Hónaljig ér a hó

„Egymásban a közel s a távol

lecsukva az angyal szemében.”

Kinde Annamária nem mindennapi költészete éppen a mindennapokról szól. Az ember elmulasztott, elrabolt idejéről, az Atlantiszként süllyedő múltról és a Bábelként összeomló jelenről ad számvetést, saját magát sem kímélve.

Kinde Annamária (Fotó: Vass Tibor, http://www.spanyolnatha.hu/)

A költőnő verseire ugyanakkor az évődő játékosság, az önelemző kitárulkozás jellemző. Ebben oldódik fel a szerző, a lírai én, amely a vallomás és a hallgatás határán kiáltja világgá szavait. A kettő közötti feszültséget a kötetet végigkísérő irónia, a kimerevített, alapvetően hétköznapi jelenetek sajátos humora enyhíti. A gyerekkori emlékek álomszerű felidézésében például meglepően gördülékeny formát – mondókához hasonló ritmikát és parodisztikus prozódiát – kap az egyébként szorongásoktól sem mentes élményanyag (Amikor egyszer nagy leszek, Anyaeltűnésben, Anyakirándulás). Ugyanez az egyszerre kedélyes és törődött hang szólal meg a költői keretbe foglalt, mégis eleven családi életképekben: „Alszik az ember. / Az asszony ébren, / a csendben, most szabad. Verset is írhat, / ha van benne vers. Nem jár akkora zajjal, / mint a mosogatás. A gyerek elszaladt / az iskolába, persze már megint / a világ legnagyobb kupiját hagyta / maga után és ez egyik / legszebb bizonyíték arra, / hogy létezünk. // Ide beszorítva.” (Édes otthon)

Otthonosság és elvágyódás, idegenség és hazatalálás közt ingáznak a sajátos korhangulatot, főleg a határon túli magyar megszólaló identitástudatát tükröző darabok (l. a Nagyváradon, Budán ciklusból: A vendég ló, Eurotranszszonett, Lélekként Budán). „Barátom, Münchhausen, / a kezed ide már! / Mint egy sörös címke, / leválik a határ” – szól a Barátom, Münchhausen című költemény pár sora, melyben már a képzel(e)t határtalanság(a) tágítja a korlátok közé szorított kisebbségi létérzést, illetve a létezés (versekben feltárt) kisebbségérzetét.

„Ahogyan mindezt kitalálom, / fő anyagom a hozott álom…” (Hozott álom) – kezdődik a következő fejezet, amelyben szintén az elégikus és az ironikus hangnem keveredik. Egyre erősebbé válnak a magánnyal és a halállal kapcsolatos képzetek (Valaki tarthatná a fejemet, Haláldal), a versek mardosó számvetésében (Célomat sosem mondta senki), a költészet „hozott álmában” azonban nem csupán rémségek kísértenek (Vizes rémálom), megjelennek a karnyújtásnyira száműzött közelség áhított, bensőséges pillanatai is: „Jövök és annyit kérek tőled, / ne sajnáld tőlem az idődet! / Ha megszeretsz, csodás cserében / megkaphatod majd az enyémet…” A címadó vers (Húzódhatsz közelebb) is erre utalhat, miközben a lírai hang folyamatos, lemondó távolodása húzódik végig a köteten (A távozó, Menekülni vágyó verse), amely épp a vágy és valóság között tátongó szakadék szélén torpan meg, hogy aztán egy mindent felülíró élmény térítse vissza az életbe.

Kinde Annamária költészete a tétlenül eltöltött idővel, az eltékozolt szerelemmel méri a mulandóság súlyát: „A bűnöm az, hogy elsodort levél, / kockára tettelek. Szomorú tél / és változás jön mindig-mindig újra, / amíg megszűnik az entrópia.” (Kalandos lányregény) Számonkérő, beletörődő, ugyanakkor reménykeltő is ez a visszatekintés. A múlt érzék-lenyomataiból nem várt pillanatképek állnak össze, amelyek a változásokon felülemelkedő állandóságról, az emlékek belakhatóságáról tanúskodnak, „mert az a rövid idő hatalmasra tágul / amikor éppen a felismerésről / a hálás vendég őszintén beszél / összefoglal csak mutatni kívánt / mindannyiunk által megélhető / és elkerülhetetlen helyzetet” (Egy első új színházi évad összefoglalása). Az első ciklus A másik című versében talán ugyanez a vendég jelenik meg: „Valaki jön még, valaki. / Ő megbocsát tenéked. / Érti mit gondolsz. Nem is kell / mélyen szemébe nézned. (…) És nem is kell mit kezdeni, / vagy mondani, ha mégse. / Őt sem azért küldték ide, / hogy mindezt elbeszélje.”

„2012 novembere olyan eseményeket hozott, amelyeknek következményeként a hónap utolsó hetében kezdődött meg Kinde Annamária második élete" – írja a szerző A Másik K versei előtt. A halálközeli újraváltozás élményét feldolgozó kórházi napló írója egy-egy pillanatra mintha ismét a könyv elején megszólaltatott gyermek szemével tekintene a világra: „Az ablakon kinézek / látom, hogy süt a nap. / És azt is látom, / hogy a hó nem olvad, / hideg lehet tehát.”  Itt már hónaljig ér az oly sokszor visszatérő – talán az életet betemető időt jelképező –, álombéli hó, amikor olvadni kezd.

A Húzódhatsz közelebb verseit olvasva egy kicsit újjászülethetünk mi is. S már ezért is érdemes időt szánni rájuk.

Kinde Annamária: Húzódhatsz közelebb. Nagyvárad, Riport Kiadó, 2013.

Papp Máté