Jelige: Szinonímák – Ökölvívó mérkőzés a piacon

     Horkai elvtárs furcsa jellemvonása volt, hogy csapongott és ezer elnézést kért, illetve, mintha robbanóanyagot köpködött volna, mesélt hozzá, miközben embereinek kis csapata a piacon sántikált és árgus szemekkel, az előkészületek lázában égve, kis batyuval a hóna alatt, ahogyan az aggódó szülő elkényeztetett porontya iskolatáskáját cipeli, mintegy elővédként, igaz, hogy hatástalanul, kereste a mágnessel megmanipulált mérlegeket.

    Amikor Horkai elvtárs meglátott bennünket, engem, meg a Gombit, szólt a helyettesének, Mednyánszky elvtársnak, mondván, hogy megjöttek a fiúk a központból, két erős srác, ökölvívó mérkőzéseket fogunk rendezni pénzért, két profi, nézd Lajos, hogy az egyiknek milyen szétlapított az orra. Irreálisan, mint aki a dologba sehogyan sem akar beletörődni, vállon veregette Gombit, aki elgondolkodón elengedte magát, majd a zsebében kotorászott, mintha azt mondaná, hogy itt nincs elég levegő.

    Én egy kissé rosszul éreztem magam a Zöldség- és Gyümölcskereskedelmi Vállalat középszintű vezetőinek arcpirító közelségében. Egyáltalán nem azt mondom, hogy a legszívesebben lecsuktam volna a villanyt, és a sötétben leütöttem volna Horkai elvtársat egy  pezsgőspalackkal, mert ez így nem igaz. Önkéntelenül beszélt, amikor hallgatnia kellett volna. Látszott rajta, hogy a megelőző napokban, eszményképeihez képest meglehetősen csúnyán elbántak vele. Valakivel szembe ugrott, összeverekedett és egy esztétikusan visszahúzódó monoklit szerzett a szeme alá, bizonyítékként arra nézve, hogy egyértelműnek mutatkozó lépések miként válhatnak bűnjelekké, persze egymást kétségbe vonva valamely titkos mozdulat által. Horkai hangja nem volt valami gyöngéd hang, sebzett volt a felülete, túlontúl öntudatosnak hallatszott. Egyébként magas volt és nagyhangú, elmosódott tekintetű, elszámított igazságokkal, nem tudta, mit kezdjen a végtagjaival, egyszerre két irányban lóbálta hosszú karjait.

    Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az ujjaim olyan kemények voltak, mint a csont,  félelmetes adatokat szolgáltattam ki önmagamról egy mozdulattal, megvillantva a megértés, vagy az értetlenség pislákoló, halvány fényét. Elvont irányban kezdtem gondolkodni, pontosan úgy, ahogyan nagyképű kamaszok szoktak, nem volt ebben semmi különleges követelődzés, vagy zavaros agyú természetfilozófia. Nem szerettem a durva rigmusokban kiordított nyilatkozatokat, sokkal inkább hallgattam félrebillent fejjel.

    „Nos csibészek” – mondta Mednyánszky elvtárs, „kamasz koromban egyszer kemény, koccanásos balesetet szenvedtem, dilifleknim is van, először ütök, aztán kérdezek. Egyetlen alapfeltételem a csalhatatlanság, igényességemben feltétel nélküli a bizalom. Akik erről nem akarnak tudomást venni, azoknak már a puszta jelenléte is zavar. Szomorújáték? Lehet. Az időnk szűkre szabott. Elemi igényeket elégítünk ki, mindent árulunk, ami nyilvánosan zöldségnek és gyümölcsnek nevezhető.” Miközben furcsán lelkesítő szózatát hallgattuk, a jövőbe tolható elképzelésekkel, illetve éppen abban a helyzetben, amikor az ember inkább még megfoghatatlan, tehát a nagyobb kellemetlenségek elkerülése végett szavahihető, ráérősen és vontatottan mozogtunk a krumpliszsákok között.         A húszkilós ládák vállra emelése egyetlen árulkodó mozdulattal történt, öltönyben és nyakkendőben sem történt volna elegánsabban. „A végállomáson vagyunk, mögöttünk a villamos sárga fénye – mondta Horkai elvtárs. -  Eddig példaszerűen helytálltatok itt a piacon, minden szempontból, úgy hogy most már kissé félrefordíthatjuk a fejünket, ha megszomjaztok. Napi egy kóla engedélyezett mindenkinek, egy paprika a tízóraihoz, meg három szem paradicsom. Ennél több már lopásnak számít.  Éppen arra gondoltam, hogy mi volt egy órával azelőtt, amikor ideérkeztetek. Nyilvánvalóan, mint a Zöldséges SC Ökölvívó Szakosztályának a tagjai a középpontba húzódtatok, élveztétek a körülöttetek zajló forgást, de ne feledjétek, elegünk volt az úgynevezett félrelépésekből.”

