Kiskarácsony – A legöregebb hóember – Szabados Árpád meséi

 

 

Szomorú kislány volt, még a rongybabájának a szája is lefelé görbült. Hiába ajándékozták meg vigasztalásul úton, útfélen. Minél több ajándékot kapott, annál szomorúbbnak érezte magát. Nem értette az okát. Elhatározta, többé nem fogad el semmit. Így legalább a szomorúsága nem fokozódik. Meg is állapította: „Átlagosan vagyok szomorú.” De közben észrevette, hogy az ajándékozóknak eltűnt a szájuk szögletéből a mosoly és a szemük sem csillogott olyan fényesen, mint korábban. Értetlenül tartották a kezükben a neki szánt csokoládét, játékot. Vártak egy kicsit, majd elfordultak tőle. Nem tudta, mitévő legyen. Ha elfogadja, ő lesz szomorúbb, ha nem, akkor az, aki kedves hozzá. Egy valami világos volt számára: aki ajándékoz, az nem szomorú. De mit adhat ő, hiszen nincs pénze, nem tud semmit sem venni. A megoldáson gondolkodott, de sehogyan sem tudott dűlőre jutni. Teltek-múltak a napok. Maradt az „átlagos szomorúsága”. Azután mégis történt valami, ami a segítségére volt. A parkban, ahol gyakran sétáltak a szüleivel, letette a rongybabáját az egyik piros festéket hámló padra, hogy egy kendőt vegyen elő a zsebéből, amikor egy egészen kicsi fiú fölkapta. Idejében sikerült utánanyúlni, és a babát a karjánál fogva visszahúzta, majd magához ölelte és óvón elfordult vele, hogy kisfiú ne érhesse el. Nagyon féltette. Mindenüvé magával vitte, együtt aludtak, enni is csak úgy tudott, ha mellette volt. Érthető volt az ijedelme. A kisfiú egy ideig tágra meredt szemmel állt, majd lassan mindkét karját felé nyújtotta és azt ismételgette: „ada, ada…” Hangszíne a kérés és könyörgés között váltakozott. A kislány elbizonytalanodott és feléje fordult, de a babát továbbra is erősen magához szorította. Szerette volna odaadni, de aggódott, nem tudta rávenni magát. Mintha a kisfiú megérezte volna a bizonytalanságát, egyre az „ada” szót ismételte, de most nem kérő, hanem biztató hangsúllyal és a szája szögletéből induló mosollyal, ami a füléig meg sem állt. A kislány érezte, hogy enyhül a szorítása, egyre lazábban tartja a babát, majd akarata ellenére előrenyújtja. A kisfiú kitépte a kezéből és kacsázva a pad mögötti bokor felé futott vele.

     Nagyot dobbant a szíve, kétségbeesve kapott utána, de már késő volt. Mire magához tért, a bokor mögül fölbukkant a kisfiú és egyenesen feléje futott. Karjába tette a babát és csillogó szemmel megállt előtte. Várt, majd kinyújtotta a kezét és megismételte, mint korábban: „ada”. Ő ismét átadta neki. Újabb kör, és újabb. Nézte az elfutó kisfiút, s amikor visszaért, és nem akart hinni a szemének: babájának a mindig lefelé görbülő szája kiegyenesedett, majd fölfelé hajlott. A kislány érezte, valami megváltozik benne. Lehetséges, hogy ő is mosolyog? Hogy már nem átlagosan szomorú?

     Ilyen egyszerű volna? Ölébe vette a babát, hogy megbeszélje vele, mi legyen. Hosszan nézte a csillogó gombszemeket és mielőtt megkérdezhette volna, látta a választ.

    Ettől a pillanattól kezdve ő is mosolygott. Már senki nem akarta ajándékokkal vigasztalni. – Milyen mosolygós kislány – mondták, és lépten-nyomon viszonozták a mosolyát.

 

 

