Jelige: Választás

 

 

A te választásod

 

A világ elpusztult.

Egy fiatal és egy Öreg beszélő ül egymással szemben, és teáznak.

Az Öreg maga a természet, a fiatal pedig az emberiség. A természet elpusztította az emberiség világát. És most a végén, amikor már végre odafigyelnek egymásra, beszélgetnek.

- A világ azért pusztult el, mert az emberek a saját maguk foglyaivá váltak. – mondta az Öreg.

- Ezt hogy érti? – kérdezte a fiatal.

- Hát nem tudod? De hisz meg van minden emléked a múltról. Emlékezned kellene.

- Igen. Emlékszem mindenre, ami velem történt. De nem tudom, mire céloz most pontosan.

- Persze… Nem is csodálom. Hogyan éltél az előző életedben?

- Hogy-hogy hogyan? – kérdezett vissza meglepetten a fiatal. Az Öreg nem válaszolt, csak fürkésző tekintettel nézett rá. – Lássuk csak… Iskolába jártam… - mondta végül.

- Háh! – szakította félbe az Öreg. – Szerettél iskolába járni?

- Öhm. Nem különösebben. Szerettem a társaságot, a barátaim miatt jó volt bemenni, de tanulni nem szerettem, sem pedig az órákon ülni kivéve, ha érdekes volt a tananyag. De ez csak ritkán fordult elő.

- Akkor miért jártál oda, ha összességében azt mondod, hogy nem szeretted?

- Mert kötelező volt. – mondta ki gépiesen, de utána gyorsan hozzátette. – És persze, hogy később lehessen rendes munkám, el tudjam tartani a családomat ilyesmi.

- A család eltartással foglalkoztál már annyi idősen? Nohát! Dicséretes, hogy mennyire előrelátó vagy. – mondta kissé kuncogva.

A fiatal zavarba jött.

- Akkor ön szerint miért jártam iskolába?

- Mert kötelező volt.

- De hát én is ezt mondtam!

- Nem is vitatkoztam azzal a részével. – az Öreg végigsimított a szakállán. – Ezek szerint úgy éltél kötelező tanulmányaid alatt, hogy nem szeretted, amit csináltál.

- Tulajdonképpen igen. De azért nem volt olyan rossz az iskola. Voltak jó oldalai. Nagyon is.

- A társaság?

- Igen.

- Szerinted nem találkoztál volna emberekkel anélkül, hogy iskolában lettél volna?

A fiatal nem szólt.

- Mit mondtam neked, amikor legelőször találkoztunk? Akkor teljesen egyet értettél velem. – a kérdést rávezetésnek szánta, nem kioktatásnak. A fiatal rögtön tudta mire gondol.

- Úgy kell élni, hogy semmit se bánjunk meg. Mindig azt tegyük, amitől boldogok leszünk.

Az Öreg bólintott.

- Én ezt legszívesebben minden ember fejébe belesulykolnám. – mondta az Öreg enyhén búskomor ábrázattal.

- Akkor miért nem teszi? Meg volna hozzá a hatalma és szerintem nemes dolog.

- Ugyan fiam… Hogyan kényszeríthetném rá az akaratomat az emberiségre? Mint mondtam nem vagyok isten.

- De biztosan célja, hogy ezt megértesse velünk nem?

- Igen. Persze. Te is ennek a része vagy. – mondta, majd rámutatott a fiatalra.

- Miben segíti ez az új világ az emberek boldoggá tételét?

- Nem boldoggá akartam tenni őket ezzel. Csak egy új lehetőséget akartam adni nekik, hogy rájöjjenek, máshogyan is lehetne élniük. Illetve hogyan tudnak úgy élni, hogy minden a boldogságukról szóljon.

- De hiszen sokan éltek így eddig is.

- Valóban? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – Azt mondtuk, hogy az élet értelme az, hogy a tetteinket saját magunk kielégítésére tegyük meg. Igaz?

- Igen.

- Teljes mértékben egyetértesz ezzel?

- Teljes mértékben. De persze nekünk az is okozhat boldogságot, hogy másnak azt okozunk. – tette hozzá.

- Ez nyílván való. De ha ezt hozzá kellett tenned, akkor még kissé bizonytalan lehetsz. Mindegy… – újból végigsimított a szakállán. – Ha ebből az állításból indulunk ki, akkor mond csak mitől lesz boldog egy sas?

- Hű. – rökönyödött meg egy kissé a fiatal. – Nem tudom. Ha el tudja kapni a zsákmányát és jól lakik.

- Igaz. De nem kell feltétlenül konkrét példát hozni.

- Akkor attól, hogy van elég tápláléka. Találjon magának egy társat, legyenek fiókáik, azokat is etesse és felnevelje. – kicsit gondolkodott. – Azt hiszem így tudnám leírni röviden egy boldog sas életét.

- Remek. Akkor nagyjából kijelenthetjük, hogy boldog, ha ehet és utódokat nemzhet.

