Világok harca: A marsi invázió után – Galántai Zoltán regénye, 5. rész

12. Nem csak Darwin

Az előadás végén az emberek a helyükről felállva percekig tapsoltak, és meg kell vallanom, hogy ez jól esett, mint ahogy az újságírók érdeklődése is. Alig negyed óra alatt annyi interjút kötöttek le velem, hogy előre láttam: napokig nem fogok mást tenni, mint újra és újra ugyanazokra a kérdésekre válaszolni. A Guardian, a Courier, a Daily Mail… nem sorolom, mert még dicsekvésnek hangzana. Még a Nature recenzora is megígérte, hogy lehoz az előadásomról egy összefoglalót. És jó néhányan oda jöttek a hallgatóságból is az előadói emelvényhez gratulálni. Közöttük volt Huxley is, aki pedig nem osztogatta könnyedén az elismerést. Nagyon megöregedett, és óhatatlanul eszembe jutott, hogy éppen a támadás előtt milyen beteg volt, és az ellenfelei már a temetésére készültek. De aztán túlélte. „Mint mi a marsi inváziót”, mondta később magabiztosan, de azért csoszogva járt, és most arról morgott valamit, miközben megszorította a kezem, hogy lám, a tudomány, ha lassacskán és sok áldozat árán is, de azért csak megy előre. „Ha ezt Darwin megérte volna”. Az ezredes pedig azt kérdezte, hogy vajon az „evolúció kizárólag az élőlényekre érvényes-e”, és a széktologatás, az emberek által egymásnak kiabált szavak meg a hadonászó teremszolgák zajában, akik megpróbálták kifelé terelni a tömeget, miközben már a lámpákat oltogatták, eltartott néhány másodpercig, amíg megértettem, hogy mire kíváncsi.

„Úgy érti, hogy mint ahogy az állatok folyamatosan változnak és alkalmazkodnak, és mint a hogy a társadalmak is ezt teszik a szociális tökélesedés létráján mind magasabbra hágva, nem lehetséges-e mondjuk a fegyvereknél is hasonló folyamatot beindítani?”, kérdeztem végül. „Kiterjeszteni rájuk a darwini evolúciót?”

„Igen. Hiszen a Világok harcában Ön is aláhúzta, hogy az a marsi hadigép: az ércpók mennyire hasonlított egy igazi élőlényre.”

„Tulajdonképpen figyelemre méltó gondolat, de lehet, hogy már most is ez történik, mert Önök, a fegyverek szakértői folyamatosan mintegy a természetet helyettesítve kiszelektálják a kevésbé rátermett megoldásokat”, mondtam, és még néhány szót beszélgettünk erről. Meg, hogy az élet eredetének rejtélye is megoldódik majd egy napon, amiről Darwin meglehetősen bizonytalanul annyit írt csak, hogy talán egy meleg pocsolyában kezdődött. „Talán. De vannak más hipotézisek is”. Aztán elbúcsúztam az ezredestől, akik biztosított róla, hogy „a Hadsereg számára is fontos, hogy bizonyos elméleti kérdéseket sikerüljön mielőbb tisztázni”, de akkor persze nem gondoltam át – és miért is tettem volna –, hogy mire vonatkozik ez a megjegyzés valójában. És nem is igazán lett volna rá időm, mert máris ott állt előttem az az ifjú hölgy, akire még az előadás alatt felfigyeltem. Még a parfümje illatát is éreztem, és láttam, hogy milyen sima és szép a bőre. A szemei nagyok és tiszták voltak. A haja rövidre volt vágva, és vöröses szőke volt, és pedig egy pillanatra mintha az ő tekintetével láttam volna magam: egy már nem teljesen fiatal férfi a szokványos öltönyben, a külseje semmi lényegeset nem sugall róla, ami miatt érdekes lehetne, és akinek a homlokát még mindig kiveri a veríték, mert az előadás alatt olyan hévvel beszélt.

Zavarba ejtő érzés volt. Cseppet sem kellemes.

