Egyperces és prózavers határán
A 2012-ben megalapított JAKkendő-díj első nyertese, Szil Ágnes idén jelentkezett rövidpróza-kötetével, a Tangrammal, amelyet – a számos könyvbemutató, beszélgetés és interjú tanúsága szerint – érdeklődéssel és elismeréssel fogadott mind a közönség, mind a kritika. Noha ez az első szépirodalmi kötete, Szil már komoly irodalmi munkásságot tudhat magáénak: újságíróként, műfordítóként és irodalomszervezőként (a békési Irodalmi Svédasztal vezetőjeként) is ismert. A Tangram sikere azonban még őt magát is meglepte – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy tíz éven keresztül próbálkozott a publikálásával, azóta pedig már a kieli Elsőkönyvesek Fesztiválján is szerepelt, és drámával is kísérletezik.
A Tangram a novelláskötet, verseskönyv és kisregény határán mozog, címe – hasonlóan Tóth Krisztina pár éve megjelent Pixeléhez – a szerkezet egy lehetséges értelmezésére utal, amit a borítón sorakozó, teleírt papírdarabokból összeálló figurák is megerősítenek. A töredékekből való építkezés ma már nem újdonság, a legfőbb kérdés így, hogy miként tudja a szerző fölfrissíteni ezt az írói módszert.
Szil felemás helyzetből indul: ahogyan azt számos beszélgetés alkalmával elmondta, közvetlen előképe Esterházy Péter, különösen pedig az Egy nő volt, amely mind szerkezetében, mind koncepciójában hasonlóságokat mutat a Tangrammal. Ez természetesen magában rejti azt a veszélyt, hogy a kötetet egyszerűen a korábbi mű „női párdarabjaként” azonosítják, és nem tulajdonítanak neki különösebb önértéket. A szövegek kis terjedelme és laza kapcsolódása emellett azzal is fenyeget, hogy a kötet jellegtelen, gyengén összefogott írások gyűjteményének benyomását kelti.
Mi adja tehát a Tangram jelentőségét? Az erősen interpretatív jellege miatt nem annyira fantáziadús cím direkt értelmezése félrevezető lehet: a tangramjáték lényege az azonos darabokból összeálló, végtelen számú kombináció lehetősége, itt azonban a számtalan különböző töredék végül mintha mindig ugyanazt a figurát rajzolná elénk. Könnyű lenne ezt az alakot egy agyonkoptatott fordulattal „örök nőként” aposztrofálni (talán emellett szól az utolsó szöveg „hím és nőstény” fordulata), de itt többről van szó. Már első olvasásra nyilvánvaló a női perspektíva: az írások túlnyomó részében női narrátorral találkozunk, mindössze két-három kivétel akad – meglepő, hogy egyáltalán találhatunk ilyet.
A számozott szövegek mindegyike egy-egy nézőpontot, egy-egy szerepet jelenít meg: szinte végig olyan elbeszéléssel van dolgunk, ahol a narrátor részese az eseményeknek. A beszélői pozíciók azonban igen eltérőek: ahogyan az Egy nő esetében, itt is korokon, tereken átívelő kötetről van szó. A Tangram szövegei az ókori mitológiától egészen napjainkig tartó, töredékes tablót alkotnak: a beszélő hol istennőként, hol feleségként, hol engedetlen gyerekként lép elénk. Ezek a szerepjátékok, alakváltások teszik lehetővé, hogy az olvasó az eltérő helyzetek és szereplők ellenére is azonosítani tudja az építőköveket: a vágyat, a félelmet, a visszaemlékezést. Az érzések és gondolatok alapvetően változatlanok, csupán megnyilvánulási formáik különböznek. Az elbeszélői hang azonban végig ugyanaz marad: eltéveszthetetlenül mai – különösen érdekes kontraszt ez az antik mitológia és történelem alakjainak megidézésénél (a 49. szöveg narrátora például Artemisz). Az időnként fölbukkanó férfi nézőpontú szövegek is az egylényegűséget erősítik: mind ugyanabból az anyagból gyúrattunk, így különbözőségünk ellenére is azonosak vagyunk.
A címek helyett álló sorszámok azt sugallják, hogy a szövegek összetartoznak – Garaczi László ajánlása a kötetről szólván egyenesen „gyöngysort” említ, ami Örkény paprikakoszorúját juttathatja eszünkbe (talán nem alaptalanul, tekintve, hogy Szil saját bevallása szerint Örkény is hatással volt rá). A szövegek valóban egymást támogatják: számos közülük jóval érdektelenebb lenne önmagában, mint kötetbe illesztve. Páros írások is akadnak, mint a 17–18. vagy a 20–21., amelyek közül az első időbeli eltolást, a másik perspektívaváltást alkalmaz. A sorszámok kifelé mutató zárójelek közt állnak – ez utalhat az Egy nő zárójeleire, de akár – ha a matematikai jelekre gondolunk – a halmazból való kimaradásra is, ami jól illik az elhallgatásra, eltitkolásra épülő történetekhez. Az írások többsége a mininovella és a prózavers határán mozog, olykor átbillenve egyikbe vagy másikba – van köztük többoldalas, és van egy mondatból álló, ami lendületet és ritmust visz a kötetbe.
