Hudy Árpád: Rigógyász
Kis, fekete madár ül a földön, egy lépésre az ebédlő nagy ablaka előtt. Felnőtt, hím feketerigó. Őszies, vigasztalan eső csepereg a nyárban, de ő csak gubbaszt behunyt szemmel, senkiről és semmiről nem vesz tudomást. Ember közeledtére sem mozdul, akár a macska is elvihetné.
Mi baja lehet? – tanakodunk feleségemmel az apró, eleven szobrot nézegetve. Beteg? Sérülés nem látszik rajta. Egyszer csak belém hasít a felismerés: a rigó hajszálpontosan azon a helyen ül, ahol a madártetem feküdt.
Két napja történt a tragédia. A diófa alatt üldögéltem a délutáni hőségben, amikor kislányom ijedt hangját meghallottam. Kétségbeesetten hajolt a földre hullott, mozdulatlan rigó fölé. De abban nem volt már élet. A széles ablakon véres folt, oda csapódott röptében, teljes erővel. Azonnal szörnyethalt. A gyermek eltemette a kis áldozatot a fenyőfa tövébe, síremléket eszkábált neki, virágokat tett rá. Megsiratta.
Akkor nem láttuk a hím rigót. Vajon tanúja volt párja szerencsétlenségének? Akár igen, akár nem, pontosan tudja, mi és hol történt. Ott ül, maga a megtestesült fájdalom, megszűnt számára létezni a világ. Feleségem megsimogatja, beszél hozzá, mereven tűri. Nem könnyezik, nem jajgat, nem imádkozik, nem hozott gyertyát, virágot. Csak végtelen kétségbeesését, vigasztalhatatlan szomorúságát. Gyászát.
Elmúlik egy óra, tovább esik. A madár félig felnyitja szemét, kitátja csőrét, talán ásít. Lassan, ólomnehezen megmozdul. Odébb megy, a kút mellé, levelek alá. Ott gubbaszt még egy jó darabig, a végzetes hely felé fordulva. Aztán elrepül. Azóta sem láttuk – igaz, meg sem ismernénk.
Este a tejesasszonyunk megkönnyezi a történetet. Igen, mondja, a rigó, ha elveszti párját, nem választ többé társat, haláláig özvegy marad.