És még zavarba ejtőbb volt, hogy az ifjú hölgy még csak be sem mutatkozva azonnal rám támadt. „Ön felháborítóan elfogult, dr. Wells”, mondta. A kezében kis alakú, fekete bőrbe kötött könyvet tartott. Észrevettem, hogy milyen finomak és karcsúak az ujjai meg a ruhaujjból kilógó csuklója. Nem viselt jegygyűrűt, és azonnal biztos voltam benne, hogy szüfrazsett. „De hiszen hangsúlyoztam, a nők vagy a…”. „Nem erről van szó”, vágott a szavamba. „Hanem, hogy Darwint emlegette”. „Miért, talán, mert azt mondtam, hogy Newtonnál is nagyobb, és…”

Megint nem hagyta befejeznem a mondatot, hanem meglehetősen hevesen gesztikulálva kifejtette, hogy Darwin valójában Wallace kárára emelkedett fel, mert ahelyett, hogy amikor megkapta tőle az evolúciós elmélet kifejtését, elismerte volna, hogy megelőzték, sürgősen közzétette a saját kutatásai eredményét. „Nekem is van némi közöm a tudományhoz. Tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor mi lett volna a helyes és követendő eljárás”, azzal a kezembe nyomta a könyvet. „Olvassa csak el, dr. Wells. Olvassa csak el. Tanulságos lesz”, és már ott is hagyott. A közelben lévő férfiak mind utána pillantottak, ahogy határozott léptekkel a kijárat felé indult. Az egyik újságíró, aki a közelemben állva végighallgatta párbeszédünket, elvigyorodott. „Fogadjunk, hogy ennek a Wallace-nak vagy kinek a szeretője. Kár, hogy nem az enyém. Jó mulatság lenne”, én pedig nem tudtam erre mit válaszolni.

Az előadás után érzett eufóriám viszont elszállt, és tanácstalanul forgattam a kezemben a kis alakú kötetet.

És mivel izgatta a fantáziámat a dolog, ezért este, immár otthon, miután Jane-nek beszámoltam a nap főbb eseményeiről, melyeket ő csendben és érdeklődéssel hallgatott, csupán időnként vetve közbe egy kérdést, miközben gyönyörű profilját lágy, fehér fénnyel burkolta be az állólámpa, elhatároztam, hogy legalább beleolvasok Wallace könyvébe. Persze hallottam már korábban is a szerzőről: első sorban a szigetek biogeográfiájáról volt ismert: annak a tanulmányozásáról, hogy miként népesít be az élet egy korábban lakatlan és izolált földdarabot. Egy tudományos románc író erre azt mondaná, hogy biztosan nagy hasznunkra lesz az idegen bolygók meghódításakor.

„És az micsoda?”, kérdezte a feleségem a könyvre mutatva.

„Egy ismerősömtől kaptam. Evolúció, illetve annak egy sajátos értelmezése”.

„Ismerem, hogy ki az?”

Válaszul motyogtam valamit arról, hogy én sem tudom valójában, hogy kicsoda: az előadásom után nyomta a kezembe valaki. Azt nem említettem meg, hogy nő volt, Jane pedig nem faggatott tovább.

Az előszóval gyorsan végeztem: a dátum szerint még az évtized elején íródott, és azon kívül semmi lényeges nem volt benne, hogy a mostani kiadást „bizonyos mértékig az Invázió tanulságait is figyelembe véve dolgozta át”. Aztán átpörgettem a lapokat, itt-ott végig is futottam egy mondaton, és meglehetősen bosszantónak találtam, hogy Wallace szerint miközben testünket és szerveinket az evolúció formálta meg, aközben elménk túlságosan „költséges” ahhoz képest az ő megfogalmazásával élve, mint amennyi hasznot hajt, tehát a természetes kiválasztódás helyett más oka kellett legyen a kialakulásának. Vagyis esetleg valamiféle külső beavatkozás eredménye lenne? Sőt, egy lábjegyzetben, melyre csak véletlenül bukkantam rá, azt is megkockáztatta, hogy esetleg „egy idegen intelligencia lett volna az, ha az evolúció közvetlenül nem volt rá képes”.