    Néhány percnyi lelkes és szórakoztató töprengés után oldalba lökött Gombi. Szerinte Horkai elvtárs bujtogat. Kis sértett eszmefuttatásokat tart önként jelentkező hülyéknek. Hangosan krákogott, remélve, hogy felolvasását így is elfogadják. Lazaságot csak az engedhet meg magának, aki birtokon belül van, jelentette ki Horkai elvtárs. Felháborító volt, ahogyan eszközként használt fel bennünket. Gombi rekedt torokkal és vörösen jelezte érzéseit. Horkai elvtárs karattyolására kerestünk magyarázatot, aki megilletődötten mutogatta lelkesedését, melynek Gombi volt a kiválasztottja.        

    Horkai elvtársnak el kellet mesélnie, amiről bemutatkozásként persze nem beszélt, a saját önvédelmét az inzultusoktól, melyeket mindezidáig ocsmány beavatkozásként eltemetni igyekezett. Fölfelé törekvő egyéniségével, összefont karral, saját recsegő lépteinek zajába bújva beszélt. Elmondta, hogy át kell alakítani a zöldségpiacot, melynek egy vadállat rugalmasságát kell felvennie. Úgy helyezkedett el, hogy semmiféle nyom ne maradjon utána. Ha a szándékok összepréselődnek, kifejlődnek, megfejelődnek, nos, akkor vastagon, nyersen, feszes csomagokban ömlik majd a pénz. Egymásba karolva haladnak a vevők egy végtelen mezőn, melyben mi is benne vagyunk. Hullámzik és párolog, gyűlik rajta a víz. „Csak a rosszak részesülnek ebben a pusztulásban” – mondta. – „Kiszolgáltatottjai vagyunk, beleszokunk. Ha az agyunk repedt volna szét és semmink sem maradt volna, akkor is szorítana ez az érzés” – mondta. Hallhatóan remegett a hangja. Úgy látszott, nem tudjuk elkerülni a közvetlen életveszélyt, semmilyen gyümölcs, saláta, burgonya, vagy zöldség vonzalmában sem, mely burjánzott körülöttünk. Elmondta, mit tervez. „Hullámzó, ritmikus rendszerezettséggel fogjuk elkápráztatni a közönséget – mondta. – Nem a pénzért tesszük, dolgozni ingyen is kell. A fizetés az egészen más, nem a munka alternatívája – mondta. Igen, a közönség közé kell beékelődnünk csöndben, a földindulás legkisebb jele nélkül.” – Még hozzátette: a testvériség jegyében. Önsajnálat terjengett a hangjában. „Vannak, akik mást sem tesznek,” - mondta, „mint megpróbálnak átokádni a másik oldalra. Szédületesen falábúnak néznek ki ezek. Mélyen, övön alul ütnek. Még a halottakat is felháborítanák.”

    Horkai elvtárs indulatosan beszélt. „Nem engedjük meg, hogy kioktassanak bennünket” – mondta. – Hallgattam eleget és most észvesztő hanggal a keblemben nem fogom be a pofámat. Megreformáljuk a szocializmust. Nem hagyunk benneteket szarban, eltemetni az emlékek szarkofágjába. Ökölvívó mérkőzéseket rendezünk!”