- Igen.

- Egy ember mitől lesz boldog?

- Ez megint egy nehéz kérdés. Rengeteg dolog boldoggá tehet egy embert.

- De, ha most mi is ilyen egyszerűen gondolkoznánk, mint egy sas?

- Akkor attól tartok hasonló igényeink lennének.

- Fogalmazd meg hát, kérlek! Mitől boldog ma egy ember?

A fiatal újból elgondolkodott. Kicsit kényelmetlenül érezte magát. Megszokta már, hogy az Öreg mellett igénybe kell vennie a gondolkodását. Teljesen hétköznapinak tűnő kérdéseket tett fel, amikre bárki rámondaná, hogy ezt még egy gyerek is tudja, de megfogalmazni mégsem volt olyan könnyű.

- Ha a sas attól volt boldog, hogy ehetett, akkor ezt az embereknél kibővíthetjük arra, hogy minél több anyagi javat halmoznak fel annál boldogabbak. Nem csak ételt, minden mást is, amire az emberek vágynak. Nagy ház, drága autó és sok pénz, azt hiszem. És természetesen egy tökéletes párkapcsolatra vágynak.

- Az utóbbitól most eltekinthetünk. Érzelmi szinten az a teljesen boldog ember, akinek van egy szerető családja, egy jól működő szerelmi élete és egy nagyon jó barátja. Csak ha ezek meg vannak, akkor lehet valaki teljes, érzelmi szinten. Egyet értesz ezzel?

- Igen.

- Akkor ezzel nem is kell a továbbiakban foglalkoznunk. Figyeljünk inkább az általad „anyagi javaknak” titulált dolgokra. Azt mondtad, hogy minél több jut az embereknek ezekből, annál boldogabbak. Azt is mondtad, hogy a sas és az ember felfogása nagyjából hasonló. Én azt állítom nem, és már te is megfogalmaztad, hogy miért nem. Gondolkoznál rajta, hogy mi a különbség? Ne kapkodj! Kérlek, higgadtan gondold át! Nem sietünk sehová.

A fiatalt megint tarkón csapásként érte a kérdés. Próbált fejben nekiállni és boncolgatni a dolgot. A szerelmi életet kizártuk. Akkor a válasz valószínűleg a mennyiségben rejtőzhet.

- Talán az, hogy az emberek több mindenre vágynak. A sas csak táplálékra vágyik, az ember viszont megannyi más dologra.

- A sas is vágyhat kényelmes fészekre. Sőt ha már nála tartunk, előszeretettel fészkel hegy tetejére, ahol még a kilátás is nagyszerű. – nevetett az Öreg. – Egy szóval neki is több igénye lehet a táplálékszerzésen kívül. Persze azt nem kell megmagyaráznom, hogy miért nem vágyik jachtra vagy autóra.

- Valóban.

- De jól gondolod, hogy a mennyiségben van a kulcs, csak máshogy kell értelmezni.

Bár ki sem mondta konkrétan, hogy a mennyiségen gondolkodik, az Öreg tudta… De megszokta már, hogy a gondolataiban olvas.

- Akkor talán, – kezdte bizonytalanul. – ha jól emlékszem azt mondtam, hogy minél több dolgot akarunk felhalmozni.

- Nagyszerű! – mosolygott, majd beleszürcsölt a teájába. – Folytasd!

- Ha jól tudom, a sas nem halmozza fel az ételt, csak annyit fog meg, amennyi éppen kell neki vagy a fiókáinak. Míg az ember vehet több autót, ami onnantól már nem a kényelme kielégítésére van, pusztán csak…

- Igen? – az Öreg várakozón nézett rá.

- Pusztán csak, hogy imponáljon a többi embernek. Azt hiszem nálunk ez egy másik boldogságforrás lehet. A többiek legyőzése.

- Jól kitaláltad. Habár az állatokban is benne van az egymással való versengés, de erről majd máskor beszélünk. Helyesen mondtad, hogy az ember felhalmoz és nem csak annyit szerez meg, amennyi kell neki. Természetesen ahhoz, hogy ezt megtehesse, sok olyan dolognak kell lennie, amit megszerezhet. Honnan szerzik az emberek az anyagi javakat?

- A boltból.

- És hogyan kerül oda?

- Természetesen valamilyen vállalat vagy cég állítja elő vagy termeli meg.

- Akkor hát ebből következik, hogy nekik is többet kell termelniük, mint amennyi valóban szükséges nem igaz?

- Igen.

- Ki termeli meg ezt a fölösleget?

- A dolgozó emberek.

- Igen. Mi hát a különbség az ember és a sas között?

Az Öreg talán azt várta, hogy rögtön rávágja a helyes választ, de a fiatal feje üres volt.

- Nem tudom.