Én pedig a fejemet csóváltam, mert egyszerre túlságosan vakmerőnek és megalapozatlannak találtam a felvetést, és eközben végig ott lebegett a szemem előtt annak a fiatal nőnek a képe, bár ha akkor megkérdezett volna valaki, akkor a legnagyobb jóhiszeműséggel rávágtam volna, hogy nem mint nő érdekel: pusztán a helyzet sajátossága miatt, ahogyan találkoztunk.

De azért amikor az utószónál könyvjelzőként egy félbetépett kiállítási meghívót találtam, aminek a hátára valaki néhány ceruzavonással valamiféle valószínűtlen, nem földi tájat vázolt fel, akkor azt hosszasan nézegettem. Jane addigra már felment az emeletre, ám én még nem voltam álmos. A dolgozó szobám ablakából ráláttam az utcánkra: a Hold óriási, fehér korongként lebegett a szemközi ház felett. Valahol a közelben sötét és fénytelen hangon felkiáltott egy éjszakai madár, és egy ideig azon tűnődtem, hogy tegyek-e egy rövid sétát, a fejemet kiszellőztetetendő, aztán azon, hogy begyújtsak-e ismét a kandallóba. Aztán úgy döntöttem, hogy egyiket sem teszem.

 A meghívó egy külvárosi galériába szólt, melyről még sosem hallottam. Az sem derült ki belőle, hogy mi volt a kiállítás témája. Mindenesetre lefirkantottam a címet a jegyzetfüzetembe, és a következő napokban folyamatosan ott motoszkált a tudatomban.

Még a térképen is kikerestem, hogy merre található.

13. A mélyben

De azért egy hónap is eltelt, mire arra a környékre vetődtem: az öcsémmel beszéltem meg találkozót, aki „Londonban élt, mikor a marsbeliek lezuhantak Wokingban. Orvosnövendék volt”, és azóta praktizálni kezdvén, meglehetősen elfoglalt volt, és csak ritkán láttuk egymást.

Mivel késésben voltam, ezért a vonatról Ilfordnál szálltam le, hogy lerövidítsem az utat. Akkoriban még nem tudtam azt a Hadsereg által belső használatra összeállított Veszélyességi Térképről, amely az eredetileg az idegen és ellenséges államok meghódítása után alkalmazott jelölési rendszert használta. A különböző londoni negyedeket a fehértől és rózsaszíntől a vörösig terjedő árnyalatokkal jelölték, és Ilford környéke egészen olyan volt rajta, mintha csak vörösfű nőtte volna be.

És ami azt illeti, nem is volt éppen barátságos. Sőt, éppen ellenkezőleg. Utólag kissé olyannak tűnt az egész, mintha egy meglehetősen nyomasztó álomba csöppentem volna, ahol az ember küszködve próbálja felismerni az események logikáját. De ez csak reggel fog sikerülni neki, amint még ágyában fekve hallgatja a szomszéd szobában tevékenykedő felesége keltette apró neszeket: a ruha suhogását; és azt, hogy megcsendül egy üvegpohár meg kinyílik, aztán becsukódik az ajtó. Az utcán a tejes ember kocsija halad végig: távoli és elmosódott hangok, az ébredés utáni kába lebegés, és ő már nem is érti, hogy miként vélhette valóságosnak a képzelet képeit akár csak egyetlen pillanatig is.

De ez itt nem álom volt, hanem egy munkás negyed. Délelőtt esett, és az eget most felhők borították. Talán egy miénknél nagyobb tömegű bolygó légkörében látni ilyen komor árnyalatokat. Mindenütt penészedő falak és bedeszkázott ablakok. Fa nem nőtt sehol. Egy idő után a járda is véget ért, nekem pedig helyenként tégláról téglára kellett lépkednem, hogy bele ne süllyedjek a sárba. Ésszerűbb lett volna visszafordulnom, de vetettem egy pillantást a zsebórámra, és arra gondoltam, hogy inkább tovább megyek.