    Senkinek sem akartam beleszólni a véleményébe. Meleg, puha, zaftos nyári nap volt. Önkéntelenül is felemeltem a kezem, egyenesen a nyakamba, onnan a szememre, a homlokomra. Ekkor Horkai elvtárs felnevetett, mellém ugrott és egy jobbost vitt be az álamra. Elütöttem a kezét, elcsúszott az álam mellett és a fülemet érte, mintha ködarabokkal csiszolták volna. Zúgott a fülem.

    Ekkor Mednyánszky elvtárs is felnevetett, annyira, amennyire már nem is volt kötelező. „Ez az – mondta Mednyánszky elvtárs – ütök mindkettőre egyszerre, sőt, némi próbálkozás után jobbost, balost egyszerre, mert még mindig, mindennek dacára is, ezek a srácok az én időmből élnek. Kifejezetten boldoggá tenne egy balhorog kombináció, hiszen az arcvonásaitokból is leolvasható a lázadás fölénye, egy külvárosi proli arc domborzatának térképe – mondta. Gombi arcára célzott, és gyomron vágta. Érzéseitől mélyen meghatódva, az ökölvívás bűvöletében, ráfordult egy jobbhoroggal, éles, szabályos, gyors, kaszáló mozdulattal. Mednyánszky elvtársnak az volt az elmélete, hogy mindenki szökésben van. Meglehetősen sokáig készülődött, felmérte a távolságot. Elpusztíthatatlan barátságunknak köszönhetően és mert Gombi velem ellentétben nyakas, alföldi parasztgyerek volt, nem egyszer ragadtatta túlzásokba magát. Ha felügyelet nélkül verekedett, csúnya dolgokra volt képes. 

    Az elkövetkező napokban ökölvívó edzéseket tartottunk a zöldségesládák között. Zenei aláfestésként mindenféle loccsanások és kaparások adódtak, mintha elrejtett torkokból hajrázna a tömeg. Mednyánszky elvtárs eladói státuszba vett minket. Fullasztóan szoros pillanatokban, mikor az ember egész testén kiüt a verejték, és megreped a torka, és a lehelete ideges emésztéstől szagos, nyilvánvalóan ellenséges okokból maradtam csendben, ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy ha sokáig nem történne semmi, csak az idegeim őrlődnének fel, és az egészből nem származna semmi előnyöm. Az elkövetkező napokban elmúlni láttam Horkai elvtárs sebeit, már lilultak, az alvadt vér is leszáradt a szeme alatt.  