- Az emberek sokkal több dolgot állítanak elő, mint amennyire saját maguknak szükségük van. Halálra dolgozzák magukat, miközben a sas csak naponta néhány órát szentel arra, hogy táplálékot keressen. Pedig ha minden igaz, mi emberek vagyunk a „csúcsragadozók”. És habár egy ilyen kiváló vadászról van szó, mint a sas, nekünk akkor sem szabadna lemaradnunk mögötte, nem gondolod?

- De miért? Miért csináljuk ezt?

- Mert a mai ember úgy gondolja, hogy minél több dolgot birtokol, annál boldogabb lesz. A rendszer pedig alkalmazkodik az igényéhez és emiatt nagyon sok dolgot kell előállítani. És ki más tenné meg ezt, mint saját maga? Ez egy amolyan öröknek tűnő körforgás, amiből nehéz kilépni, viszont egyre jobban gerjeszti saját magát. A világot viszont a megromlás szélére sodorta. Mert ha valamit elveszel, az természetesen máshonnan hiányzik. Ezt nem tudják megérteni az emberek.

Ez a rengeteg termelés azt eredményezi, hogy valahol hatalmas – vegyük most az előbbi példát – élelmiszer felhalmozás jön létre. Hova kerül ez a sok élelmiszer?

- Sehova. Elromlik. Tudom, hogy sok gond volt a túltermeléssel és a felhalmozott élelmiszerrel.

- Úgy gondolod? Szerinted egy fejlett ország megelégedett annyival, hogy ha a saját területén nincs szükség annyi ételre, amennyit előállít, akkor alábbhagy a termeléssel? Nem… Más országokba küldik az ételt. A megtermelt fölösleg szétoszlik a világban és az emberek jól laknak.

Most vegyünk egy másik példát. Mi történik, ha egy egércsalád beszabadul egy gabonával megtelt raktárba?

- Láttam erről néhány tv műsort még régen, úgyhogy tudom, hogy rövid időn belül rengetegre nő a számuk. Szaporodnak.

- Úgy van! Ugyanez történt eddig az emberekkel is. Beszabadultak a bőség raktárába és most annyit ehetnek, amennyit csak akarnak, de legalábbis egyre többet, így a számuk is növekszik. És el is érkeztünk az emberek legnagyobb problémájához.

- Igen. Mindenki hallott már a túlnépesedésről.

- Akkor mondd meg nekem, mi történik, ha a raktárban elfogy az élelem. Mi történik akkor az egércsaláddal?

- Gondolom, elmennek máshová élelemért.

- Feltétlenül. Találnak? Tételezzük fel, hogy az élelmiszer raktár gyűjtötte össze az egész birtokon megtermelt gabonát.

- Akkor valószínűleg nem találnak eleget. Annyit biztos nem, amennyi ekkora létszámot kielégítene.

- Tehát?

- Tehát a számuk csökken. Elpusztulnak.

- Így van. Ez a természet rendje. Ha egy élőlénycsoport hirtelen nagy élelmiszerforrásra akad, a számuk megugrik, de amint a forrás elapad, újra visszafogyatkoznak arra a szintre amennyit a táplálékforrás kielégít. Az embereknél azonban nem ez a helyzet. Ők mindenáron növelik a termelést. A számuk sose csökken, sőt még tovább nő. Egy olyan rendszert látnak el élelemmel és egy olyan rendszerért tanulnak gyerekkoruktól kezdve, amit az emberiség hozott létre, de már nem az irányítja. Nem a saját maguk boldogsága miatt cselekszenek, hanem a rendszer kielégítése végett.

Nos ezért csinálják ezt… mert úgy hiszik, rájuk nem vonatkozik ez a törvény, ami minden más élőlényre érvényes a Földön.

- Furcsa, hogy ezt mindig is tudtam… Mégis borzalmas így egybe hallani az egész történetet. Mi a megoldás?

- Hogy mi a megoldás? Azt hittem ez egyértelmű. Nem a rendszert kell óriássá hizlalni. Nem kell mindenáron átalakítani a természet eredeti formáit, hogy aztán végül már semmi sem maradjon a régi valóságból. Épp csak annyit kell változtatni rajta, mint mindenki másnak. Az ember és elődei erre évmilliókon keresztül képes volt. Éppen ezért úgy gondolom, hogy nem az ember alaptermészetével van a probléma. De az új emberek gondolatai megváltoztak. Furcsa módon olyan dolgokra vágynak, amiknek az eredménye nem a színtiszta nyers és őszinte boldogság.

És én ezért leromboltam a tornyaidat, amiket építettél. Megöltem a vezetőidet, akik a rendszert gerjesztették. Egyszerű nép lettél megint. Meg van az esélyed, hogy ne lépj bele újra ebbe körforgásba! A körforgásba, ami egyre több valótlan boldogságérzetet szült a fejedben és elfeledtette veled az emberségedet. Meg van rá az esélyed, hogy még egyszer utoljára, ne akarj istenné válni!

Ha nem élsz vele, akkor legközelebb már nem az emberiség világát pusztítom csak el, hanem az embereket is. A te választásod.