Nemsokára kereszteződéshez értem. Az út közepén kutyatetem hevert. Rozsdás drót volt a nyakára csavarva, és a nyelve lilán és valószínűtlenül hosszúan lógott ki a szájából. Errefelé semmi jele sem volt, hogy, miként a kormány annyiszor elmondta, a háború immár véget ért, és megkezdődött volna az újjáépítés, vagy akár csak, hogy London egy peremvárosában, nem pedig Kabulban vagyunk. Pár lépésnyire tőlem egy kisgyerek játszott a sárban. Nem kellett frenológusnak lennem hozzá, hogy megállapítsam: szellemileg degenerálódott, és az arckifejezését nézve az jutott az eszembe, hogy ki tudja, hogy nem ez-e a jövő egyik lehetséges útja. Az, hogy az emberiség két, különálló biológiai fajra szakad szét: mindazokra, akiknek jól megy: az öcsémre és rám, Huxleyre és a hozzánk hasonlókra, akiknek és a fiaik meg a lányaik, miután elvégezték az iskolákat és hangversenyekre jártak a London Music Hallban, egymás között házasodnak. Ezek a szerencsétlenek viszont itt, alig néhány percnyi sétára tőlünk, teljesen más evolúciós nyomásnak vannak kitéve, más körülményekhez kell alkalmazkodniuk és más képességektől függ a túlélésük, és ezért más tulajdonságokra lesz szükségük az életben maradáshoz. „Hiszen egy kelet-londoni munkás már ma is úgy él, mintha a szó szoros értelmében száműzték volna a föld természetes felszínéről.”

És miként gyorsan megállapíthattam, úgy is viselkedik. Az út túloldalán, a valahai vegyes bolt lépcsőjén egy terhes asszony egy férfival veszekedett, és közben olyan szavakat használt, melyeket most nem szeretnék megismételni. Lehet, hogy nem volt józan. Néhány további, hasonlóképp lompos asszony szótlanul figyelt: nem avatkoztak közbe. Mint ahogy akkor sem, amikor a férfi hirtelen ököllel a nő arcába csapott, és az elterült a földön.

Önkéntelenül is megtorpantam.

„Mit bámulsz?”, szólt oda nekem a férfi. „Nincs itt semmi dolgod”.

Megvontam a vállam, és tovább akartam menni, de az addigra már felkapott egy lécet, amelyből szög állt ki, és megindult felém.

„Kibelezlek, ha nem takarodsz innét, te kutya”.

Akkor még nem értettem, hogy miért éppen így nevezett, és nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Egy pillanatig inkább azon gondolkodtam, hogy talán szembeszállhatnék vele, hiszen nálam van a meglehetősen vastag és nehéz sétabotom, és a hadseregben a test test elleni harcról tanultakra is emlékeztem. De ott azt is belém verték, hogy nem lenne értelme, mert ha egyszer a „nyavalyás bennszülöttek”, ahogyan a kiképző őrmesterem nevezte őket, megtámadnak, akkor minden bizonnyal többen is vannak a közelben.

Tehát megfordultam, és rohanni kezdtem. Közben néhány egészen apró és jelentéktelen részletet is észrevettem, melyeket az agyam fotógráfiai hűséggel rögzített. Hogy egy olyan bádog konzerves doboz van pereméig esővízzel tele, a sárba süllyedve az egyik fal mellett, amilyenben a fejadagunkat kaptuk Afganisztánban. Hogy egy kifakult és szétázott szocialista plakátot valaki ürülékkel mázolt össze, és hogy az egyik kapualjban tucatnyi kutyadög fekszik egymáson, és egy pillanatra meg is csapott a belőlük áradó bűz. Napok, ha ugyan nem hetek óta ott lehettek. Legyek keringtek körülöttük. Hogy valahol a közelben egy nyitott ablak mögött csecsemő sír erőtlenül és nyivákolva. És így tovább. Közben a fülem mellett egy fél tégla süvített el, mert mások is bekapcsolódtak az üldözésembe. Egy másik dobás leverte a kalapomat, és felhorzsolta a fejbőröm, de azért fokozatosan nőtt a távolság közöttem meg az üldözőim között. Időnként hátrapillantva láttam, hogy egyre többen maradoznak le.

