Fakarika – Keszthelyi Rezső novellája
Azért nem hallatott magáról legutóbbi találkozásunk óta, írja Jagdish, mert nem talált semmi említésre méltó eseményt vagy következményt. Jóformán még a saját históriáját se leli magában, és sejtelme sincs, hol bujkálhat. És bár ő nem gondolkodó, mégis körömszakadtáig töprenkedett eme élethelyzet forrásvidékére vonatkozóan – foganatlanul, holott ezt kéne megírnia igazában, ha nincs más. Ám ő nem auktor, írja Jagdish, aki meg tudná fogalmazni azt, miről fogalma sincs, hisz’ képzelgősnek se mondható, és magabízó is ebben. Ám váltig visszakanyarodik ahhoz, amit nem tud, nevezetesen: ennek a levélnek a fogalmazásához naponta nekilát, de mit ír, mikor nem ír, és ez immár merő tréfa. A fürkészés a móka, írja Jagdish, a hol keressem, amire sose lelek rá, és megeshet, éppen ezért ernyedetlen az ember. És kivallja, jószerével nincs semmi kedve betűvetésre adni a fejét, sőt, fölöttébb szeretne találkozni, sétálva napozgatni, majd vacsorázni, borozgatni és tollaslabdázni velem a kertben, ami nem úgy bohókás, ahogyan fellelné, amire sose fog rátalálni, és ennélfogva mindenkor tevékeny az ember, talán. Hát imigyen, és bár kötelező lenne összevetnie magát a valóságával, képtelen volt erre egész eddigi életében, holott ő nem holmi árnyalak a fölösek köréből. Ámde most mindinkább iparkodik folytatni a levelét, ide másolni Chiara üdvözletét Monzából: Un caro saluto e arrivederci in Italia. Persze, bizonygatja Jagdish, ettől még nem válik tintafogyasztóvá, aki másolni tudna, meg különben is: az idő rejtekeit és bensőnk menedékét képtelenség imitálni, és mialatt közli ezt velem, elpirult nagyképűségétől, és ezúttal csitultan pauzál. Chiara tesz-vesz valahol a házban, neki meg rögvest történet szeretne járni az eszében, írja Jagdish, illetőleg fordítva: történetben lelné az örömét. Ez azonban meddő szenvelgés, affettazione, valamiféle scrivere con affettazione, az észjárásáé, még a lélegzeté is, és meddig juthatna eszerint ezzel? Csupáncsak eddig: mintha írna, ám ő nem óhajt írni, semmi módon, de nem kerülhetné ki, ha így folytatná. Evégből nyúl egy eleven tényhez, mely nem mintázható, hisz’ ami él, ábrázolhatatlan, amíg él, és benne, Jagdishban is tovább lakozik, mióta lényébe plántálódott egyes szám első személyemből; íme: Halkan sustorogtak a park fái, akárha lassan készülődnék az eső. Eszembe jutott ez a mondat, bekaptam egy pirulát, és bár nem fájt a fejem, kerestem a házi gyógyszertárban valamilyen erősebb tablettát. Markomban tartva mentem teát főzni a konyhába. Amíg vártam, hadd forrjon fel a víz, rágyújtottam, és bámultam a gázrózsa lángját, ahogy körbefogja kanna alját. Ezen a napon se mozdultam ki a lakásból. Ráérősen borotválkoztam és mosakodtam. Az öltözködéssel is sokáig bíbelődtem, egész délelőttbe telt, mire felvettem a pulóvert, behúztam a cipzárt, megkötöttem a cipőfűzőt. Magamban voltam. Járkálni kezdtem végig a két szobán, ám kihalt maradt az ődöngésem, és sehol se találtam magam. Lépkedtem föl és alá, előre-hátra, egyik szőnyegről a másikra, és pontosan érzékeltem, mekkora közöttük a távolság, mintájuk és színük miben különbözik. Közérzet-geometria. Hébe-hóba megálltam az ablak előtt, és végül odahúztam egy karosszéket. Ültem csöndben, és a