Képolvasó – Keszthelyi Rezső versei
KÉPOLVASÓ
KESZTHELYI REZSŐ VERSEI
Képolvasó
A kertben ülve
épp a térdemről egy lepke árnyéka
máris el,
fölötte pilléznek vele
a színei,
ekként illet kőlapot,
gyíkot, hangyát, bimbót,
leándert,
mígnem a tovább kékellő
elnyeli,
és miközben
e látvány halad,
pillanataim az emlékek
föld-felhőibe
hulladoznak.
–
A Semmi álma:
e kék bolygó
és körös-körül a milliárdnyi
világok
valósága.
–
Mozdulatok a falon:
feszület-test,
kit leemelnek a szürkületről
a királysárga-hajú nők –
és a szélről is,
meg a fák remegéséről,
aztán az időről
ám sajog-nyilallik,
valahányszor színek idézik
a halál emlékét annak,
aki arcok
végtelen elfordulását
nézi;
ez talán a fohász –
gömbfák zöldje és a sírás tükréből
kilépő asszonyok messzesége
az ég megváltozott hullámain,
hullámain a megváltásnak.
–
Ég a fehérség, ég,
és az iszonyatnak fel kell lobbannia,
bármit lát,
halálát éli csak;
csont,
füst,
jázminág,
pillanatok nélkül
telik a végtelen.
–
Karnevál sófényben:
fényességbe törő omlás,
hát hallgass, csak hallgass,
fekete evezők kísértik árnyukat;
a régi arcok lehozhatatlanok a földre,
bár telenézik virágokkal és fákkal a tengert,
és látják szem végtelen távozását;
galambszárnyakban halak úszója villog,
hullámokon tévednek el a templomok is –
és fáklyák, dobok, maskarák;
most visszatérhetsz a mozaik-aranyba,
a nap lepkéje vörösen követ,
állj be a falba fehéren, meztelen;
hiszen a kínszenvedés térdeplését
úgyis szégyellnéd felmutatni már,
ami ezután lesz: kendők szétrepülő tömege.
–
Töredékforma:
mára a szív lefelé visz percnyi útjain,
és mintha a semmi lenne a teljesség hiánya,
a föld kékes tömegét nem veszi magára;
Így jönnek és múlnak közönyrohamaim,
csak éppen itt akkor van jó napom,
ha az örömtől rázkódtat a fájdalom.