Aztán egy sarkon bekanyarodva az utcát egész szélességében lezáró palánkkal találtam szembe magam. Túlságosan magas volt ahhoz, hogy átmásszam rajta, és a legkülönbözőbb hulladék anyagokból tákolták össze: ajtódeszka, építkezésénél használt palló, uszadék fa, hasonlók. Az én oldalamról gerendákkal volt megtámasztva. A túloldalon, amennyire ki tudtam venni, egy gyár szerelőcsarnokának téglafalai. Igen, szerelő csarnok lehetett. A távolból ide hallatszott egy, a Temzén úszó hajó kürtje. Felettem, a magasban, a felhők alatt pedig ott dönögött egy járőröző katonai léghajó motorja, és az suhant át az agyamon, hogy „ha megpróbálnék jelet adni nekik…”. Aztán az, hogy „de nem. Ez ostobaság”. Meg furcsamódon az is, hogy vajon mit gondolna rólam Huxley vagy akár az a fiatal hölgy, akivel a British Museumban találkoztam, ha ilyen megalázó körülmények között látna: ilyen kiszolgáltatottnak. De hát a méltóságteljes viselkedésénél sokkal fontosabb, hogy életben maradjak: nem tagadom, hogy halálosan meg voltam rémülve.

Úgyhogy odarohantam a kerítéshez, és teljes erőből megdöngettem. „Segítség”, kiáltottam, „Segítség! Üldöznek! Kérem”, és a hangom magasnak és már-már hisztérikusnak tűnt önmagam számára. De nem válaszolt senki, viszont vad ugatás hangzott fel a túloldalon, és egy nehéz test döndült a palánknak.

Nekem pedig nem volt más választásom, mint némi várakozás után, miközben a kerítés másik feléről hallatszó acsarkodást figyeltem, és homályosan az járt a fejemben, hogy vajon miért kell egy ilyen helyet vérebekkel őriztetni, végül a sétapálcámat továbbra is fegyverként szorongatva visszaóvakodni a sarokra. Az izmaim úgy feszültek meg, mintha valaki acéldrótot ültetett volna a bőröm alá; a veríték végig folyt a nyakamon, be a gallérom alá; sárral vastagon borított cipőm talpa alatt éreztem az utcakövek egyenetlenségeit, és azt hajtogattam magamban, hogy mivel sarokba szorítottak, nekem kell először támadnom: mindegy, hogy kivel találom szembe magam. Annak idején a kiképző őrmesterem azt is belém verte, hogy ha már nincs más választásunk, akkor viszont harcolni kell, akármennyire ostobának és kilátástalannak tűnjön is.

A sarkon túl azonban nem volt senki, csak elhagyott, üres és romladozó épületek; egy valaha tarka függönyt lebegtetett a szél az ajtókeretben; és ahogy a Nap egyetlen pillanatra előbukkant a felhők mögül, az úton üvegcserép csillant meg. Az egyik ház falát mintha csak tüzes vassal fúrták volna keresztül, és a nyíláson keresztül beláttam a valahai lakószobába. Még a rozsdás vas ágykeret is ott volt.. A furcsa módon érintetlenül maradt éjjeli szekrényen egy A padlót elborította „a mennyezet vakolata, ezer darabra törve”. Nem volt nehéz megállapítanom, hogy honnét nyithatott tüzet a tripod a halálsugarával annak idején, és az órámra pillantva tudatosult bennem, hogy még harminc perc sem telt el azóta, hogy Ilfordban elhagytam a vasútállomást.

14. A hangyák filozófiája

És ahhoz is elég volt ugyanennyi idő, hogy magam mögött hagyva ezt a városnegyedet, sajgó izmokkal, mocskosan, a járókelők értetlen pillantásától kísérve elvergődjem az öcsémhez, és beszámoljak a történtekről.

