta írói szabadságot és kísérletezést képviseli, ami irigylendő, hiszen nem akar ismételni, mindig valami újat szeretne kipróbálni. Nem akarja iparossá tenni magát, holott az irodalom nagyrészt az ismétlés által létezik. Azokat a szerzőket kedvelem jobban, akik mernek könyvről könyvre kockáztatni.