Mosolygós volt, láthatóan mindig jól érezte magát. Annak, aki rápillantott, menten jókedve kerekedett. A kisfiút mégis nyugtalanította valami, helyesebben tudta is, hogy mi: a szomorú kislánnyal volt kapcsolatos. Mindenki vigasztalta és ajándékokkal halmozta el. Bezzeg őt soha senki nem vigasztalta. Igaz, nem volt szüksége rá, de az ajándék mégiscsak jól jött volna.  Elhatározta, hogy szomorú lesz. Leült a tükör elé. Először a homlokát ráncolta, aztán a szemét dörzsölgette, hogy fátyolosabb legyen, végül a száját próbálta lefelé görbíteni a két mutatóujjával, de olyan mókásnak találta, hogy menten el is nevette magát. Más módszerhez folyamodott. Próbált szomorú dolgokra gondolni. Amikor elkóborolt a kutyája, nagyon elkeseredett. De abban a pillanatban arra is emlékezett, mekkora öröm volt, mikor előkerült. A többi szomorú történettel hasonlóan járt, mindegyik kellemesen végződött. Megállapította, hogy meg sem közelítheti a kislány szomorúságát, mert ő csak pillanatokra tud szomorú lenni. Gyakorolni kell – gondolta, de addig is megpróbálkozik valami mással. Ha valamije fáj, akkor nincs kedve nevetni. Kihúzta a tükör előtti kis piperefiókot és becsípte vele az ujját. Ahogyan nyomta befelé, egyre jobban fájt. Nézte az arcát a tükörben, dühösnek és elszántnak látta magát; a szomorúság nyomai nem akartak megjelenni, pedig fájt, sajgott az ujja. Megszüntette a szorítást és nevetni kezdett a butaságán. – Gyakorolni, gyakorolni! –, hajtogatta magában. A vacsoránál vigyázott, hogy ne nézzen föl a tányérból. Csak turkált a finom, apró zöldségekkel fűszerezett kedvenc ételei között. Legszívesesebben azonnal befalta volna az egészet, de türtőztette magát. Megköszönte és félretolta a tányért. Amíg a fürdőszobában volt, hallotta, hogy az édesanyja mondja: “Nem tetszik nekem a gyerek, kedvetlennek tűnik és étvágya sincs.” Hurrá – gondolta –, kezd működni! Jöhet a vigasztalás! Jöhet az ajándék! De nem ez történt. Orvoshoz vitték. A doktor néni alaposan megvizsgálta. Fagylaltos fapálcikával leszorította a nyelvét, belenézett a torkába azután a „sztetoto” valamivel meghallgatta a mellkasát, majd egyik kezét a másikra fektetve kopogtatta. Megdicsérte, hogy milyen jól viselkedett, de ajándék nem volt. Eltelt egy-két nap. Nehezen viselte az önkéntes koplalást, szótlanságot. A szüleit is kezdte sajnálni. Éppen elhatározta, hogy változtatni kell a módszerén, amikor a délutáni séta alkalmával egy vörös festéket hámló padon megpillantotta a kislányt, ahogy szomorúan ült a babájával. Megpróbálom fölvidítani – gondolta –, ha már nekem nem sikerül a szomorúság. Ha nem lesz szomorú, nem vigasztalják, és nem kap olyan sok ajándékot. Szégyellte, hogy erre gondol, de végül is azért ajándékozzák, hogy ne legyen szomorú. Ha én ajándék nélkül is elvehetem a szomorúságát, mégiscsak jót teszek vele. Ezzel mosolyogva, kiabálva – "ada! ada!” – rohant oda, és kikapta a kislány kezéből a babát.

 

 

 

 

 

 

 

Foszladozott a hópaplan, egyre nagyobb lyukak éktelenkedtek rajta. A kisfiú nézte a világosbarna, a szürke és néhol bársonyos, friss zöld foltokat. Érdekes formájuk volt, az egyik jánosbogárra, a másik gyíkra, a harmadik verébre emlékeztette. Gyorsan változtak. A karcsú gyík teknősbékára kezdett hasonlítani, a veréb meghízott és testes kacsaformát öltött, míg a jánosbogár teljesen eltűnt, óriási formátlan folttá nőtt. Addig-addig terebélyesedtek, mígnem összeértek és csak néhány vattacsomónyi maradt belőlük. Egyedül a hóember fehérlett a hársfa alatt, de ő is jócskán lefogyott. A pinocchiósan szemtelen sárgarépa orra, a hetykén félretolt piros lábos kalapja lepottyant és a kezéből kitéphetetlen őrt álló söprűje is eldőlt, ott hevertek a sáros fűben. Szeméből szürke könnycseppek gördültek végig az arcán és a lába előtti pocsolyába hullottak.

      A kisfiú örült, hogy vége a télnek, de sajnálta a szánkózást, hógolyózást, a hosszú téli esti meséket. Fütyörészve lépett ki az ajtón, de amint lefelé indult, megpillantotta az összezsugorodott hóembert és elfacsarodott a szíve. Micsoda igazságtalanság – gondolta. Pedig mint mindenki, ő is tudta, hogy a hóember rövid életű. Szerencsés, ha karácsonykor megszületik és megéri a márciust. Hiába tudta, nem akart belenyugodni, hogy az ő mindig vidám hóemberének is hasonló a sorsa. Próbálta visszailleszteni az orrát, letörölte a könnyeit, de látható volt, hogy a jó szándéka nem segít. A hóember nyugtatgatta egyre halkuló hangján: – Ne búsulj, egy év múlva újra építhetsz magadnak hóembert. – Az nem te leszel! – csattant föl a kisfiú elkeseredetten. Észrevette, hogy a hangjától összerezzen az erejét vesztett hóember. Elszégyellte magát és suttogva megismételte: – Az nem te leszel, nem te, aki olyan szépen tud mesélni. Azt mondtad, a barátom vagy, most mégis itt akarsz hagyni. A hóember, végső erejét is összeszedve, alig hallhatóan mondta: – Ne feledd, az igazi barátság nem múlik el. Akkor is az maradok, ha nem leszek. Érezni fogod. – A kisfiú szomorúan nézte a hóember lábánál növekvő tócsát, és amint fölnézett rá, látta, hogy újabb szürke könnycsepp gördül le az arcán. Egyszerre volt szomorú és dühös. Rájött, hogy szomorkodással, sajnálkozással nem segíthet. Ezért úgy döntött, inkább dühös lesz, nagyon dühös, akkor biztos kitalál valamit. De hiába szidta a meleget, a Napot, a tavaszt, az sem segített. Nem tudott hideget varázsolni. Ott állt a barátja előtt és eszébe jutottak a meséi a magas hegyekről, ahol nyáron sem olvad el a hó, a csodálatosan szikrázó, jégből készült gyémánt fényű kunyhóról, ahol a nagyszülei laktak. Minden reggel friss és soha nem látott formájú jégvirágok jelentek meg az ablakon. Ha rájuk leheltek, eltűntek, de hamarosan újabb gyönyörűséges formát öltöttek. Mesélt az öreg hóemberről, aki a hegyekből hatalmas szánkóján friss havat hordott a domboldalra. Az öreget megmentő, kék szemű szánhúzó kutyáról, amikor váratlanul olvadni kezdett a völgyben, ő egyedül húzta föl a hegy tetejére, ahol örökké hó van. A kisfiú arra gondolt, milyen jó volna, ha ő is fölvihetné hóemberét a hegy tetejére. De hiába, se közel, se távol nem volt hegy, csak lankás domb, ahol már ugyanúgy elolvadt a hó, mint a kertjükben. Tehetetlennek érezte magát. Ott ácsorgott a növekvő tócsában és időnként zsebkendőjével letörölte a hóember szürke könnyeit. Esteledett. Hallotta, hogy az édesanyja hívja vacsorázni. A vacsora szó hirtelen mindent megoldott. Rohant a ház felé és visszakiáltott a hóembernek:

