Siófok Balaton nélkül

Izgulós az utazás, pedig én már másodszor vagyok Siófokon irtásozni (a kettőből), összesen pedig negyedik vagy ötödik alkalommal táborozom velük. De minden rendben, az átszállást sem késem le, és hála a Google utcafelvételeinek, pontosan tudom, merre kell mennem az állomástól: a Líra könyvesboltjába, ahol Podmaniczky Szilárd (író, költő, szerkesztő, forgatókönyvíró, kiadótulajdonos, satöbbi) lesz a vendég, vele beszélget Kinga és Tibi. Időben érkezem, még bőven van lehetőség a régiek üdvözlésére és a bemutatkozásra az újaknak. A polcokat nézegetve jut eszembe, hogy most sem lesz dedikált Kamufelhőm Tibitől, otthon hagytam – de ezt, remélem, még be tudom pótolni.

Kezdődik a beszélgetés, Tibi és Kinga kérdeznek, Podmaniczky Szilárd válaszol. Például arra a kérdésre egyértelmű „nem”-mel, hogy azonosítja-e valamelyik szerepével, feladatkörével magát – az ember mindig minden egyszerre, mondja. Nekem valahogy még sosem jutott eszembe, hogy léteznek papírnagykerek, de ő arról is mesél, hogy ilyen dolgokkal (mint például a könyvhöz szükséges papír kiválasztása – papírmunka) is sokat kell foglalkoznia a saját kiadója miatt. És úgy tűnik, ezt sokkal jobban élvezi (vagy egyáltalán, élvezi), mint a más kiadókkal való munkát. Podmaniczky velünk marad vacsorára is, de nem eszik, Balatonboglárra várják haza meleg étellel. Elmondja, hogy először a Műszaki Egyetemen tanult, majd matek-fizika tanár lett – ezzel megkönnyebbülést hoz annak a négy táborozó fiúnak (az ötből), akik vagy informatikusok, vagy a BME-n tanulnak, vagy mindkettő egyszerre.

A vacsora után szövegezés a program, és hiába néz Kinga rám is gyanúsan, én nem kezdem a felolvasást; nem is kell, kezdi más. Már bele sem kell zökkennünk a kerékvágásba, azonnal tudunk és merünk véleményt mondani, kevesebb jelzőt javasolni, irtani a felesleges mondatokat, kiemelni kedvenc részeket – és van, aki még rögtönöz is egy dalt a felolvasott versből. De nem lesz énektanítás és hajnalig tartó buli belőle, én is csak azért maradok fenn sokáig, mert meg kell írnom egy cikket.

A szombat reggel a Fő téri Marcipán cukrászdában kezdődik a cappuccino és a töltött briós mellett. Erre a helyre vágytam vissza az előző siófoki tábor óta (hat nap híján hét hónap, számoltam). Reggeli után még boltba is van időnk elmenni a délelőtti szeminárium kezdetéig. Még nem volt városnéző séta, úgyhogy most senki sem vesz cigit – amikor utoljára itt voltunk, még nem volt nemzeti a tüdőrák. Délelőtt megkapjuk a kreatív feladatot: egy liftben hagyott, feltehetően új tévé történetét kell megírnunk. Aztán azokat a szövegeket hallgatjuk meg, amelyeket magunkkal hoztunk. Segítő szándékúak vagyunk, és szerencsére ezt mindenki így érzi, nincs sértődés, most tényleg csak azok mennek haza korábban, akik ezt már előre jelezték. Ők minden most következőről lemaradnak.

Késő délután a Fő térre vonulunk, a plázában lévő Coffeshop Companyba. Ide fut be Kalapos Évi is, hogy Kinga kérdéseire válaszoljon első könyvével, a D.A.C. – Egy új élettel kapcsolatban. Évi mesél azokról a fura pillantásokról, amelyeket akkor kapott, amikor elmondta egy-egy embernek, hogy ifjúsági regényt ír. Pedig szerinte ez nagyon nehéz műfaj. Én egyetértek: emlékszem a felsős korom körül olvasott, így címkézett regényekre. Vagy, pontosabban fogalmazva, nem emlékszem egy jóra sem. De bizonyítandó, hogy a cél nem lehetetlen, Kalapos Évi felolvas egy részletet a könyvből, egy lány monológja az apjának; hangosítás nélkül is jó. Utána mi következünk, az izgulós táborozók. Van, aki nagyon remegve, és van, aki már rutinosan olvas fel. Én csak azon igyekszem, hogy ne csavargassam a hajamat közben. (A képek alapján ez kétharmadrészt sikerült, nem rossz arány.)

Együtt megyünk vacsorázni, Évi velünk tart. Még mindig szemináriumozunk, már többször elkalandozva. De a kalandozás is hasznos (amikor épp nem Kierkegaard nevével játszunk kirakósat). Így tudom meg például azt, hogy a könyvpiacnak csak húsz százaléka a fikció – nyolcvan a szakács- és barkácskönyvekből, az önsegítőkből, a közhelytárakból, a tankönyvekből jön össze. Az szerencsére nem derül ki, hogy a húsz százalékból mennyi a romantikus füzet. Amikor már hosszabbakat pislogunk, akkor megyünk csak el aludni.

Újra reggeli, újra szeminárium, csak a kettő között most összepakolok és menetrendet nézek. Vannak, akik már megírták a feladatot, de akik inkább még gondolkoznánk rajta, azok megígérik (nem először), hogy használni fogják a levelezőlistát, oda küldik a kész szövegeiket a többieknek véleményezésre. De ez alkalommal tényleg.

A vonatállomásra mindig előbb kell kiérni – jóval. Ezért jövök el hamar, meg hogy elkerüljem azt a részt, amikor mindenki elindul valamilyen irányba. A szétszéledést. A vonaton majdnem tudok aludni, tőlem már ez is nagy dolog. Ebben az évszakban először látom a Balatont, és a liftben hagyott tévé rejtélye sem megy ki a fejemből. De ezt cseppet sem bánom. Nekem Siófok így a legjobb: balatonozás helyett irodalom, jó társaságban.

Tóth Enikő

Fotók: Csapody Máté (leadkép és 1-4); Bolla Dávid Kopy (5-10.)