„A rendes úton kellett volna jönnöd.”, mondta elkomorodva, miközben alkoholos gézzel gyorsan és gyakorlottan kitisztította a sebeimet. Szerencsére egyik sem volt komoly. „Veszélyes környék az, még a hadsereg sem szívesen merészkedik be oda. Viszont erről jut eszembe: gratulálok. Olvastam az előadásodról. Még Ilford Evening News is beszámolt róla. Valami C. D. jegyzete a cikket. Nem tudom, ki lehet, de ahhoz képest, hogy csak egy helyi lapocska, egészen elgondolkoztató írás volt.”

„És az hogy jön ide?”

„Mindjárt megmagyarázom”.

A falon ott lógott az orvosi diplomája meglehetősen olcsó fakeretben; egy polcon fém orvosi eszközök meg néhány könyv: a Vágott és zúzott sebek gyógyítása Edward H. Cree-től, aki még a krími háborúban vált sebészként ismertté, amikor a sebesülteket egyéb segédeszközök hiányában asztallapra fektetve kezdte operálni; Galtontól az Örökletes Géniusz, továbbá a francia Comte egy munkája, aki szerint a társadalom működését leíró törvények ugyanolyan szigorúan determinisztikusak, mint a természetiek. Az utóbbi időben megnőtt iránta az érdeklődés, mert néhány pozitivista filozófus azt remélte, hogy ezek alapján következtetni lehetne a marsiak társadalmi formájára is. Az ezzel foglalkozó tudományt xenoszociológiának nevezték volna.

Amennyire tudom, az öcsémet azonban nem ezért érdekelte Comte, hanem mert ki akarta terjeszteni annak elméletét a társas állatokra is. A hangyákra, a termeszekre meg persze a kutyákra. Éppen mostanában jelent meg a témáról egy cikke Jénában, Haeckel, a „német Darwin” által szerkesztett és meglehetősen elismert folyóiratban.

Amúgy mindig is ő volt az okosabb kettőnk közül, és bár hiányzott belőle a sikerhez szükséges kitartás, az evolúciós elméletben is jártas volt, és most, miközben egy üveg címke nélküli brandyt vett elő a gyógyszeres szekrényből, amilyet a csempészektől lehetett beszerezni a londoni dokkokban, arról kezdett beszélni, hogy bármennyire hatásos is volt az előadásom befejezése, azért azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a megfigyelő személye is befolyásolja, hogy mit lát.

„Talán még azt is megkockáztatom, hogy nem is létezik önmagában olyan, hogy »valóság« vagy éppen »Világegyetem«. Vagy legalábbis bizonyos értelemben nem.”

„Vagyis?”, kérdeztem. „Ugye tudod, hogy korábban már voltak filozófusok, akik hasonlókat mondogattak? Ostoba idealisták, nem többek. Gondoljál csak Berkeley püspök követőire.”

„Nem arról beszélek, hogy maga a »valóság« sem létezne. Az nagyon is ott van körülöttünk, miként a saját bőrünkön is tapasztalhatjuk. Viszont ha hangyák lennénk, akkor még elképzelni is nehéz, hogy mennyire másként látnánk a világot. A hőmérséklet ugyanis olyan mértékben befolyásolja a mozgási sebességüket, hogy akár termométernek is jók lennének, és innentől kezdve, ha léteznének valamiféle hangyafilozófusok, akkor minden bizonnyal igencsak csodálkoznának azon, hogy az egyik nap mennyivel több morzsát tudnak összegyűjteni a marsi invázió emlékművének tövében, a fű őserdejében bolyongva, mint a másikon. Mintha csak a tér és az idő természete is megváltozott volna a számukra. És hasonlóképpen: egy kültelki Dr. Wells”, mondta elmosolyodva az öcsém, „és most nem gúnyolódni akarok rajtad, hiszen tudod, hogy mennyire becsüllek, ugyanazokból a jelekből, melyekből te nagy meggyőzőerővel építetted fel a civilizációk felemelkedésével kapcsolatos elméleted, talán éppen az ellenkező következtetést vonná le. Nem a fejlődésre, hanem a hanyatlásra következtetne.”