    Egy nap Horkai elvtárs ideges szaladgálását éreztem magam körül. Minden baj innen azonosítható, gondoltam, bizonyos volt, hogy valami ügybe keveredett sokirányú tevékenységével. Földindulás, vihar szakadt a nyakába, amikor Bányai elvtársnőt küldték rovancsolni az igazgatóságról. Tanácsos volt kesztyűs kézzel bánni vele, utána fordulni egy pillanatra, megnézni, ahogyan erősen megrezzen a feneke. Bányai elvtársnő hajlongott, mintha egy üvegajtó mögött öltözködne. Mint egy grófné, alig tudta fékezni magát, ahogy a múltba kalandozásával, hanghordozásával kimutatta a jelentőségét. Úgy beszélt, mint akinek a szájpadlására tapadt egy darab kenyér, pöfögött, raccsolt, a szavak csak lassan csúsztak ki a garatjából, hosszan formálta őket szájának sötétjében. Egy nap, amikor a derekáról aláfutó izmokat arra kényszerítette, hogy meghajoljanak és felvegyen egy papírdarabot, melyet egymásután többször lefújt az asztalról a szél, és ő botladozva ugyan, mégis táncos léptekkel utána perdült, Mednyánszky elvtárs odaugrott mögé, és a haja tövénél megragadva megrángatta, és mivel azt gondolta, hogy a vállalkozás veszélytelen, mert úgysem látja senki, megrángatta újra, meg újra, és közben azt kiabálta, hogy „Rovancsolni jöttél, te kurva?!” Bányai elvtársnő visítozott. Lenyűgöző látványt nyújtott. Élettani szempontból egyetlen kivetni valót nem találtam rajta. A maga nyitottságában egy kettévágott almára hasonlított. Azokban a pillanatokban még a kint mászkáló tömeg is megszeppent egy pillanatra, mintha nem tudtak volna kitalálni a piaci labirintusból. A Zöldség- és Gyümölcskereskedelmi Vállalat Parány utcai kirendeltségében sikítoztak. Horkai elvtárs Bányai elvtársnő lenyűgöző haját tépdeste, szerényen meghúzódva a félhomályos irodában. Éppen elég kellemetlen volt a számomra az egész véletlenszerűség, melynek az uborkás hordó mögül tanúja lehettem. Fölülről nézve úgy nézhetett ki a dolog, hogy Bányainé, azaz Rózsika szép tarkója bepiszkolódott Horkai leleményes, rángatásától. Az aggodalomtól kissé sietősen léptem az irodába. Közömbösséget tettetve, inkább fölöslegesnek ítélt erőmtől hajtva, még egy kicsit oldalazva a dolgok szegélyében, mint aki bánja is meg nem is, orrba vágtam Horkait. A szomszédos pavilon tetején dolgozó tetőfedő munkások elismerő kiáltásai irányadó bizonyosságok voltak cselekedetemhez. Horkai először felmordult, aztán minden józan megfontolás nélkül megpróbált visszaütni. Nem volt könnyű az erőviszonyokat egyensúlyban tartani. Horkai gyilkos indulattal és szabad akarattól vezettetve, mintha valami megosztottságtól szenvedne, illetve, mintha önmaga élő formáját meghazudtolná, ütni akart, de még mielőtt szépreményű terveit beteljesíthette volna, egy újabb jobbegyenest indítottam. Horkai elvtárs magasabb volt nálam, azért magasról lőttem ki az öklömet, ahogy Töpe bácsitól tanultam a Fémmunkásban.  Komoly, tartózkodó ütés volt, kissé megcsavarodott az öklöm, ennél kézenfekvőbb eszközzel nem rendelkeztem. Horkai elvtárs szavak nélküli rajongásának bizonyítékaként ráesett az annyi gondot és meghasonulást elviselő Rózsikára. Aztán mindketten és ez emberileg érthető, siralmasan egymásba gabalyodtak. Bányai elvtársnő műszempillája levált, és amikor felállt, azt mondta, hogy hazudna, ha azt állítaná, hogy ez volt életének a legsikeresebb napja, de ezek az ütések szépek voltak ettől az ismeretlen kisfiútól. „Hogy is hívnak kiscsibém?” – kérdezte miközben a haját tűzögette. A megszorongatott, összekarmolászott tarkója, még ezen tevékenysége közben is mutatós volt.                         

    Egy barbár civilizáció kultúrájának megfelelően megkezdtük a látványos edzéseket a gyümölcsösládákkal körülvett ringben. Intelligens, sajátosnak nevezhető, időnként görcsös gátlásokba menekülő srácok voltunk. Edzettünk minden nap a különös edzőteremben, érzékenyen, finoman, hol itt, hol ott megnyilvánuló egyenlőtlenségben, fojtott izgalomban. Különösnek nevezhető esemény volt, bámészkodók állták körül, mintha most fedezték volna fel az ökölvívást. A zöltségesbolt forgalma is felpörgött, a gyanakvóan válogató vevősereg  boldoggá lett a hajmeresztő reklámtól. Ajkaikkal érintették a lágy szőlőt, szilvát, olyan szeretettel, amilyennel az emberek szokták egymást megérinteni.