     – Tarts ki! Örökké élni fogsz! – Aki ugyan nem értette, miért, de megnyugtatásul egyre fogyó hangján utánaszólt: – Jó, jó, de siess! – A kisfiúnak a vacsoráról eszébe jutatott az alagsori fagyasztóláda. Az édesanya a napokban panaszkodott, hogy alig maradt benne valami. A tél folyamán alaposan kiürítették. Pedig milyen sok borsót, babot, meggyet, csirkét kaptak a nagymamáéktól. A kisfiú föltépte a láda fedelét. Egyáltalán nem üres, állapította meg. Próbálta félretolni a fagyasztott műanyag csomagokat. Akárhogy rendezte el őket, úgy érezte, nem lesz elég hely a hóemberének. Néhány csomagot kivett és fölvitte a konyhába. Az édesanyja csodálkozott. De mielőtt megszólalt volna, gyorsan hozzátette: – Ezt szeretném holnap enni! – Te? Spenótot? Babot? És ennyit? – Mire választ kaphatott volna, a kisfiú az ajtóban volt és rohant a hóemberhez. Édesanyja hitetlenkedve nézte az asztalra föltornyozott, párától elhomályosult csomagokat. Csóválta a fejét.

    A hóember elgyöngülten állt a hársfa alatt. Távoli hangként hallotta, hogy a kisfiú mond neki valamit, hűtőládáról, hidegről és azt is érezte, hogy emelni próbálja. Miután megértette mit akar, összeszedte megfogyatkozott erejét és azt suttogta: – Ne egyben, ne egyben… Vigyél darabokban, majd ott újra összeépítesz… A kisfiú szót fogadott. Először a fejét, a törzsét, majd a lábát vitte be és rakta a hűtőláda mellé. Majd gondosan belehelyezte és összesimította a részeit.

     A hóember érezte, hogy finom hideg járja át a testét, kezd magához térni. – Jaj, a kalap! – kiáltotta kisfiú és rohant érte a hársfa alá. A lepattogott zománcú kis piros lábos ott hevert a pocsolyában. Beletörölte a nadrágjába és rohant vele a fagyasztóládához. A hóember nagyon jó színben volt. Föladta rá. Kicsit oldalra fordítva csibészesre igazította. – Jó? – kérdezte. – Nagyon jó, de most hajtsd le a láda fedelét, hogy rendesen átfagyhassak! És kérlek, ne nyitogasd!

     A kisfiú szót fogadott és ment vacsorázni. Másnap reggel, amikor lement a ládához, hallotta a hóember erőtől duzzadó hangját: – Hejő! Hejő! – kiáltotta. A kisfiú fölhajtotta a láda fedelét és ott látta jókedvűen, keményre fagyva, csibészesen félrecsapott kalapjában.

     Naponta meglátogatta, hallgatta az újabb és újabb meséit a magashegyi csillogó jégkunyhóban történtekről, az öreg hóemberről, a szánhúzó kutyáról. Telt-múlt az idő. Vége lett a nyárnak, az ősznek. Megérkezett a tél, fagyos szelekkel és vastag hótakaróval. A kisfiú örömmel újságolta barátjának, és boldogan cipelte ki a hársfa alá. Elégedetten méregette. Nézte a fénylő szemét, a csibészes kalapját és mókásan kunkorodó orrát, majd büszkén megjegyezte: – Te vagy a legokosabb és legöregebb hóember a környéken! – Nem látszott, de a kisfiú tudta, hogy az öreg, életében először, elpirult.