kovácsoltvas korlátot nézegettem, tekintetemmel követtem arányos elemeit, egymásba hajlítottam és kötöttem fekete indáikat, miként mozdulatlan mozgást. A keskeny üvegtetőn, melyet hasonló, de ívükbe görbülő és körbe csavarodó, kovácsoltvas tart, egyenletes fény szüremkedett, úgyhogy nem volt, ami árnyékolhatott volna. Felkeltem, és megint álltam. Hirtelen azt éreztem, jókora időt hagytam a semmiben, és még mindig fogalmam se volt, mit kezdhetnék magammal. Letelepedtem egy másik karosszékbe, a nadrágom zsebében találtam egy Maomamot, kibontottam a papírjából, és lassan rágni kezdtem. A papíron sugárzó, vörösessárga, kettészelt narancs díszelgett, alatta apró betűk: Zutaten: Zucker, Glukosesirup, Pflansenfett gehärtet, Gelatine, Säurerungsmittel, Aromastoff: natürlich. Miután kiböngésztem a szavakat, kicsiny gömbbé nyomkodtam a papírt, és bedobtam a hamutartóba. Erős hangok verődtek most a szomszédból a falnak. Késő délután lehetett. Más lakásokban néha-néha megcsörrentek a telefonok. Akkor nálam is megzörrent, hangosan, de nem vettem fel. Megszámoltam, hányszor csörren, majd felálltam, és ismét jártam-keltem a szobákban. – Hát így, írja Jagdish, ám mégsem egészen így persze, viszont szeretne már szabadulni a hozzáragadt modorosságtól, amelytől émelyítő a személye, és odáig jutnia, hol mindenkor érzelem nélkül érezni az érzést, és emiatt nem tudhatni, mi az: érezni valójában, holott ezért élni.
Ám ez újfent nem homológ azzal, amit írna, mert bármit szólaltat meg levélpapírja, nem írásból ered, nem narráció, legföljebb járulékszó, merő aggatás arra, miről fogalma sincs, mire ismételten kihemperedett magából az esze, és nagymérvű szégyenkezésbe huppant, és vele bombasztikus közhelyállapotba, hol fulladozik. Viszont, álmélkodására, ennek az önzsenírozásnak segítségére szándékol egy sugallat, mely alighanem a fenti citátum költéshelyének szakasztott mása, ám az ő fátumának élő tárgya is egyszersmind.
Engedjem meg hát szavaim idézését, jószerivel portékaként, melyről az autópályán, útközben a kocsiban regéltem éjszaka semmiféle relációban: egyszer, hajdanán, gyerekkoromban, fürdés közben kicsúsztam a kádból, tarkómmal a vécé csészéjére. Nem fájt, csak hánytam, és azután elájultam. Ágyban találtam magam, és mikor feleszméltem, felkeltem, tettem néhány lépést kifelé, és megpillantottam az ajtó keresztfájához támasztott fakarikámat. Fogtam az ütőjével, és kimentem vele az utcába. Kergettem őt járdák hosszan, gyönyörittasan, akkorával, mekkorává nem láthattam, hol a vége. Nem függött tudatom a tudatomtól, az életem meg az életemtől. Kijutott az életem az összes boldog-boldogtalanból, fogalom-fosztottan. És ekkor illetett valami hozzáérhetetlen, ha nem képtelenség nevén nevezve: kitárult a lét cellája az ő függetlenségére. Ám mire? Bizonyosan a rá várhatóan.
Oly setesuta barátságban idézi mindeniket, mert oly kézenfekvően fáj, fölöttébb, és ki tudhatja, meddig bús, míg képes befejezni jómagát, hol az a limes, valamíg a gondolatok légiója hatol? És mi lenne, ha a valóság adna számot rólunk? Mikor igazán kimondhatná: én, nekem pedig: te.
És most befejezi sorait, hisz’ hová is cipelhetné őket. És válaszbeszédemre se várakozik. Nem óhajtja elmém csüggedetlen meddőségét.
A csöndet meséli tovább a szöveg.