    Egyik reggel nagy fekete Volga zárta el a piac bejáratát. Tettvágytól nyüzsgő emberek szaladgáltak, mintha ez lett volna az egyetlen feladatuk. A fekete autót kerülgették, miközben komolyan és szenvedélyesen káromkodtak. Széphalmi elvtárs az igazgató királyian hunyorogva nézett szét lapos homloka alól. Fenséges léptekkel haladt a Zöldség- és Gyümölcskereskedelmi Vállalat irodája felé. Erő érzetét keltette rugalmas lépteivel. Zakóján, élesre vasalt nadrágján, szélesen kihajtott ingén semmi takargatni való nem volt, vidáman lengette ökölbe szorított kezét, ettől olybá tűnt, mint egy jól megcsinált, fényesre politúrozott bútordarab, melynek időtálló huzata képtelen elszakadni. Rózsika az iroda ablakából látta, fölugrott, rövid szoknyába bújtatott combja mindenáron ki akart ugrani a ruha alól. Hangosan, mintha egy közös hadsereget vezényelne, kiabálni kezdett, kitágult torokkal sikongatott, jelezve, hogy senkinek sem adja át az igazgató személyével kapcsolatos ismereteit. Azt akarta, hogy megkapaszkodhasson belé egy tébolyodott, reszkető küzdelemben, persze nem tudta megtagadni magát, elfeledni azokat az éveket, amikor még az övé volt a Zöldség- és Gyümölcskereskedelmi Vállalat feje. Még most is, annyi év után, valósággal reszketett nagysága láttán. Széphalmi elvtárs egyetlen, hullámzó boldogsággal az arcán, melynek lélektani lenyomatát Bányai elvtársnő csodálattal vegyes izgalommal nézte, a hatóság tekintélye fénylett. Szépvölgyi elvtársat csak az ellentétes oldalról lehetett megközelíteni, ahol a gyorsan fogyó görögdinnyéknek utánpótlást biztosítottak, ahol sikerült még fenntartani a rendet. Széphalmi elvtárs lépteit előre irányítva lépkedett a piros szőnyegen, melyet eléje gurítottak. Arra gondolt, hogy egyetlen szavával megakaszthatná ezt az egész fedhetetlen apparátust. Majd megállt és fodrozódó tenorhangon így szólt: „Rendezzünk bajnokságot.”