Az Esterházy-művel való kapcsolatot tovább mélyíti, hogy a női perspektívájú szövegek tárgya rendszerint férfi (a férfiszemszöget megjelenítőké pedig nő), legyen az apa, férj, szerető, hódoló vagy gyermek. A női elbeszélő figyelemmel kíséri, szemléli a férfit, visszanyúl a múltba, előregondol – de sohasem ítélkezik. A köztük lévő távolság minden esetben jól érzékelhető és áthidalhatatlan. Szil rendkívül mértéktartóan bánik a szereplők közti interakció megjelenítésével: párbeszéd jóformán alig található a kötetben, és ha sor kerül is beszélgetésre, az csupán félreértések forrása lesz, a megtévesztés (51.), hazugság (55.), elszigetelés (58.) eszköze. Összességében azonban igen ritkán hallunk bárkit is beszélni; a hangsúly ehelyett a mozdulatokon, a pillantásokon van. Szil prózája egyszerre gondolati és erősen vizuális: az elbeszélő tekintete végigköveti tárgyát, miközben saját magára reflektál. Egyik legérzékletesebb példája ennek a 18. szöveg (fejezetnek nem mondhatnánk), amelyben az elbeszélő, egy táncosnő lép föl volt férje és annak felesége előtt, vakító reflektorfényben, hogy azután a sötétségben találkozzanak. Érintkezésük hangtalan és pillanatnyi, minden kifejtés nélkül is világos, hogy megismételhetetlen.
A Tangram értéke azonban nem merül ki pusztán egy sokrétű „női perspektíva” bemutatásában. Hogy Szil vállalta az epigonizmus vádjának kockázatát, nem csupán bátorságát bizonyítja, de sokat elárul az irodalomban való jártasságáról is. A Tangramon nem érződik, hogy (igaz, igen kései) első kötet – meglepően könnyed, olvasmányos, elegáns prózája gyakorlott szerzőt sejtet. Az alkalmankénti versszerű betétek (40., 43., 59. stb.) kellemesen váltják a ritmust, és Szil egy másik oldalát mutatják meg. Prózája (a kötetben elhangzó „Ne lírázzunk” kijelentés ellenére) mintha végig a költészet peremén mozogna: pontosan kimetszett, apró képek, élesen kirajzolt metaforák épülnek egymásba – különösen jól érezhető ez a fél oldalnál rövidebb szövegeknél, mint a 43. vagy a 71. (utóbbi egy radiátor mögött heverő zsebkendőből bontja ki a kapcsolat történetét). A szerző finom stílusát gyakran rövid, töredezett mondatszerkezet ellensúlyozza.
Annál kellemetlenebbül hat, amikor az érzések, hangulatok, képek összjátékát „nőklapjás” szerelmi regénybe illő, agyonhasznált fordulatok (a zenész férfi keze úgy csalja elő a remegést a nő testéből, mint hangot a húrokból; „belémkóstol a Végzet” stb.) vagy olcsó poénok (gondolok itt a 76. szöveg József Attila-rájátszására) törik meg. Túlírt szöveggel is találkozni: a 67. közhelyek valóságos áradatával próbálja összefoglalni a kötetet, az eredmény pedig több, mint zavaró. Akadnak olyan írások is, amelyek mintha nem illenének a kötetbe – ilyen a 76., amely esetlenül antikizáló Kafka–Örkény keverékként hat, vagy a minden szocreál bája ellenére is kirívó 22. A monotóniát mindenesetre kétségkívül sikerült elkerülni – nem mintha ez a veszély komolyan fenyegette volna a kötetet.
Az olvasásélményt némileg rontják az itt-ott fölbukkanó, kiábrándító helyesírási hibák (sejpeg, letorkoll stb.), amelyeknek nem lett volna szabad benne maradniuk a szövegben. A tartalomjegyzék viszont ötletes megoldást alkalmaz: a sorszámok mellett a szövegek kezdősora áll, ami jelentősen megkönnyíti az olvasó dolgát, ha vissza akar lapozni egyik-másik szöveghez. Visszalapozni pedig érdemes: az ismétlődő motívumok, elemek sajátos szövetet hoznak létre – ezek az ismétlődések azonban sohasem annyira kifejtettek, hogy didaktikusnak hassanak, vagy (a cím ellenére) a szerkezet ránehezedjék a műre. Szil többnyire pontosan tudja, mikor kell visszafognia magát és teret engednie az olvasónak – ez különösen szerencsés vonása. A szerző hagyja, hogy magunk állítsuk össze a képet, ha akarjuk. A Tangramnak sikerül elkerülnie mind a magamutogatást, mind az érdektelenséget – nem kis teljesítmény ez egy első kötetes szerzőtől.
Szil Ágnes: Tangram. József Attila Kör, 2012.
Evellei Kata
