Dzsoni a mocsokban – Néphangulat Presszó 5.
Dzsoni már napok óta azon gondolkodott, mit is jelent neki a haza. A haza olyan helyzet, amibe beleszületik az ember, döntötte el egy hét alatt a Néphangulat Presszó összekarcolt asztalánál ülve, ahonnan tetoválásai nagy részét is merítette. A kezén ott díszelgett, hogy „Mari szeretlek”, mert valaki húsz évvel ezelőtt belekarcolta a pultba. Ő meg törzsvendég volt, valamit szeretett volna örökre megőrizni a helyből, ezért tinta alá feküdt. Az Aerosmith és az AC/DC közé pedig éppen befért ez a röpke mondat. Ragaszkodott is a felirathoz, ennek jegyében egész életében csak Marikkal kezdett. Amikor pedig elfogytak az ilyen nevű nők, odakerült az együttesek és a kocsmafelirat mellé Szűz Mária képe, hogy legyen értelme a megkopott szállóigének. Így aztán Dzsoni egyre vallásosabb lett, ami esetében annyit jelentett, hogy hazafelé soha nem pisilt a templom kertjébe, és kevesebbet szidta az Istent, mert tudta, Mari közeli rokonságban áll vele. Marin keresztül pedig a kocsma is, így a Néphangulat Presszó tulajdonképpen szent hely, már-már templom, és a kölyökképű plébános is innen visz egy kevés kannásat, ha nem jön időben a szállítmány a püspökségről. De most nem jött sem egy újabb Mari, sem a pap, úgyhogy volt idő a hazáról gondolkodni.
A haza olyan, mint a test, amelybe beleszületünk, gondolta Dzsoni a sokadik nap sokadik söre után, mert ő csak így gondolkodott. Amikor józan volt, pihent, és nehezen igazodott ki a világ dolgain. Mit adott nekem a testem, kérdezte magától kétségbeesve. Mindig csak én adtam a testemnek sok-sok sört, néhány Marit, pár tetoválást, egy kis borotvahabot, fodrászt, meg egy rakás belgyógyászt. Aztán el is vetette a hasonlatot, bár fogalma sem volt arról, mit vet el. Arra gondolt, hogy a haza tulajdonképpen a zászló, néhány piros betűs ünnep meg az adóhatóság. Pár hónappal ezelőtt még munkanélküli-segély is volt a haza, de aztán megszűnt annak lenni. Aztán továbblépett, mert fel-felderengett valami az iskolából, hogy a haza valamilyen kapcsolatban áll a nyelvvel. A haza tehát nem más, mint az a mondat a karján, hogy „Mari szeretlek”. De se Mari nincs, se szerelem, így a haza egy félig üres mondat Dzsoni karján az Aerosmith és az AC/DC között Szűz Mária arcképével. Ha pedig kicsit elszakítom magamtól ezt a mondatot, gondolkozott továbbra is Dzsoni, akkor a haza nem más, mint egy betűkkel összekaristolt kocsmapult, meg néhány megkopott információ a második világháborúról. Ebből is csak annyira emlékezett, hogy a németek behívták az oroszokat a magyarok ellen, akik itt ragadtak Horthy bukásától a Beatrice-szám megszületéséig. Mert arra is rájött közben, hogy a hazát egy Ricse-szám alapján határozhatná meg a legjobban. Kár, hogy már nem fért rá az együttes neve a kezére, sem az, hogy utálom az egész huszadik századot, a nyolc óra munka meg nem volt vicces a napi tíz óra után. Majd az sem volt mosolyogni való, hogy napi hat óra közmunka is alig akadt. A haza tulajdonképpen munkát adott egyszer, tehát a haza egy megüresedett munkahely, amit soha nem fognak betölteni. Munkahely, ahol élned, halnod kell, csengett a füleiben egy régi rigmus, nem tudta, honnan való, csak annyit, ha nincs meló, se élni, se halni nem lehet. Ráadásul így a haza se nem munka, se nem segély, csak egy félig elfelejtett vers sok kínos irodalomóráról.
Így aztán Dzsoni sörözött tovább, és nagy nehezen rájött, hogy boroznia kellene, mert az inkább jelenti a hazát, mint az osztrák lötty. A pap is idejár kannásért, nem lehet olyan rossz. A haza tehát egy olcsó kannás bor, amiért még a pap is átlóg a kocsmába. Ez a gondolat tetszett neki eddig a legjobban, úgyhogy váltott is azonnal. Majd a pultos kezében meglátta az ország határvonalait követő díszítést a műanyag flakonon, és a homlokához kapott. Eddig hogy nem jutott eszébe, hogy a haza tulajdonképpen mindig ott van a kannás boron és az időjárás-jelentésben a képernyőn. Ettől kicsit megnyugodott, mert megértette, hogy mindig is tudta, mi a haza. Ekkor pedig elhatározta, ő is tesz valamit ezért a körvonallal határolt területért, és holnaptól nem engedi magát Dzsoninak szólítani. Mindenki hívja csak úgy, ahogy a régi szép időkben is. Jóskának.
A cikket Gulyás Miklós fotóival illusztráltuk.