    A vállalkozás, ha egyenesen az érzékeinkre hallgatunk, nem volt veszélytelen. Fölfedeztük a forró nyári délelőtt örömét, amikor az embernek az az érzése, hogy mozdulatlanságával megérinti a halált. Később összeborzadtan és önfegyelemmel, mint valami gép, kielégítve végtelen kíváncsiságomat, mint amikor utazásra gondol az ember, és az erdő labirintusát látva összerezzen, sikerült úrrá lennem ösztönműködésemen. Féltem, hogy én kerülök össze vele. Széphalmi elvtárs nem volt más, mint a legendás Hóhér, aki előtt sorra dőltek az ellenfelek a hatvanas években. Ilyen esetekben, ha akad is némi kímélet, a helyzet mozdulatlanságát figyelemmel kísérve, mint valami csődeljárás során, egyre nyomorultabbakká válnak az események. Széphalmi elvtárs negyvennyolc éves volt. Rám mutatott és azt mondta: „Veled fogok bemelegíteni.” A tenger mérhetetlenül mély víztömegének tetején éreztem magam. Vannak manipulációk, melyeket kiagyaltak és az első szélfuvallatra összeomlanak. Olvasmányaimból tudtam, hogy egy bizonyos Széphalmi György nevű középsúlyú ökölvívó a hatvanas években egy csapatbajnoki mérkőzése után Kelet-Berlinből háládatlanul nyugtra szökött. Az elragadtatással vegyes érzés, melyet vele szemben éreztem, bizonytalanná tett. Ostoba kérdéseket feltenni gyalázatosan könnyű, hagytam eluralkodni magamban valami végtelen sivárságot. Csak a melegre emlékszem, meg a nyüzsgő tömegre, meg a piacon lezajló munkafolyamatokra, melyeknek kibontakoztatása bonyolult feladatnak tűnt ebben a percben. Amikor a Hóhér ragyogó felszerelésben, fényes nadrágban megjelent, csendesen rémüldöztem. Nagy, fekete, kövér edzőkesztyű volt rajta. „Tudsz puhán ütni?” – kérdezte. Bólintottam. Arra gondoltam, hogy nincs bennem semmi, amit félhetnék, vagy aminek az elvesztése bohóckodásnak, vagy árulásnak tűnne. „Üss!”- mondta a Hóhér. Egészen közel hajolt. Nem értettem a barbár természetét, váltólázként visszatérő gyötrelemnek éreztem félelmemet a megszégyenüléstől. Ütései furcsa módon lecsúsztak a karomról, mintha meg akarnák ragadni a kezem. A kesztyűk első összecsattanására a tömeg elhallgatott, a feltárulkozó csendben valaki felüvöltött: „Hóhér! Hóhér!” Eszembe jutott, mi lenne, ha Hóhér elvtársnak szólítanám? Sorra csaptak le az ütései egészen puhán. Átcikázott torkomon a nevetés ingere. Megijedtem tőle, és mint az ostoba, aki soha sem téved, kiléptem bal felé, kiszolgáltatott voltam abban a pillanatban, vakfoltot vettem észre a nagy Hóhér védekezésében, megszurkáltam ballal, előkészítettem a helyet, aztán a jobbom repült. A fülén ült az ütés. Meg se kottyant neki. Engedett és mielőtt még ellépett volna, szinte átszúrt ravasz, tiszteletet parancsoló tekintetével, egy jobb horoggal védekező kesztyűim mögé tört. Földrengésszerű ütés volt. Megtántorodtam. Türelmesen várt. A szemhéjam alá szivárgott a vérem. Összes tulajdonságomat szemügyre vettem, kínomban lassúnak találtam magam. A természet nem engedélyezte a visszavonulást a számomra. A körülöttem imbolygó világ lecsendesedett. Megbabonázottan figyeltem a Hóhért. Az arányos harc egyre inkább eltorzult vonásokat öltött. A közönség vásárolt. Már nemcsak gyümölcsöt, de üdítőket és édességeket is vettek. Széphalmi elvtárs intett, hogy vigyenek a fenébe. Gombi már készülődött. Egyre türelmetlenebbé váló késztetéssel lépett a szorítóba. Bármennyire is értett az ökölvíváshoz, hitt a kölcsönösségben. Vízhatlanul és csupaszon lépett a szorítóba, mint aki izzadásra képtelen, mint akinek az életében eddig csak határidők voltak, melyeket voltaképpen az élete árán is teljesíteni kellett, és mint aki mindenre emlékszik, mert pontosan tudja, miképpen kapcsolódnak a dolgok.

    „Az új gazdasági mechanizmus egy szarrakás ehhez képest” – röhögött Mednyánszky elvtárs. Az emberek gyümölcsöket, süteményeket rágcsáltak, a standoknál hosszú sorok álltak. A súly, mely valamikor kiszívta az energiájukat, most rájuk nehezedett. Fogadásokat kötöttek idegenül ható eseményekre, habár mindez butaságra vallott, hangsúlyokkal, szemtelenséggel, a dolgok állandó ismételgetésével kötötték le egymást.

  Horkai elvtárs csípős fertőtlenítővel kente be felrepedt szemöldökömet. Amikor leragasztotta, hozzátette: „Repedés a szocializmus falán.” Nevetésén érződött az élet végessége, meg a bénító végtelenség, mely tele van félelemmel. Mindenfélére köthettek fogadásokat a rögtönzött fogadóirodában. Bányai elvtársnő bugyijára is. Máskülönben Rózsika szépségére szemérmes hallgatás vonatkozott. Voltak, akik szégyellték magukat és moccanatlanul kértek bocsánatot. Majdhogynem azt állíthatom, így is gondoltam akkor, hogy Rózsika izomzatával kapcsolatban botrány van kibontakozóban. A fogadóiroda zárt területén, mely a káposztáshordók tőszomszédságában volt, vette fel alakzatait, ragyogó napfényben, jelenetek közben, melyeket a pillanat szakított félbe. A lehetőségek legszélső határáig is elment. Voltak, akik felelőtlen nevetésükért bocsánatot kértek. Hangjuk sokáig ott maradt némán, és amikor  Rózsika lélegzett, tanúja lehetett az emberi érdeklődés kellemetlen eltorzulásának. Maga alá húzott lábbal ült a helyén, kimerültségbe borult arccal. Akkor robbant ki a botrány, amikor valaki az ajkához ért, és ő félve a visszavonulástól, csillapíthatatlan undorral eltaszította, nem tudta, hogy a szenvedély, melyet behatárolt, és amely képtelen volt a felelősséget vállalni, iszonyú, elviselhetetlen mocsokká változtathatja körülötte a világot.

    Horkai elvtárs boldog volt, mert még soha nem ment így a zöldséges üzlet. A vállalat nyereséges lett. Megszólalt a gong, mely most már feltartóztathatatlanul vezetett a világ birtokbavételének élménye felé. A Hóhér rövid ökölvívó léptekkel közeledett Gombihoz, kizártnak látszott, hogy bájos kis nyámnyogás bontakozna ki kettejük között. Gombi hajlandó volt elbúcsúzni illúzióitól, fellépése is az alkalomnak megfelelően történt. Durva ritmusban lépkedett, gyorsan és fájdalmasan ütött. Ütéseivel tényeket közölt. Széphalmi elvtárssal nem képzelt el semmiféle közös jövőt. Elcsúfult emberábrázatot vettem észre rajta. Kemény karja sebesen mozgott hideg pillantásának sugárkévéjében. A Hóhér mint egy keverőgép osztotta az ütéseket. Ábrázatán, kétértelmű vonásaiban, régi, rettegett küzdelmek jelentek meg. Pártosan bokszolt, mintha elveket védene. Személyes érzelmeknek semmi jele, vidámabban és átgondoltabban küzdött, mint sokkal fiatalabb ellenfele. Szükség lett volna valami engedményre, féltettem Gombit. Elemi élményt nyújtottak magányossággal és kedélyhullámzással súlyozott ütései. Rózsika megalázkodásra készen és gyengéden üvöltözött. Gombiról visszasugárzott a Hóhér fénye. Idillikusnak nevezhető ökölvívás volt. A Széphalmi elvtárs személyéhez fűződő történetek olyan eseményekről is beszámoltak, melyek arról tanúskodtak, hogy több évtizedes ökölvívói pályafutásának komoly, egzisztenciális folyamatai voltak. A második menet első percében, rutinjának és győzelmi tudatának köszönhetően, kiütötte Gombit. Pár másodpercig tartott. Gombi padlót fogott. Az őt a körülötte lévő tértől elzárni akaró tudat ráborzadt a homlokára. Hallgatagon, mint aki hagyja, hogy hibás megjegyzéseit minduntalan kijavítsák, térdre roskadt. Négykézlábra tápászkodott, mintha saját életében ez így lenne természetes, mintha saját óhajairól beszélne, a történetekről, melyeket általában sikerül elmondania. A Hóhér mosolygott. „Hóhér elvtárs”- zakatolta hangosan Gombi, amikor felegyenesedett. Azt a képet látta maga előtt, amelyen a Hóhér mosolyával elfoglalta a helyét a történelemben. A kopogás, mely az agyában jelentkezett, és ami után mindig visszazuhant önmagába, úgy hangzott, mint egy megszólítás. „A láb, a láb! – harsogta Mednyánszky elvtárs. Gombi ismerte a lábmunka jelentőségét. Előre, hátra, előre, hátra. Az izmai égtek, miközben a ballal szurkált, egy bal csapottal halántékon találta a Hóhért. Csak megszédült. Hátrafelé próbált kimenekülni. Vérlázítóan igazságtalannak véltem Gombit. Amikor a Hóhér feje megbicsaklott, mellé lépett és közelről megsorozta. A Hóhér nem adta meg könnyen magát. Mégis csak a Zöldség- és Gyümölcskereskedelmi Vállalat igazgatója volt.           

    Szirénázva érkeztek a rendőrautók. Elállták a bejáratokat. Körülzártak mindenkit, aki ebből a pocsolyából próbált hörpinteni. Hordágyra fektették Széphalmi Györgyöt. Gombi nehézkes döccenéssel kezdett futni. A vérfoltokat felitatták, még a kötelek is piroslottak a vértől, amikor  kiugrott a szorítóból.